Miért vonul vissza az amerikai birodalom?

A 20. század során az Egyesült Államok gazdasági és politikai hatalma elérte a globális szintet, és az ország sokáig birodalmi ambíciókat dédelgetett. Az amerikai birodalom kiterjedése nemcsak a kontinens határain belül zajlott, hanem a tengerentúli területek is hozzájárultak a nagyhatalmi státushoz. Az imperialista gondolkodásmód, amely már az 1898-as spanyol–amerikai háború előtt is jelen volt, az amerikai terjeszkedés indoklásához a nemzeti érdekek védelmét hívta segítségül. Az amerikai elnökök és politikai elit azzal érvelt, hogy az Egyesült Államoknak szüksége van tengerentúli birodalomra, hogy megvédje kereskedelmi érdekeit és geopolitikai pozícióját a világpiacon, különösen Európával szemben.

Az 1945 után kialakult amerikai birodalom már nemcsak területi kiterjeszkedésen alapult, hanem a globális és regionális intézmények építésén. A második világháború után az Egyesült Államok a világ egyedüli olyan országaként mutatkozott be, amely képes volt globális közjavakat biztosítani, miközben a kommunizmus elleni küzdelem jegyében más országok bizalmát is megnyerte. Az amerikai kiválóságba vetett hit azonban a világháború utáni időszakban kezdett elmélyülni, és az amerikai politikai diskurzust is meghatározta.

A birodalmi projekt azonban nem maradt változatlan. Az 1970-es évektől kezdődően egyre nyilvánvalóbbá vált az Egyesült Államok gazdasági viszonyainak relatív hanyatlása. Az ipari fejlődés már nem tudta ugyanolyan ütemben követni a politikai ambíciókat, és a középosztály is nehezen alkalmazkodott a változó környezethez. A belső gazdasági problémák, mint a költségvetési hiány és a kereskedelmi deficit, tovább erősítették az amerikai birodalom kihívásait.

A tengerentúli birodalom iránti vonzalom gyengülésével párhuzamosan a nemzetbiztonsági tanácsadók (NSAs) szerepe is csökkent. Az amerikai média, a jótékonysági alapítványok, a kutatóintézetek és még a vallási szervezetek is függetlenebbé váltak. Egyre több multinacionális vállalat működött globális szinten, és már nem kötődtek olyan erősen az amerikai birodalomhoz, mint korábban.

A világpolitikai helyzetben bekövetkezett változások mellett az amerikai társadalom belső politikai struktúrája is egyre inkább diszfunkcionálissá vált. Az amerikai politikai rendszer, amely egykor hatékonyan támogatta a birodalmi ambíciókat, mára képtelen fenntartani az egységes külső és belső irányítást. Az amerikai kivételesség mítosza, amely hosszú ideig a globális dominancia alapját képezte, kezdett megkérdőjeleződni, és ezzel együtt a nemzetközi szerepvállalás is gyengült.

A második világháború utáni sikeres gazdasági növekedés és politikai stabilitás időszakát követően a 21. századra az Egyesült Államok nehezen tudta megőrizni a nemzetközi vezető szerepét. A globális hatalmi egyensúly átalakulása, a feltörekvő piacgazdaságok és a globális kihívások – mint a klímaváltozás vagy a terrorizmus – új dinamikát hoztak a világpolitikai térbe, és egyre inkább megkérdőjelezték az amerikai birodalmi modellt. Az Egyesült Államok belső politikai polarizálódása és az egyre kevésbé konszenzusos külpolitikája további akadályokat gördített a nemzetközi befolyás megőrzése elé.

A birodalmi visszavonulás tehát nem egy pillanatnyi történést jelent, hanem egy hosszú távú, fokozatos folyamat eredménye, amely több tényező együttes hatására alakult ki. A gazdasági és politikai szempontból is egyre inkább gyengülő birodalom nemcsak a nemzetközi színtéren, hanem saját belső politikai szerkezetében is problémákkal küzd. Az Egyesült Államok külpolitikai hatásának csökkenését nem csupán az európai vagy ázsiai országok erősödése magyarázza, hanem a globális változásokra adott válaszok, a belső ellentmondások és az egyre erősebb nemzetközi verseny is.

Milyen volt az Egyesült Államok geopolitikai szerepvállalása a második világháború utáni ázsiai és közel-keleti térségben?

