Miért fontos a baloldali örökség és a republikánus szocializmus kritikája a mai Írországban?

Brendan Hughes, a híres ír republikánus, aki az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) tagjaként vált ismertté, egyike volt azoknak, akik a 1998-as Jószándékú Pénteki Megállapodás (GFA) politikai következményeit legélesebben bírálták. A GFA, amely a nagy északír politikai pártok közötti megegyezést hozta el, sokak számára békét és stabilitást ígért, de Hughes és más republikánus veteránok számára a megállapodás több szempontból is csalódást okozott. Hughes úgy vélte, hogy a GFA nemcsak hogy nem hozott valódi változást az ír munkásosztály számára, hanem továbbra is fenntartotta a brit hatalmat és a kulturális elnyomást az északír közösségben. A brit erők jelenléte és az ír nyelv elnyomása továbbra is mélyen érintette a helyi embereket, miközben a republikánusok és más ellenállók folyamatosan a brit igazságszolgáltatás célpontjaivá váltak.

A politikai analízis és a szocialista gondolkodás Hughes számára nem csupán elméleti kérdés volt. Politikai ideái a munkásosztály valós tapasztalataiból születtek, és közvetlenül a forradalmi cselekvésre irányultak. Ahogyan ő maga is megfogalmazta: „Az osztály rejtett sérüléseit hordozva” nőtt fel, és e sérülések adtak neki erőt a küzdelemhez, hogy igazságot és szabadságot vívjon ki az elnyomás ellen. Hughes gondolkodása az osztályharc tapasztalataiból táplálkozott, és az ír társadalom szocialista átalakítása iránti elkötelezettséget tükrözte.

Hughes számára a szocialista gondolkodás nem elméleti szinten kezdődött. Korai éveiben a katonaságnál töltött időszak alatt tanulmányozta a világ különböző részén tapasztalható igazságtalanságokat, és a dél-afrikai apartheid során, amelyet személyesen tapasztalt, ráébredt a szocialista eszmék valódi jelentőségére. A forradalmi társadalmi átalakulás iránti elkötelezettsége ezen élmény hatására érdemben megerősödött. A dél-afrikai tapasztalat sokkal inkább alakította forradalmi gondolkodásmódját, mint bárminemű elméleti tanulmányok vagy könyvek.

Hughes munkássága nem csupán a GFA kritikájára épült, hanem a dolgozó emberek érdekében kifejtett folyamatos küzdelmére is. A politika, amellyel foglalkozott, nem az volt, ami a politikai pártok szintjén a középpontban állt, hanem sokkal inkább az volt, ami a munkásosztály életét formálta a mindennapokban. Hiszen, mint azt ő maga is mondta: „A munkásosztály igazságtalan helyzete egy olyan fájdalom, amit el kell viselni, ha valódi változást akarunk elérni.”

A mai politikai tájban, amikor a demokratikus szocializmus és a radikális baloldali gondolkodás iránti érdeklődés újra növekszik, Brendan Hughes életműve és írásai különösen fontosak. Nemcsak az ír republikánus mozgalom történeti jelentőségét mutatják be, hanem azt is, hogyan lehet egy valódi társadalmi változást elérni, amely nem csupán elméleti, hanem konkrét cselekvési formákat is magában foglal. Az ilyen forradalmi gondolkodás az osztályharc gyakorlati kifejeződése, amely napjainkban is inspiráló lehet mindazok számára, akik változást szeretnének elérni.

A GFA és annak következményei nem csupán történelmi események. Ezek a kérdések napjaink politikai diskurzusában is éles vitákat váltanak ki, és azok számára, akik komolyan érdeklődnek a társadalmi igazságosság és a munkásosztály védelme iránt, Brendan Hughes kritikája és politikai eszméi még mindig rendkívül relevánsak. Azoknak, akik a társadalmi változásban érdekeltek, és akik a jövő politikai táját formálni kívánják, fontos, hogy megértsék azokat a mélyebb társadalmi és gazdasági erőket, amelyek továbbra is meghatározzák a világot, és amelyekkel a legkeményebb forradalmárok is szembesülnek.

