A monopolium társadalmi költsége: Kihívások és megközelítések

A monopóliumok és azok gazdasági hatásai régóta központi témái az iparági elemzéseknek. A hagyományos közgazdaságtani elméletek a monopóliumok hatékonyságát általában a tökéletes versenytől való eltérésként mérik. Azonban a verseny és a monopólium közötti különbségek komplexitása sokkal árnyaltabb elemzést igényel. A társadalmi jólét vesztesége, amely a monopóliumok jelenlétéhez kapcsolódik, a hagyományos elméletekben a deadweight loss (DWL) fogalmával van összefüggésben. Ez a veszteség a monopolista árazás és termelés következményeként keletkezik, ahol az árat a határköltségtől magasabb szinten állapítják meg, ami csökkenti a fogyasztók által elérhető jószágokat és szolgáltatásokat.

A klasszikus megközelítés szerint a monopólium akkor okoz társadalmi jólét veszteséget, ha a termelés nem ér el olyan szintet, amely a versenyképes piac számára optimális, vagyis amikor az előállított mennyiség nem éri el a versenyállapotban elérhető maximális kibocsátást, qC. A monopóliumok ezen túlmenően torzíthatják a piacot, és mivel az árakat és mennyiségeket nem a kereslet és kínálat tényleges viszonya határozza meg, a közgazdaságtani elemzés szerint erőforrások pazarlása következik be. A monopólium előnyben részesíti saját profitját a társadalmi jólét helyett, és így az árak gyakran a társadalmi optimumnál magasabbak.

Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy az ilyen típusú elemzés nem teljesen pontos. Brown és Wood (2004a) figyelmeztetnek, hogy a hagyományos közgazdaságtani modellek, amelyek a társadalmi jólétet kizárólag a fogyasztói és termelői többletek alapján mérik, figyelmen kívül hagyják a gazdasági egyenlegben végbemenő egyéb hatásokat. Az ő megközelítésükben a tökéletes verseny feltételezése – miszerint minden szereplő számára azonos a határhaszon és az erőforrások elosztása – nem tükrözi a valós gazdasági viszonyokat. Egyes közgazdászok, mint például Lee és Brown (2008), arra mutatnak rá, hogy a monopolium társadalmi költségeit nem feltétlenül a tökéletes versenyhez viszonyítva kell mérni. Ehelyett érdemes egy olyan ellenpéldát felállítani, amely ugyanezt a hasznosságot biztosítja minden szereplő számára, de kevesebb erőforrással.

A monopólium társadalmi költségeit tehát új szemszögből is értelmezhetjük. Lee és Brown (2008) szerint az optimális referenciaállapot nem a tökéletes verseny, hanem egy olyan állapot, amely mindenki számára ugyanolyan vagy magasabb szintű hasznosságot biztosít, ugyanakkor kevesebb erőforrást használ fel. Amennyiben sikerül egy ilyen ideális, erőforrást hatékonyan felhasználó gazdasági állapotot megalkotni, a monopolista gazdasági költségei csupán a pazarolt erőforrások mértékével mérhetők.

A gazdasági hatékonyság mérésére Debreu (1951) bevezette a "források kihasználtságának együtthatóját" (ρ), amely az erőforrások elosztásának hatékonyságát méri. Ez az együttható megmutatja, hogy a gazdaságban milyen mértékben használják ki az erőforrásokat annak érdekében, hogy ugyanazt a fogyasztói jólétet biztosítsák, amit a jelenlegi erőforrás-elosztás eredményez. Minél magasabb a kihasználtság együtthatója, annál kevesebb erőforrással érhető el a kívánt gazdasági állapot.

A monopólium társadalmi költségét tehát ezen a mérőszámon keresztül is meghatározhatjuk. A monopólium hatékonyságvesztesége a következő képlettel is kifejezhető: (1 - ρ) × (Teljes Erőforrások). Ez azt jelenti, hogy a monopólium által elért jólét csökkentésével párhuzamosan az elpazarolt erőforrások összege is mérhetővé válik.

Fontos megérteni, hogy a monopóliumok társadalmi hatásainak mérése nem csupán az árak és mennyiségek változásának figyelemmel kísérését jelenti. A gazdaság egészére kiható hatások és az erőforrások elosztása, valamint azok hatékonysága legalább olyan fontos tényezők, amelyeket figyelembe kell venni a monopóliumok gazdasági költségeinek teljes körű elemzése során. Az ideális referenciaállapotok keresése segíthet abban, hogy jobban megértsük, miért okoz néha több kárt a monopólium, mint a verseny, és hogyan lehetne minimalizálni a társadalmi jólét elvesztését.

