A latin-amerikai országok klímapolitikai döntései és vállalásai az elmúlt évtizedekben jelentős mértékben befolyásolták a regionális és nemzetközi diskurzust, de a különböző országok közötti eltérések mögött sokkal mélyebb történelmi és társadalmi okok húzódnak meg, mint csupán a gazdasági fejlettség vagy a politikai ideológia. Azok az országok, amelyek aktívan részt vesznek a globális klímaváltozással kapcsolatos küzdelemben, mint például Argentína, Chile, Kolumbia, Costa Rica, Panama és Uruguay, mind a középső osztályok, a jóléti intézmények és a magas társadalmi fejlődés terén szerzett tapasztalataik révén vállaltak ambiciózus célokat, mint például a nettó nulla kibocsátásra vonatkozó törvényi és politikai kötelezettségvállalásokat.

Ezek az országok, különösen Argentína, Chile, Costa Rica és Uruguay, a történelmi "mercantilista perifériák" kategóriájába tartoznak, ahol a spanyol gyarmatosítási törekvések nem gyökereztek meg mélyen, így az ottani társadalom a gyarmatosítók szempontjából homogén, főleg európai származású népességként alakult ki. Az őslakos népesség szinte teljes kiirtása után a vezetők képesek voltak olyan nemzeti mítoszokat alkotni, amelyek a fennmaradó lakosságot "etnikailag tisztának és elit származásúnak" ábrázolták. Az etnikailag alárendelt osztályok eltűnése vagy elnyomása lehetővé tette, hogy az elités intézkedései (például az oktatás és szociális jólét) kifejezetten a fennmaradó népesség felemelkedésére irányuljanak. Ez a társadalmi struktúra lehetővé tette, hogy a szociális jóléti intézkedésekbe, mint a klímamérséklés, komoly befektetéseket eszközöljenek.

A klímaváltozás elleni globális küzdelemben nemcsak a gazdaságilag fejlettebb országok, hanem a Latin-Amerikai és Karib-térségi országok is aktív szereplővé váltak, és az AILAC (Független Latin-Amerikai és Karibi Szövetség) tagjaiként közvetítő szerepet vállaltak a globális Észak és Dél közötti vitákban. Ezen országok, mint Costa Rica és Panama, a globális és regionális politikai keretek között igyekeznek megvalósítani a legambiciózusabb klímamérséklési célokat, miközben hangsúlyozzák, hogy minden nemzet, nemcsak azok, amelyek a legnagyobb üvegházhatású gázokat kibocsátják, aktívan kell, hogy kezeljék a klímaváltozást. Costa Rica példája jól mutatja, hogy a klímakihívásokat nemcsak tehertételként, hanem lehetőségként is értelmezik, amely közvetlen hatással van a gazdasági és társadalmi fejlődésükre.

A klímaváltozás elleni intézkedések nem csupán a gazdaság fejlettségétől függnek, hanem a történelmi osztályszerkezetek, a társadalmi igazságosság és a környezeti fenntarthatóság közötti kapcsolatokat is figyelembe kell venni. A kis szigetállamok, mint Barbados, a Dominikai Köztársaság és Jamaica, amelyek a legsebezhetőbbek a tengerszint-emelkedés és a klímahatások szempontjából, szintén kiemelt szerepet játszanak a szigorú kibocsátáscsökkentési célok és az éghajlat-adaptációs finanszírozásért folytatott harcban. Az AOSIS (Kis Szigetállamok Szövetsége) tagjaként ezen országok álláspontja azt tükrözi, hogy a legszegényebb, klímával kapcsolatos hatásoknak leginkább kitett országok képesek és hajlandóak nagy áldozatokat hozni a globális éghajlatváltozás mérséklése érdekében, még akkor is, ha a globális üvegházhatású gázok kibocsátásában való hozzájárulásuk elhanyagolható.