Miért harcoltunk? – A republikánizmus és a politikai stratégiák sötét oldala

A politikai elnyomás nemcsak a fizikai, hanem a lelki gyötrelem árnyékában is növekvő terhet ró az emberekre. A hosszú Kesh-i börtön falai között a brit kormány egy reggel politikai fogolyként tartott számon, míg délután már egy bűnözőként tekintett rám. A brit hatalom, a történelmi brit politika és az észak-írországi nacionalizmus határvonalai között az emberek számára a legfontosabb kérdés az, hogy vajon mi is a végső cél.

Az észak-írországi nacionalisták hatalma, akárcsak a ruháink, a britek számára csupán egy privilégium, amelyet bármikor elvehetnek. Az idő, amelyet a republikánusok a rendszerben töltöttek, a kormány által megkérdőjelezhető és manipulálható maradt. A brit kormány mindig kész volt az unionisták érdekeit szolgálni, és soha nem habozott a politikai helyzetet a maga javára fordítani. Az egységes és igazságos Írország eszméje, amely oly sok ember számára a szabadságot jelenti, évről évre egyre elérhetetlenebbnek tűnik. Különösen akkor, amikor a Sinn Féin vezetősége egyes politikai stratégiákat, mint a túlzottan „azonosítható republikánusokat”, kizárja saját soraiból. Milyen jövő várhat ránk, ha még a saját politikai táborunkon belül is ilyen mély ellentétek feszülnek?

Az 1998-as Nagypénteki Megállapodás, mint a brit kormány alternatívája a republikánizmusra, valójában nem az igazságos Írország megteremtését szolgálta, hanem egy újabb kifinomult manipulációt, amely célja a hatalom továbbra is megtartása volt. Míg az ír republikánusok és a politikai elnyomás áldozatai, mint én magam, a börtönökben szenvedtek, addig a rendszer a látszólagos konszolidáció és a demokratikus formák mögött soha nem adta fel uralmát. Ahogyan egyesek mondják: „A háború első áldozata mindig az igazság.”

A történtek tükrében az ember azt kérdezheti, miért harcoltunk akkor? Ha egy igazságos és egységes Írország olyan közel van, akkor miért kell még mindig a fegyverekhez nyúlniuk a republikánusoknak, hogy elérjék céljaikat? Miért kell kockáztatniuk életüket egy olyan rendszerben, amely már magában rejti az újabb elnyomás csíráit? A válasz talán egyszerű: a jelenlegi politikai irány nem az írek érdekeit szolgálja, hanem egy újabb hatalmi játszmát, ahol a hatalom összpontosul és nem a nép javát keresik.

A múlt, amelyben az emberek harcoltak a brit uralom ellen, nemcsak a szabadságért vívott harcokat jelentette, hanem a tisztesség és az egyenlőség melletti kiállást is. Azonban a közelmúlt politikai döntései azt sugallják, hogy mindaz, amit a republikánusok húsz évvel ezelőtt elértek, most semmivé válik. A börtönökben lévő republikánusok, mint Tommy Crossan, továbbra is raboskodnak, a brit csapatok pedig továbbra is jelen vannak az utcákon. Az RUC, bár formálisan átalakult, továbbra is a hatalom szimbóluma maradt, és a kisemberek, akik már több évtizede a szabadságért küzdenek, nem látnak megoldást.

A következő évtizedekben még többen lesznek, akik a politikai elnyomás ellen emelik fel szavukat. Azok, akik valaha a demokratikus és szociális igazságosságért harcoltak, most elérhetik, hogy mindent, amit a rendszerben elértek, a hatalom újra manipulálja és eltünteti. De nemcsak a múlt emlékei, hanem a jelen is kérdéseket vet fel. Hogyan lehet egy olyan országban igazságot keresni, amely saját nemzeti múltját hajlandó elfojtani, és egy olyan politikai rendszerben él, amely az emberek helyett a hatalmat és a privilégiumokat tartja elsődlegesnek?

Miért fontos, hogy felismerjük a háborús igazságtalanságokat és szembeszálljunk velük?

A háború és a politikai manipulációk világában egyre nehezebb a helyes utat megtalálni, különösen akkor, amikor azok, akiknek a feladatuk lenne a világ békéjének védelme, inkább a saját érdekeiket helyezik előtérbe. George Bush azt akarta elhitetni velünk, hogy Ariel Sharon a béke embere, miközben a háború szörnyűségei szinte minden nap újabb áldozatokat követeltek. Sharon, aki háborús bűnösként vonult be a történelembe, nem lehet a béke képviselője. Az ilyen manipulációk és a nyugati világ közömbössége mind hozzájárultak ahhoz, hogy a valódi igazságtalanságok gyakran elmaradnak a figyelmünkből.