Az 1945 utáni időszakban az Egyesült Államok stratégiája jelentős mértékben formálta az ázsiai és közel-keleti politikai térképet, különösen a koreai-félszigeten és a Közel-Keleten. A 38. párhuzamos vonal kijelölése, amelyet két amerikai ezredes javasolt, köztük Dean Rusk, a későbbi külügyminiszter, az egyik kulcsfontosságú döntés volt. Ez a vonal az északi és déli koreai területeket elválasztotta, de a lakosság kétharmadát a déliek oldalára helyezte, ami hosszú távon feszültségeket szült a térségben. A koreai vezető, Syngman Rhee, aki amerikai metodista iskolában tanult és az Egyesült Államokban fejezte be tanulmányait, az amerikai támogatás fontos közvetítőjeként lépett fel.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1950. januári szovjet bojkottja a Kína helyének elutasítása miatt és az augusztusi visszatérés egy kulcsfontosságú pillanat volt a koreai konfliktus nemzetközi kezelésében. Az Egyesült Államok hivatalosan semlegesnek tekintette magát a koreai háború előtt, bár politikailag inkább Franciaországot támogatta, amely fontos európai szövetségesnek számított, és amelyhez a Marshall-terv keretében nyújtott segítség részben az indokínai háborúra is kiterjedt.

Az ANZUS szövetség, amelyet Ausztrália és Új-Zéland már 1952-ben kötött meg az Egyesült Államokkal, az Egyesült Királyság bosszúságát váltotta ki, mivel ez az új katonai-politikai egyezmény átrendezte a hatalmi viszonyokat a csendes-óceáni térségben. Thaiföld helyzete is jelzésértékű volt, ahol a baloldali felkelés elleni amerikai támogatásért cserébe az Egyesült Államok katonai bázisokat kapott, amelyeket később Észak-Vietnam bombázására használtak fel. Ez a támogatás tovább erősítette az amerikai befolyást Délkelet-Ázsiában.

A délkelet-ázsiai kollektív védelmi szerződés, az 1954-es Manilai Paktum, szintén az amerikai vezetésű blokkok összefogását erősítette a kommunizmus terjedése ellen. A vietnami háború idején több ország is katonai vagy nem katonai segítséget nyújtott Dél-Vietnam számára, bár ezek a támogatások nem érték el az amerikai kormányzat által elvárt szintet, ami azt mutatja, hogy az amerikai beavatkozás nem volt teljesen népszerű nemzetközi szinten.

A Közel-Keleten az Egyesült Államok szerepe összetett volt. Bár a térség nagy része arab többségű, az USA stratégiai szövetségeseket keresett, így például Szaúd-Arábiát, amely 1932-ben egyesült királysággá vált és bár formálisan független volt, a brit befolyás alatt állt. A Szuezi-csatorna 1956-os államosítása után az Egyesült Államok közbelépése megakadályozta Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael katonai akcióját, ami azt mutatta, hogy az amerikai befolyás ebben a régióban kezdett meghatározóvá válni.

Az Iraki Királyság 1958-as megdöntése a Szovjetunió számára jelentett rövid távú győzelmet, ám az amerikai titkos műveletek révén 1963-ban egy proamerikai rezsim került hatalomra. Ez a hatalmi dinamika végül vezetett a Baathista forradalomhoz és Saddam Hussein hosszú uralmához, amely több évtizeden keresztül viszonylag jó viszonyban állt az Egyesült Államokkal, amíg az 1990-es Kuvait elleni invázió meg nem változtatta ezt a helyzetet.

Az amerikai olajvállalatok jelenléte és érdekeltsége a Közel-Keleten, különösen Irakban, hosszú távú stratégiai szempontokat tükrözött, melyek a San Remo-i megállapodás és a híres Vörös Vonal Egyezmény megszűnésével váltak lehetővé. A csővezetékek kiépítése, amelyek Irakon, Jordánián, Libanonon és Szírián át haladtak, politikai küzdelmek sorát eredményezte, különösen Szíriában, ahol a vezetői váltások közvetlenül összefüggtek e projekt támogatásával.

Az Izrael és az Egyesült Államok közötti kapcsolatok az 1940-es évektől kezdve szorosak voltak, az USA az első országok között ismerte el Izraelt, és az 1967-es hatnapos háború után támogatta az ENSZ 242-es határozatát, amely ugyan nem teremtett megállapodást a palesztin állam létrehozásáról, de a térség stabilizálására irányult. Az amerikai olajimportok biztonsága különösen fontos tényezővé vált Kennedy és Johnson elnöksége alatt, amikor is a Közel-Kelet stabil baráti kormányzataira támaszkodtak.