Brazília példája viszont bonyolultabb képet fest. Az ország klímaképességei és politikai irányvonalai ingadozóak voltak, miközben egyes időszakokban aktívan támogatta a globális klímaváltozás elleni küzdelmet, máskor pedig ellentmondásos döntéseket hozott, amelyek inkább rontották a helyzetet. Bár Brazília 2020-ban nettó nulla kibocsátási célt tűzött ki, a gyakorlatban ennek megvalósítása rendkívül nehéz feladat elé állítja az országot, főként a belső politikai környezet és a gazdasági érdekeltségek következtében.

Az olyan országok, mint El Salvador és Ecuador, amelyek nem tettek még konkrét nettó nulla célkitűzéseket, szintén különleges helyzetben vannak. El Salvador esetében a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek jelentős akadályokat jelentenek a környezeti eredmények elérésében. Az ország alacsony társadalmi fejlettségi mutatókkal rendelkezik, és a nemzetközi közösség segítségére szorul a klímaváltozással kapcsolatos felkészülésben. Ecuador, bár nem tett kötelező érvényű nettó nulla célokat, a Yasuní-ITT kezdeményezéssel felhívta a figyelmet arra, hogy az éghajlati igazságosság és a társadalmi igazságosság összefonódnak, és hogy a gazdagabb nemzeteknek komoly felelősségük van a szegényebb országok támogatásában.

A latin-amerikai országok klímapolitikájának megértéséhez elengedhetetlen, hogy figyelembe vegyük nemcsak a gazdasági fejlettséget, hanem a történelmi és társadalmi kontextust is. Az osztályok közötti egyenlőtlenségek, a gyarmati örökségek és a nemzetek közötti politikai szolidaritás mind fontos tényezők, amelyek meghatározzák, hogy egy-egy ország hogyan reagál a globális klímaváltozás kihívásaira. A klímapolitikai döntések nemcsak globális felelősségvállalást, hanem helyi társadalmi és gazdasági struktúrák mélyreható átalakítását is igénylik.

Milyen kapcsolat van a társadalmi kohézió, az oktatottság és a kormányzati döntéshozatal között Costa Ricában?

A fejlett országokban a kormányzati pozíciókban dolgozó személyek többnyire magas szintű oktatással rendelkeznek, amit számos országban egyre inkább előnyként tartanak számon. Például Németország és Svédország esetében a kormányzatban dolgozó egyének gyakran magasan képzett és tehetséges szakemberek. Az Egyesült Államok, amelyet a kutató említése alapján nem teljesen fejlett országként jellemezhetünk, szintén rendelkezik olyan kormányzati személyekkel, akik doktori fokozattal bírnak, de ők nem mindig kerülnek a politikai élet középpontjába. Különösen a fejlődő országokban, mint például Costa Rica, az ilyen magas szintű képzettséggel rendelkező egyének száma jelentősen alacsonyabb, így a minisztériumok gyakran kénytelenek külső tanácsadókra támaszkodni.

Félix, a kutató, aki Costa Ricában dolgozik, például említette a helyi egészségügyi minisztert, aki maga is magas szintű oktatással, tapasztalattal és tudással rendelkezik, ám környezete nem feltétlenül bír ugyanezekkel az előnyökkel. Az ilyen szakemberek és politikai döntéshozók közötti szakadék leginkább a politikai döntések megtervezésében jelenik meg, ahol a miniszterek folyamatosan külső szakértők segítségére szorulnak. Ahhoz, hogy a minisztériumi dolgozók valóban sikeresen végrehajthassák a politikai döntéseket, először alapos képzésre van szükségük. Miután ezt megkapták, képesek lehetnek önállóan végezni el feladataikat.

Costa Ricában az oktatott szakemberek és a kormányzati tisztviselők közötti kapcsolat különösen erősen jelenik meg, mivel a legfontosabb döntéshozói központok az ország központi völgyében találhatók. A történelmi hátteret tekintve Costa Rica coffee gazdasága és politikai elitje szoros kapcsolatot ápolt egymással. A kávétermelés földrajzi elhelyezkedése és koncentrálódása alapvetően formálta a politikai elit geográfiai elhelyezkedését, ami szintén összekapcsolódik a társadalmi és gazdasági elitek közötti kohézióval.