A háború nem a világbéke védelme érdekében folyik, hanem olyan emberek hatalmi érdekeinek megvalósításáért, akik nem törődnek az egyszerű emberekkel, akik csak szenvednek. Irak és Palesztina lakói már évtizedek óta átélnek egy szenvedéstörténetet, amelyet a nyugati hatalmak nemcsak hogy nem orvosoltak, hanem gyakran maga a nyugati világ is támogatta. Saddam Hussein zsarnoksága nem mentség arra, hogy bármely más ország hasonló bűnöket kövessen el, hogy politikai érdekekből igazságtalan háborúkat indítson.

A szolidaritás fontos szerepet játszik egy igazságos világ felépítésében. Egyesek a legnagyobb veszélyekkel szembesülnek, hogy igazságot keresnek, és ezt akkor is folytatják, amikor a világ szemet huny felette. Az ír emberek például sokáig nem álltak ki a palesztin nép mellett, pedig a két nép közötti szolidaritás nemcsak a politikai kérdésekben fontos, hanem az emberi jogok és a méltóság védelmében is.

A háborús igazságtalanságokat nemcsak a harcok elől menekülők, hanem a politikai aktivisták és azok, akik hittek abban, hogy egy jobb világot építhetnek, is felismerték. Azok, akik részt vettek a háborúkat ellenálló emberek seregében, gyakran saját életüket áldozták fel az igazság nevében, és nemcsak a háborús zónákban, hanem a világ minden táján. Az olyan személyek, mint Patricia McKay, akiket egy küzdelem során veszítettünk el, arra emlékeztetnek bennünket, hogy a fiatalok és az elnyomottak nemcsak áldozatok, hanem aktív harcosok is lehetnek az igazságért.

Az egyéni történetek és személyes tapasztalatok nemcsak szomorú események, hanem arra is figyelmeztetnek, hogy miként alakítják a háborúk a fiatalokat és közösségeket. A harcok során sokan, akik nem ismerték egymást, képesek voltak azonosulni egymással a közös igazságtalanságok és a közös cél érdekében. A fiatalok számára a háborúval való szembenézés gyakran nemcsak politikai kérdés, hanem a túlélés és a méltóság megőrzésének harca.

A háború és az igazságtalanságok világában nem elég passzívan figyelni, hanem aktívan fel kell lépni azokkal szemben, akik ezeket a háborúkat indítják, és akik profitálnak az elnyomásból. Azok, akik a hatalmat birtokolják, tudják, hogy az igazság a legnagyobb fenyegetés számukra. Ezért igyekeznek manipulálni a közvéleményt, és eltitkolni a valódi szándékaikat. A háború nem a "békét hozó" missziókról szól, hanem hatalmi játszmákról, amelyekben az emberek élete csak egy statisztikai adat.

Az igazságtalanságok és manipulációk hatásai mélyen beivódtak a politikai diskurzusba, és nemcsak a háborúkat, hanem a társadalmi és gazdasági struktúrákat is formálják. A társadalmi igazságtalanságok, mint például a munkásosztály kizsákmányolása, nemcsak a háborús övezetekben tapasztalhatók, hanem a nyugati világban is. A gazdagok és a hatalmon lévők számára a profit és az önérdek mindenekelőtt áll, miközben a dolgozó osztály és a szegények mindennapi túlélésükért küzdenek. A gazdagok és a hatalmasok manipulálják a rendszert, miközben a munkások és a közemberek a megélhetésükért harcolnak.

A kapitalizmus rendszerét, amely az embereket áruvá változtatja, nemcsak a háborúk, hanem a gazdasági kizsákmányolás is alátámasztja. Az ilyen típusú rendszerekben a manipuláció és a becsapás a normál működés része. Az alávetett osztályok számára a túlélés a legfontosabb, és nem ritkán kell elhagyniuk a saját elveiket és jogszerűságukat, hogy elérjék a szükséges minimumot, miközben a hatalom minden lépését a saját javukra fordítja.