A geopolitikai manőverezés, az ENSZ és regionális szövetségek dinamikája, valamint a gazdasági érdekek összefonódása komplex képet fest az Egyesült Államok külpolitikájáról a második világháború utáni évtizedekben, amely a hidegháború stratégiai játszmáiban a keleti és nyugati blokk közötti hatalmi harc kulcsterületeit jelentette. Az amerikai katonai jelenlét és beavatkozás mértéke és formája folyamatosan alkalmazkodott a változó helyzetekhez, miközben stratégiai partnerségeit úgy alakította, hogy azok megfeleljenek a globális és regionális célkitűzéseknek.

Fontos megérteni, hogy ezek az események nem csupán katonai és politikai döntések eredményei voltak, hanem a globális erőforrások, különösen az energiaforrások feletti kontroll és a regionális stabilitás iránti igény is alapvető motivációként szolgált. Az Egyesült Államok és szövetségesei viszonyai, a térség országainak belső politikai fejleményei, valamint a nemzetközi szervezetek szerepe egyaránt hozzájárultak a hidegháborús konfliktusok összetettségéhez és hosszú távú következményeihez.

Hogyan alakult ki az Egyesült Nemzetek Szervezetének struktúrája és működése a második világháború idején és után?

A második világháború kitörésekor Franklin Roosevelt elnök elhatározta, hogy az Egyesült Államok központi szerepet játszik majd a háború utáni nemzetközi intézményrendszer kialakításában. Már 1941 augusztusában, az Atlanti Charta megalkotásával, az Egyesült Államok vállalta a háború utáni rendőri szerepvállalást a világban. Roosevelt kezdetben nem támogatta a Népszövetség újjáélesztését, hanem inkább egy úgynevezett „négy rendőr” rendszerben gondolkodott, amelyben Kína, a Szovjetunió, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok saját befolyási övezetükben dominálnak, miközben együttműködnek a globális kérdésekben.

A tényleges részletek 1944-ben a Dumbarton Oaks konferencián formálódtak, ahol a résztvevő szövetséges államok – köztük számos latin-amerikai ország – megállapodtak, hogy az Egyesült Államok lesz a szervezet gazdája. Ezért a Szovjetunió igyekezett minden tagköztársaságát külön képviselethez juttatni, de végül csak Ukrajna és Fehéroroszország kapott külön helyet. A Biztonsági Tanács felépítése is FDR „négy rendőr” elképzelését tükrözte, öt állandó taggal (Kína, Szovjetunió, Egyesült Királyság, Egyesült Államok, és Nagy-Britannia kérésére Franciaország). A Szovjetunió a vétójogot azért kérte, hogy megvédhesse saját érdekeit, amelyet végül elfogadtak, habár csak az állandó tagokra és „lényegi” kérdésekre vonatkozott.

Az 1945-ös San Francisco-i konferenciára csak azok az országok kaptak meghívást, amelyek már 1945 márciusa előtt hadat üzentek a tengelyhatalmaknak, de Argentína meghívása révén minden latin-amerikai ország részt vett. Ez biztosította az Egyesült Államok számára a többséget az ötven ország között. A Szovjetunió a vétójog fenntartását ragaszkodott meg, az Egyesült Államok pedig a részvétel érdekében elfogadta ezt a feltételt.

Gyakori tévhit, hogy a hidegháború és a vétójog hatása megbénította volna az ENSZ-t az Egyesült Államok érdekében való működésében. Valójában sok éven át az USA képes volt az ENSZ-rendszert a saját hasznára fordítani. Közös pontok is voltak a két szuperhatalom között, például a palesztin terület felosztásáról szóló 1947-es ENSZ-szavazás, amelyet mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió támogattak, az arab országok ellenkezése ellenére. Ennek eredményeként jött létre Izrael, amelyet az ENSZ-be azonnal felvettek anélkül, hogy valamely állandó tag vétózott volna.

A vétójog az ENSZ egyik legvitatottabb eleme, noha maga a „vétó” kifejezés nem szerepel az Alapokmányban. Az Alapokmány 27. cikke írja elő, hogy a Biztonsági Tanács döntéseit az állandó tagok egyetértése nélkül nem lehet meghozni. A vétó használatát eredetileg csak az alapvető nemzeti érdekek védelmére szánták, de a Szovjetunió már 1946-ban élő gyakorlattá tette. Az Egyesült Államok 1970-ig nem használt vétót, azóta viszont főként az izraeli-palesztin konfliktussal kapcsolatos határozatok ellen vetette be. Más állandó tagok, például az Egyesült Királyság és Franciaország, az 1980-as évektől szinte alig használták ezt az eszközt, míg Oroszország, a Szovjetunió jogutódja, megfontoltabban alkalmazza a vétót.