A központi völgyben található San José, Cartago, Heredia és Alajuela városai az ország legfontosabb társadalmi és gazdasági központjainak számítanak. Az itt élő emberek nem csupán földrajzilag, hanem gazdaságilag és társadalmilag is nagyon hasonló helyzetben vannak. A kormányzati döntéshozók és a tudományos intézmények közötti fizikai közelség elősegíti a közös cselekvést, és hozzájárul ahhoz, hogy az elitek könnyen kommunikálhassanak a társadalom más rétegeivel. Azonban ugyanakkor a központi völgy körüli perifériákon élő emberek gyakran kimaradnak a döntéshozatali folyamatokból, és az ő képviseletük sok esetben elmarad.

Costa Ricában a politikai elithez tartozó személyek a legtöbb esetben a központi völgyben található kutatóintézetekben és egyetemeken szerzik meg tudományos hátterüket. A Costa Rica-i Egyetem (UCR), a Nemzeti Egyetem (UNA), valamint a Costa Ricai Technológiai Intézet (TEC) az ország legfontosabb oktatási központjai közé tartoznak. A legfontosabb kutatási intézetek is ezen a területen koncentrálódnak, például a Turrialbában található CATIE. Mivel az ország tudományos és politikai elitjei egy helyen, ezen az elkülönült területen helyezkednek el, az egymás közötti szakmai kapcsolatok és közös tapasztalatok hatékony döntéshozatalt és politikai cselekvést tesznek lehetővé.

Costa Rica geográfiai elhelyezkedése, a sűrű társadalmi és tudományos kapcsolatok hálózata azonban nem mindenki számára hozott előnyöket. A központi völgyben zajló fejlődés eredményeképpen az ország többi része - különösen a peremterületek - jelentősen elmaradtak a fejlesztésekben és az oktatási lehetőségekben. Ennek következményeként a társadalmi egyenlőtlenségek tovább növekedtek, és az egyes régiók közötti különbségek éleződtek ki, mivel a központi völgy irányítja a gazdasági és politikai folyamatokat.

A társadalmi kohézió és az oktatás közötti szoros kapcsolat Costa Ricában tehát nem csupán a politikai döntéshozatal hatékonyságát növeli, hanem hozzájárul a társadalmi egyenlőtlenségek mélyüléséhez is, ami egyre inkább figyelmet igényel a jövőben. A politikai elit és a társadalom különböző rétegei közötti távolság csökkentésére irányuló intézkedések, valamint az oktatás és a képzés hozzáférhetősége mind kulcsfontosságúak a fenntartható fejlődéshez és a társadalmi mobilitás biztosításához.

Hogyan alakultak ki Costa Rica klímapolitikájának alapjai az 1980-as évek végén?

Costa Rica történetében az 1980-as évek végén kezdődött el a fenntarthatóságra és a környezetvédelemre épülő politikai alapok kialakítása. Az ekkor kezdődő reformok, különösen Arias elnökségének első időszakában, jelentős hatással voltak az ország későbbi klímapolitikájára és annak nemzetközi elismertségére. Az ország intézményi átalakulása és a környezetvédelmi témák előtérbe kerülése olyan alapokat teremtett, amelyek a 90-es évek közepére Costa Ricát vezető szereplővé tették a nemzetközi környezetvédelmi kezdeményezésekben.

Ariás első elnöksége alatt a környezetvédelemre vonatkozóan történt intézményi átalakítások jelentős hatást gyakoroltak. William, a környezetvédelmi miniszter korábbi munkatársa emlékezett rá, hogy ebben az időszakban a különböző környezetvédelmi területek – mint az erdőgazdálkodás, a nemzeti parkok, vadon élő területek és a Meteorológiai Intézet – integrálása a környezetvédelmi minisztériumba (MINEREM) folyt. Álvaro Umaña vezetésével Costa Rica az első olyan országok közé tartozott, amely valóban szakszerű, környezeti kérdésekkel foglalkozó politikát kezdett alakítani. Umaña környezetvédelmi miniszteri kinevezése egy új korszakot indított, amelyben a fenntarthatóság nemcsak elméleti szinten, hanem a napi kormányzati tevékenység részévé is vált.