A szabad gondolkodás ereje: Brendan Hughes öröksége és a politikai lázadás szelleme

Brendan Hughes, akit „A Sötét”-nek is neveztek, egy olyan figura volt, aki a legnehezebb körülmények között sem veszítette el képességét arra, hogy kételkedjen és kérdéseket tegyen fel. Ezt a szellemiséget nemcsak a politikai harcok során, hanem a börtönben is megőrizte, ahol sajátos módon alakította a szabad gondolkodás kultúráját. A domináns narratívák ellenállása, a szabadság iránti vágy, és a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettség jellemezte őt, és éppen ezért vált az ő szellemi öröksége olyan fontossá, amely a jövő számára is tanulságos lehet.

Brendan Hughes nemcsak a híres IRA önkéntes volt, hanem egy olyan személyiség, aki képes volt meghaladni a hagyományos határokat, és aki nem félt szembenézni a számára nehéz kérdésekkel. A fiatalabb generációk számára például alapvető fontosságú volt az, hogy képesek legyenek értelmezni és elgondolkodni a körülöttük zajló eseményekről. A börtönben töltött évei alatt nemcsak a politikai aktivizmus mesterévé vált, hanem a szellemi vezető szerepét is átvette, aki a szabadságot nemcsak a fizikai korlátoktól, hanem a szellemi kötelékektől is kereste.

A „Cage 11”-ben, majd később a „Camp OC”-ként, Hughes segítette a börtönben élők szellemi fejlődését és a problémamegoldó tanulás koncepciójának fontosságát. Ebben nem volt szükség arra, hogy elméleti műveket tanulmányozzon, vagy hogy bármiféle ideológiát megszenteljen, hiszen a gyakorlatban is belátta, hogy a szabad gondolkodás, a kérdések felvetése és a válaszok keresése nélkülözhetetlen a személyes és kollektív fejlődéshez. Az a szabadság, amelyet Hughes képviselt, nem csupán az elméleti síkon létezett, hanem minden cselekedetében és döntésében megnyilvánult. A börtön körülményei, a politikai és társadalmi nyomás, amelyet ő és társai elviseltek, csak még inkább hangsúlyozza ennek az elkötelezettségnek a fontosságát.

A H-Blockban, ahol hosszú éveket töltött, egy-egy pillanatra sem engedett a hatalomnak. Az egyesült Írország eszméje iránti elkötelezettsége mellett egy másik fontos kérdés is foglalkoztatta: a politikai vezetés mibenlétének megértése. A történelmi pillanatok, mint a Húsvéti Megállapodás körüli időszakok, nem csupán ideológiai kérdéseket vetettek fel, hanem valós, embereket érintő választásokat is. Brendan Hughes nemcsak az elveket képviselte, hanem a pragmatikus gondolkodás híve is volt, képes volt az elképzeléseit a valóságban is megvalósítani, miközben nem hagyta, hogy az ideológiák elvakítsák.

Brendan Hughes nemcsak a forradalom szellemiségét képviselte, hanem egy olyan emberi szempontot is, amely túlmutatott a politikai harcokon. Ő nem csupán a katonai struktúrákban való irányítást, hanem a közösség és az egyének szellemi növekedését is elősegítette. Mindez azt jelenti, hogy az ő öröksége nemcsak a történelmileg fontos eseményekre vonatkozik, hanem arra a szélesebb körű szemléletmódra is, amely segít megérteni, hogyan lehet a társadalmi igazságosságot és szabadságot az egyéni fejlődésen keresztül elérni.

Végül fontos hangsúlyozni, hogy Brendan Hughes politikai öröksége nem csupán a múlt politikai diskurzusaira vonatkozik. Az ő élete és gondolkodása egy örök emlékeztető arra, hogy a szabad gondolkodás nemcsak a politikai harcban, hanem minden egyes ember számára, aki a saját jövőjét keresve kérdéseket tesz fel, alapvető érték. A szellemi és társadalmi fejlődéshez vezető út mindig egy új perspektívát igényel, és ebben az összefüggésben Hughes életének és munkásságának elemzése arra ösztönözhet minket, hogy ne csak reagáljunk a körülöttünk lévő világra, hanem aktívan alakítsuk is azt.

Mit jelent a forradalmi harc ára és illúziója az ír köztársasági mozgalomban?