Milyen piacok felelnek meg a Walrasi egyensúlyi elméletnek?

A Walrasi egyensúlyi elmélet az egyik alapvető téma a közgazdaságtani modellezésben, amely az árak és mennyiségek olyan állapotát írja le, ahol a kereslet és kínálat egyensúlyba kerül. Azonban, mint azt Bargigli et al. (2016) kiemelik, ennek az elméletnek vannak szigorú korlátai, amelyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni, amikor a valós piacok működését vizsgáljuk. Bár a Walrasi egyensúly elméletét sokan szilárdan elfogadják, a valóságban az empirikus tesztelhetőség kérdése komoly viták tárgya.

A Sonnenschein–Mantel–Debreu-tétel, amely a Walrasi egyensúlyi elmélet hátterét adja, kimondja, hogy bármilyen ár- és mennyiségkombináció, amely megfelel egy egyensúlyi piacnak, létezhet, de nem minden ilyen kombináció egyaránt érvényes a valódi piacokon. A Bargigli et al. (2016) munkája arra világít rá, hogy a Walrasi egyensúly egy sor rendkívül szigorú feltételt szab a piaci konfigurációkkal kapcsolatban, és ezek a feltételek nem mindig teljesülnek a valódi gazdasági rendszerekben. A kutatásuk során az e-MID elektronikus interbank piac adatain alkalmazták a Walrasi egyensúlyi modellt, és arra a következtetésre jutottak, hogy a piaci konfigurációk nem igazolják a Walrasi egyensúlyi elméletet.

A kutatás során használt adatokat az e-MID szolgáltatta, amely az egyetlen elektronikus interbank piac az euróövezetben és az Egyesült Államokban. Az adatokat havi időszakokra aggregálták, így a vizsgálatot 2005 januárjában végezték, amikor az árak stabilak voltak, és a piaci diszperzió is korlátozott volt. A tesztelés eredményei azonban azt mutatták, hogy a megfigyelt piac nem felelt meg a Walrasi egyensúly elméleti követelményeinek. Ez azt jelenti, hogy a Walrasi egyensúlyi modellek nem képesek magyarázni a valódi pénzügyi piacok bonyolult jellemzőit, mint amilyen a hitelpiacok nem triviális, magasabb rendű topológiai tulajdonságai, mint a magas kölcsönhatás, alacsony klasztereződés és a közösségi struktúrák.

A Walrasi egyensúly tesztelésének nehézségei nemcsak az empirikus adatokra vonatkoznak, hanem magára a mikrogazdasági elméletre is. A Brown és Matzkin (1996) által megfogalmazott kritikák szerint a közgazdaságtani modellek, mint például az Arrow–Debreu modell, alapvetően nem biztosítanak tesztelhető következményeket a megfigyelhető adatokkal kapcsolatban, mint például a piaci árak, kereslet és kínálat. A legfontosabb problémát az jelenti, hogy a Walrasi egyensúlyi elmélet az alapját képező változók, mint például a preferenciák vagy a termelési technológiák, nem megfigyelhetők, ami korlátozza a tesztelés lehetőségeit.

A kritikai hozzájárulások, mint amilyeneket Brown és Kubler (2008) fogalmaztak meg, arra irányulnak, hogy a közgazdaságtani modelleknek, mint például az Arrow–Debreu modellnek, empirikus következményekkel kell rendelkezniük, amelyek lehetővé teszik a tesztelhetőséget a megfigyelhető piaci adatok alapján. Az egyes paraméterek és változók figyelembevételével, valamint az olyan adatok, mint a kereslet és a termelési szintek, figyelembevételével a Walrasi egyensúly elmélete tesztelhetővé válik. Az ilyen tesztelhetőséget lehetőségként említik, mivel a modellben szereplő nem megfigyelhető változók hiányosságait a meglévő adatok és azok alapján végzett analízisek részben pótolhatják.

A Walrasi egyensúlyi elmélet tesztelésére tett kísérletek különböző szempontok szerint vizsgálják a piacok valós működését. A Brown és Matzkin által bemutatott vizsgálatok és azok eredményei arra mutatnak rá, hogy bár az elmélet nem mindig igazodik a valóságos piacokhoz, mégis képesek vagyunk értékes empirikus következtetéseket levonni a kereslet és kínálat közötti dinamikáról. Az ilyen tesztelhetőség és az elmélet alkalmazása segíthet abban, hogy jobban megértsük a piacok működését, és hogyan formálják az árak és mennyiségek változásait.