Ebben az időszakban kezdődött el a nemzetközi együttműködés a környezetvédelem terén is. A kormány segítségével több, adósságért cserébe természetvédelmi célú projektek indultak. A világ különböző nemzetközi szervezetei támogatást nyújtottak Costa Ricának, mivel az ország stabil demokráciája és a magas szintű társadalmi fejlődés lehetővé tette, hogy vonzó célponttá váljon az ilyen típusú kezdeményezések számára. A kölcsönös együttműködés eredményeként az ország több mint 40 millió dollárnyi külső adósságot törlesztett a természetvédelem érdekében, és világszerte elismerést kapott ezen a területen. Az adósságcsere-programok, különösen a trópusi országok számára, a veszélyeztetett fajok védelme érdekében kulcsfontosságú lépésnek bizonyultak.

Ám nem mindenki osztotta a környezetvédelmi kérdések fontosságát ebben az időszakban. Juan, egy akadémikus szerint, a legfontosabb prioritások ekkor nem a környezetvédelem, hanem a gazdasági kérdések voltak, mint például a gazdasági átalakulás, az IMF-fel való kapcsolat rendezése és az európai országokkal való üzleti kapcsolatok előmozdítása. Azonban azt is elismerte, hogy ez az időszak mégis kulcsfontosságú volt, mivel a környezetvédelmi témák iránti érdeklődés elkezdett szélesedni, és új kezdeményezések indultak el. A CINPE (Politikai és Gazdasági Kutatóközpont) megalapítása az 1990-es évek elején új irányt adott a környezetvédelmi kutatásoknak és az ehhez kapcsolódó közpolitikai diskurzusnak.

A 1990-es évek elején, különösen 1992-ben, Costa Rica aláírta az Agenda 21-et a Rio de Janeiró-i Föld Csúcson, ami még inkább megerősítette az ország elköteleződését a globális fenntarthatóság mellett. Az akadémiai szektor vezető szerepet kapott a zöld politikák elméleti alapjainak kialakításában, és egyre inkább felmerült a szükségesség, hogy az elméletet a gyakorlatba is átültessék. Ez a felismerés segítette Costa Ricát abban, hogy nemcsak a nemzetközi fórumokon vállaljon vezető szerepet, hanem a helyi politikai döntésekben is központi szerepet kapjon a környezetvédelem.

A nemzetközi közösség elismerése és a helyi kezdeményezések előrehaladása egyaránt fontos tényezők voltak Costa Rica későbbi környezetvédelmi sikereiben. Az ország politikai és gazdasági stabilitása, a fenntarthatóság iránti elkötelezettsége, valamint a demokratikus intézmények fejlődése mind hozzájárultak ahhoz, hogy Costa Rica a nemzetközi környezetvédelmi politikák élvonalába kerüljön.

Hogyan befolyásolják a globális éghajlatváltozási megállapodások a fejlődő országokat?

A 2015-ös párizsi éghajlatvédelmi megállapodás (COP21) kulcsszerepet játszik a globális klímaváltozással kapcsolatos politikai diskurzusban. A megállapodás célja, hogy jelentős mértékben csökkentse a globális szén-dioxid-kibocsátást, és a világ különböző országainak összefogásával igyekezzen enyhíteni a klímaváltozás következményeit. A fejlett országok mellett a fejlődő világ is jelentős szereplővé vált, különösen Latin-Amerika és Afrika számára, ahol a környezeti kihívások és gazdasági problémák egyaránt sújtják a társadalmakat.