Fontos megérteni, hogy az ENSZ nem egyszerűen egy békefenntartó szervezet, hanem egy komplex hatalmi játszma terepe, amelyben a nemzetközi kapcsolatok legnagyobb kihívásai és érdekellentétei tükröződnek. A nemzetközi jogi eszközök, mint az Emberi Jogok Nyilatkozata vagy a Genocídium elleni egyezmény, alapvető mérföldkövek, de hatékonyságuk a nagyhatalmi érdekekkel való összehangoláson múlik. Az ENSZ története rámutat arra, hogy a globális együttműködés és a szuverenitás közötti feszültség folyamatosan jelen van, és hogy a nemzetközi rend fenntartása nem csupán jogi, hanem politikai és stratégiai kihívás is.

Miért és hogyan alakultak ki az Egyesült Államok nemzetközi kereskedelmi törekvései és a globális hatalom megjelenése?

A Negyedik Pont Program, amelyet később így emlegettek, az Egyesült Államok számára indoklást szolgáltatott a Világbank által a fejlődő országok számára nyújtott hitelezéshez a Hidegháború kontextusában. E hitelek számos feltételt tartalmaztak, amelyek az akkori amerikai gondolkodásmódot tükrözték a fejlődés stratégiáiról, és ezeket a kormányoknak vagy állami tulajdonú vállalatoknak ítélték oda. A magánszektor számára történő hitelezés érdekében 1956-ban létrehozták a Világbank keretein belül a Nemzetközi Pénzügyi Társaságot (IFC), míg a kedvezményes hitelezési lehetőségeket 1960-ban egy újabb leányvállalat, a Nemzetközi Fejlesztési Szövetség (IDA) révén biztosították. Az IDA működése folyamatos tőkebevonást igényelt a Világbanktól, ami az Egyesült Államok számára problémát jelentett, mivel ez kongresszusi jóváhagyást követelt. Ez lehetőséget adott a kongresszusnak arra, hogy rendszeresen szorosabbra fűzze az irányítást a Világbank felett, biztosítva, hogy az jobban tükrözze az amerikai érdekeket. A legismertebb példa erre a vietnami háború idején történt döntés volt, amely tiltotta a Világbank számára a hitelezést Vietnám számára, hogy ezzel biztosítsák az amerikai támogatást az IDA tőkekészletének növelésére. Robert McNamara, az Egyesült Államok volt védelmi minisztere, aki a vietnami háború politikájának kulcsfontosságú alakja volt, a Világbank elnöke volt ekkoriban.

A későbbiekben a kereskedelem liberalizálásának elősegítésére a Havana Charta alapján 1948-ban 54 ország aláírta az International Trade Organization (ITO) létrehozásáról szóló megállapodást. Az Egyesült Államok tervei itt is érvényesültek, ám a megállapodás sosem lépett hatályba. Truman adminisztrációja ugyanis politikai és gazdasági ellenállás miatt nem ratifikálta, és ezzel gyakorlatilag eltemette a globális kereskedelmi liberalizálás ambícióját. A nem ratifikált charta helyett a GATT (Általános Vám- és Kereskedelmi Megállapodás) vált az Egyesült Államok fő eszközévé a nemzetközi kereskedelem irányításában. A GATT, amely 1948-ban lépett életbe, az Egyesült Államok számára egy olyan keretrendszert biztosított, amely lehetővé tette számára, hogy globálisan csökkentse a vámokat és más kereskedelmi korlátokat, ezáltal megerősítve a globális dominanciáját.

A nem állami szereplők, mint például a multinacionális vállalatok (MNE-k), nemkormányzati szervezetek (NGO-k), a média és vallási csoportok kulcsszerepet játszottak az amerikai semiglobalizációs projekt támogatásában. A multinacionális vállalatok, különösen a háború utáni időszakban, világszerte jelentős hatalomra tettek szert, és az amerikai gazdaság számára meghatározó tényezővé váltak. Az amerikai MNE-k hatalmas méretükkel, hatékonyságukkal és technológiai fejlettségükkel kiemelkedtek a világpiacon, globálisan jelen vannak és formálják az új gazdasági rendet.

A globális gazdasági térben történő amerikai törekvések továbbra is folyamatosan alakítják a nemzetközi politikai és gazdasági viszonyokat, miközben az amerikai kormány és nem állami szereplők közötti kölcsönös érdekek összhangja nélkül nem lehet fenntartani ezt a globális hatalmat. Az Egyesült Államok nemcsak a gazdasági hatalomra, hanem a politikai, társadalmi és kulturális befolyásra is alapozza dominanciáját, amit a mai napig fontos figyelemmel kísérni.

Miért és hogyan vált az antimilitarizmus az amerikai társadalom fontos mozgalmává a 20. században?