Fontos megjegyezni, hogy a Walrasi egyensúly nem minden esetben biztosít teljes magyarázatot a piacok működésére. A valódi gazdasági rendszerek és azok konfigurációi gyakran túl komplexek ahhoz, hogy az egyszerű modell alapján teljes mértékben megértsük őket. Ezért az elmélet tesztelése nemcsak a Walrasi egyensúlyi modell szempontjából, hanem az általános közgazdasági megközelítések fejlesztésében is fontos szerepet játszik.

Milyen módon mérhetjük a monopólium piaci erejét?

A monopólium piaci erejének meghatározása, különösen akkor, amikor az antitröszt intézkedéseket fontolgatják, elengedhetetlen annak megértéséhez, hogy milyen hatással van a piacon való egyeduralom a fogyasztókra és a versenyre. Az egyik lehetséges módja ennek a mérésére a „pass-through” vagy „átadás” koncepciója, amely megmutatja, hogyan reagál a fogyasztói ár egy adó vagy támogatás változására.

A pass-through elmélete a versenyző piacon kezdődik, ahol a kereslet és a kínálat görbéje az árakat és mennyiségeket az optimális egyensúlyban tartja. A versenyben álló piacok esetében, amikor a termelők az árakat adottaknak tekintik, a pass-through arány azt mutatja meg, hogy az árak hogyan változnak, ha egy adó változik. Az alábbi egyenlet segít ezt a kapcsolódást megérteni:

Ahol a $\varepsilon_{pd}$ a kereslet ár-elaszticitása, míg $\varepsilon_{ps}$ a kínálat ár-elaszticitása. Versenykörnyezetben teljes átadás (100%-os pass-through) akkor következik be, ha a kereslet teljesen inelasztikus vagy a kínálat teljesen rugalmas. A nulla pass-through akkor jelentkezik, amikor a kereslet teljesen rugalmas.

Azonban a monopóliumok esetében a helyzet lényegesen eltér. A monopóliumok nem tekinthetik az árakat állandóként, hiszen saját maguk alakítják az árakat azáltal, hogy a kínálatot szigorúan korlátozzák. A monopóliumok általában képesek átadni a költségnövekedést a fogyasztókra, de ennek mértéke nemcsak a kereslet és kínálat rugalmatlanságától függ, hanem a keresleti függvény görbületétől is.

A monopóliumok esetében az átadási arány bonyolultabbá válik. Az alapvető monopolista optimalizálási problémát úgy lehet leírni, hogy a vállalat a mennyiséget úgy választja meg, hogy a határbevétel és a határköltség egyenlővé váljon. A költség mellett azonban egy új tényezőt is figyelembe kell venni: a keresleti függvény görbületét, vagyis azt, hogy a kereslet milyen mértékben változik az árak függvényében. Ez a tényező kulcsfontosságú szerepet játszik a pass-through meghatározásában monopóliumok esetén, és eltér a versenyképes piacok esetén alkalmazott egyszerűbb modellektől.

A következő képlet segít megérteni a pass-through arányt monopolista piacon:

Ahol $\varepsilon_{ms}$ az ún. „marginal surplus elasticity” vagyis a „marginal surplus” inverz elaszticitása. Az ilyen típusú elaszticitás figyelembevételével lehetőség van a monopolista piaci hatalmi erejének pontosabb mérésére, hiszen a pass-through mértéke nemcsak a kereslet és kínálat elaszticitásától függ, hanem attól is, hogy a kereslet konvex vagy konkáv-e.

A Pless és van Bentham (2019) által bemutatott modellek szerint, ha a kereslet log-konvex, a pass-through meghaladhatja az 100%-ot is, ami azt jelzi, hogy a monopólium valódi piaci hatalmat gyakorol. Az ilyen jelenség, amikor az adó vagy költségnövekedés teljesen vagy túllépi a várt szintet, a monopólium erőteljes jelenlétét és a piac hatékony működésének zavart jelenti.

Azonban érdemes megjegyezni, hogy a pass-through nem feltétlenül jelez mindig monopóliumot. Ha a pass-through arány kevesebb mint 100%, az nem jelenti azt, hogy a piac nem gyakorol hatalmat. A piac hatékonysága és a piaci erő viszonyai nem csupán a pass-through mértékétől függnek, hanem az összes piaci körülménytől, beleértve a kereslet rugalmasságát, a termelési költségeket és a versenyt.

Fontos figyelembe venni, hogy a monopóliumok nemcsak közvetlenül hatnak a fogyasztói árakra, hanem közvetett hatásokkal is befolyásolják a piacokat. A monopóliumok jellemzően a piac teljes irányítását igyekeznek megszerezni, és a kereslet ár-elaszticitása mellett az árak alakulására más tényezők, például a fogyasztói preferenciák és a piaci információk is nagy hatással vannak.