A párizsi megállapodás szerinti klímacélok egyik legnagyobb kérdése, hogy hogyan illeszthetők a nemzetközi kötelezettségvállalások a különböző fejlettségi szintű országok sajátos gazdasági és társadalmi realitásaihoz. Costa Rica például jelentős lépéseket tett annak érdekében, hogy fenntartható fejlődést biztosítson. A közép-amerikai ország elkötelezte magát a megújuló energiaforrások mellett, és célul tűzte ki, hogy 2050-re karbonsemleges gazdaságot alakítson ki. Costa Rica ezzel együtt folytatja a nemzetközi klímapolitikai szerepvállalását is, amelyet az ENSZ által támogatott kezdeményezésekben való részvétel biztosít.

A legnagyobb kihívás mégis az, hogy hogyan biztosítható a nemzetközi segítségnyújtás, hogy a fejlődő országok képesek legyenek alkalmazkodni a globális éghajlatváltozás hatásaihoz, miközben fenntartják gazdasági fejlődésüket. Az Egyesült Nemzetek Klímaváltozási Keretegyezménye (UNFCCC) számos mechanizmust dolgozott ki ezen célok elérésére. A tiszta fejlesztési mechanizmus (CDM) és a nemzeti szintű megfelelő mitigációs intézkedések (NAMAs) olyan eszközök, amelyek segíthetnek a fejlődő országok számára a káros kibocsátások csökkentésében, miközben elősegítik a helyi gazdaságok fejlődését is.

Egy másik figyelemre méltó példa a latin-amerikai országok közötti együttműködés, amely a regionális megállapodások formájában, mint például a „Közép-amerikai regionális megállapodás a környezetvédelmi információhoz való hozzáférésről és igazságszolgáltatásról”, képes összekapcsolni a különböző államok erőfeszítéseit. A közösségi részvétel és a nyilvános tájékoztatás fontossága a latin-amerikai klímapolitikában alapvető, hogy a lakosság is tisztában legyen a környezeti kérdésekkel, és aktívan részt vegyen a helyi döntéshozatalban.

A fejlődő országok gyakran szembesülnek olyan nehézségekkel, amelyek megnehezítik számukra az éghajlatváltozással kapcsolatos politikai célok elérését. Különösen a gazdasági növekedés fenntartása és az energiaigények kielégítése lehet az egyik legnagyobb kihívás, miközben az éghajlatvédelemről is gondoskodniuk kell. A zöld gazdaságra való átállás nemcsak technológiai kérdés, hanem egyúttal politikai és társadalmi kihívás is. A fenntarthatóság elérése érdekében egyes országok, mint például Costa Rica, kormányzati és nem kormányzati szinten is próbálnak elősegíteni a zöld energiaforrások elterjedését és az ökológiai lábnyom csökkentését.

A globális éghajlatváltozási megállapodások elemzése során nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy egyes országok számára az éghajlatváltozási politikák nem csupán környezeti, hanem gazdasági és geopolitikai kérdések is. A fejlett országok és a fejlődő országok közötti különbségek az éghajlatváltozással kapcsolatos kötelezettségvállalások terén komoly tárgyalási kihívásokat jelentenek. A globális éghajlatpolitikai diskurzust nemcsak tudományos és technikai szempontból kell megérteni, hanem annak politikai, gazdasági és társadalmi aspektusait is figyelembe kell venni.

Ezek az aspektusok különösen fontosak, amikor a fenntartható fejlődés és a zöld gazdaság jövőjéről beszélünk. Az egyes országoknak nemcsak a globális célok elérésére kell törekedniük, hanem figyelembe kell venniük a helyi társadalmi és gazdasági kontextust is, hogy a klímaváltozással kapcsolatos politikai döntések valóban hatékonyak legyenek, és hosszú távon fenntartható fejlődést biztosítsanak.

Miért fontos az aktív hallgatás és hogyan alkalmazzuk a munkahelyeken?
Miért fontos a saját időnk mesterségét elsajátítani?
Hogyan találnak helyet a kis hősök a világban?
Hogyan navigáljunk és zoomoljunk a képek között Photoshopban?