Az ír köztársasági mozgalom történetének egyik legfeszültebb és legellentmondásosabb időszaka az 1970-es és 1990-es évek közé esik. Az IRA 1972-es és 1975-ös tűzszüneteit sokan még élénken felidézték, amikor újabb fegyvernyugvás lépett életbe. A mozgalom azonban ekkor már erősebbnek tűnt, mint valaha. A brit kormányt és a kapitalista elitet nyugtalanították az Egyesült Királyság területén végrehajtott akciók, miközben Sinn Féin politikai támogatottsága nőtt. E bizalom légköre mögött azonban mindig ott lappangott a félelem: vajon a vezetés nem fog-e a nyilvánosan és titokban is hirdetett céloknál jóval kevesebbel megelégedni.

Sok köztársasági rab, akik magukat szocialistának tartották, figyelemmel kísérte a vezetők nyilvános nyilatkozatait, amelyekben egyre gyakrabban merült fel a mozgalom irányának átalakítása. Mégis, a bizalom töretlennek tűnt – különösen azok iránt, akiket személyesen nem is ismertek. A Whitemoor börtönből történt szökés, amelyben öt republikánus és egy megbízhatónak tartott angol vett részt, sokak szemében megerősítette a mozgalom határozottságát, még ha unionisták és brit politikusok dühösen tűzszünet-sértést kiáltottak is.

A rabok, különösen a női fogvatartottak Maghaberryben, arról vitáztak, milyen hatással lesz rájuk a fegyvernyugvás. Voltak, akik korai szabadulást reméltek, ám a börtönök IRA-táborszemélyzete óvatosságra intett: a brit kormány évek óta hazudik, és erre a legékesebb példa az 1980-as éhségsztrájk volt. A Sinn Féin és a brit kormány közötti nyílt és titkos tárgyalások során egyre több feszültség került felszínre, mígnem 1996. február 9-én hirtelen véget ért a tűzszünet. A hír bejelentésekor egyszerre harsant fel örömujjongás és ült ki csalódottság az arcokra: voltak, akik a fegyvernyugvás fennmaradásában reménykedtek a szabadulás érdekében.

1996 áprilisában szabadultam több mint tíz év után. Feleségemhez és két kisgyermekemhez visszatérve újra bekapcsolódtam a mozgalomba. Bár sok pozitív változást láttam, egyre jobban nyugtalanított, hogy a szocializmus háttérbe szorult, miközben többen a fegyveres harc feladását és az alkotmányos politika útját sürgették. Ez sokak szerint több szavazót hozhatna Sinn Féinnek, de valójában a brit kormány és az unionisták érdekeit szolgálná.

1997 júliusára a titkos tárgyalások és a külső nyomás újabb tűzszünetet kényszerítettek ki. Ebből a republikánusok gyakorlatilag semmit sem nyertek, mégis sokan – köztük én is – a mozgalmon belül maradtak, próbálták befolyásolni az irányt, de kudarcot vallottak. Nem militarista alapról vitáztunk, hanem azért, mert a szocialista köztársaság eszméje eltűnt a napirendről, helyébe egy új, neoliberális Írország lépett, amely alárendelődött a brit és amerikai érdekeknek.

A brit és a szabadállami kormány a Nagypénteki Egyezményben (Good Friday Agreement) konszolidálta győzelmét. Hamis ígéreteket tettek arról, hogy az ír nép dönthet a végkimenetelről, ám valójában ez csupán gesztus volt az unionizmus felé és torz gúny a demokráciára. Az egyetlen kézzelfogható eredmény a republikánus politikai foglyok szabadon bocsátása lett.

Huszonöt év elteltével alig történt valódi változás. Az emberek tehetetlennek érzik magukat, miután támogatásukat adták egy forradalmi szervezetnek, amely szocialista köztársaságot ígért, majd egy neoliberális projekt díszkíséretévé vált. James Connolly szavai ma is érvényesek: „Ha holnap kivonják az angol hadsereget, és a zöld zászlót Dublin várára tűzöd, erőfeszítéseid hiábavalók lesznek, ha nem kezded el a szocialista köztársaság megszervezését. Anglia továbbra is uralni fog, tőkései, földbirtokosai, pénzemberei és mindazon intézményei által, melyeket e földre ültetett, anyáink könnyeivel és mártírjaink vérével öntözve.”