Az első világháború utáni időszakban az amerikai társadalomban komoly feszültségek alakultak ki a háborús ipar és annak hatásai körül. Az 1918-as év eseményei, mint Eugene V. Debs, a Szocialista Párt vezetőjének letartóztatása, aki a hadkötelezettség ellen beszélt, csak a kezdetét jelentették annak a hosszú és sokszor drámai folyamatnak, amely az amerikai antimilitarizmus növekvő hatalmát eredményezte. Debs, akinek végül az 1920-as elnökválasztáson börtönből kellett kampányolnia, jól példázza azt a politikai légkört, amelyben a háborúkat és azok gazdasági érdekeit sokan egyre inkább árnyékos tevékenységként tekintették.

A háború befejezésével az amerikai közvélemény egy része arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államok kormánya titokban összejátszott a fegyvergyártó cégekkel, hogy háborúba sodorja az országot. Ezt a gondolatot számos írás és könyv erősítette, mint például az 1934-es "Merchant of Death" és a következő évben megjelent "War is a Racket", amelyek a háborús ipart és annak etikátlan módszereit bírálták. E könyvekben, és a közvéleményben egyre inkább az a nézet élt, hogy az amerikai fegyvergyártók és azok kapcsolatai külföldi kormányokkal szoros összefonódásokat, titkos üzleteket és korrupciót jelentettek.

A Roosevelt-adminisztráció kezdetben igyekezett válaszolni a vádakra, és megpróbált egy korlátozott vizsgálatot indítani. Ennek során a Szenátus Bizottsága, amelyet Gerald Nye vezetett, komoly kritikát fogalmazott meg a háborús ipar etikátlan működéséről. Az 1910-es években megállapították, hogy a fegyvergyártó cégek gyakran alkalmaztak gyanús módszereket és jutalékokat külföldi kormányok tisztségviselőinek, hogy biztosítsák üzleteiket. A bizottság megállapításai szerint mindez komoly erkölcsi kérdéseket vetett fel, és aláásta az amerikai üzleti élet hitelességét.

A háborús ellenállás a Pearl Harbor-i támadás után gyorsan alábbhagyott. Az emberek középpontjában nemcsak a fasizmus elleni harc, hanem az antifasizmus és az antikapitalizmus ütközése is helyet kapott. A második világháború alatt a hadkötelezettség visszavezetése szinte minden ellenállás nélkül zajlott, és a hidegháború idején az amerikai kormány egyre inkább az önkényes háborús döntések irányába mozdult el. Ekkor került sor a koreai háborúra, ahol a katonai szolgálatot hosszú ideig kötelezővé tették. A közvélemény eleinte támogatta a háborút, de az amerikai közvélemény hamarosan szembesült a háború értelmetlenségével, és 1951-re a lakosság kétharmada már a háború befejezését követelte.

A vietnami háború során a hadkötelezettség továbbra is megmaradt, és bár a háborús ellenállás több irányból is erősödött, a diákok és a fiatalok aktívan részt vettek a békefelhívásokban és demonstrációkban. A vietnami háború idején a "diákok a demokratikus társadalomért" nevű szervezet már milliós tömegeket vonzott a központi utcákra. A háborús ellenállás nemcsak a fiatalok körében terjedt, hanem a katonák között is, akik dezertáltak, vagy nyíltan kritizálták a háború erkölcsi és politikai aspektusait.

Az antimilitarizmus egy másik fontos alakja J. William Fulbright, aki politikai pályafutása során szembefordult a háborús politikával, különösen a vietnami háborúval. Bár Fulbright kezdetben az amerikai hegemóniát támogatta, később, a háborús szándékokat egyre inkább bírálva, az Egyesült Államok globális hatalmának bírálatára helyezte a hangsúlyt. Fulbright véleménye szerint az Egyesült Államoknak nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi kötelessége is lenne, hogy visszafogja magát a nemzetközi politikában, és ne tekintse magát a világ ura szerepére.

Az antimilitarizmus és az amerikai háborús politikák elleni ellenállás nem csupán a politikai elit feladata volt, hanem a közvélemény széles rétegei is aktívan részt vettek benne. A vietnami háború idején az amerikai fiatalok számára a háború elleni küzdelem szinte egy életformává vált, mely hosszú időre meghatározta a közéleti diskurzust az Egyesült Államokban. Az antimilitarizmus diadalát a háború végén és a katonai szolgálat megszüntetésében, a hírszerző ügynökségek illegális tevékenységeinek felszámolásával élték meg, de ez a mozgalom nem tűnt el, hanem folyamatosan formálódott.