Miért válunk feleslegessé a modern világban?

A mai világban az egyének valósága gyakran egy végtelenül felduzzasztott pillanatról szól. Az idő és tér határai folyamatosan tágulnak, ahogyan az elképzelt jövőképünk is. Az Apple iPhone 6 hirdetésében például a "bigger than bigger" szlogent használták, amely azt sugallta, hogy a méret nem csupán egy mérhető tulajdonság, hanem egy abszolút viszony, amely meghaladja az infinito fogalmát. A valóság nem a termékek, hanem a tér, amit meghatároznak, a lényeg. A jelen kitágítja saját határait, miközben egy szuperfluus, fölösleges emberi létezést szül, amelyet már a kapitalizmus sem képes kihasználni.

Ma a jövőt formáló víziók ömlenek ránk minden irányból, de sokszor nem tudjuk, hol van a határ a víziók és az inflációs képek között. A technológiai termékek szinte mindegyike már vízióként van eladva, a jövő modelljeként, amely az előre eltervezett piacra építkezik. Sci-fi filmekben a materializmus elmosódik, a jövő képzelete szinte tökéletesen minimalista, steril és szinte légies, kivéve, amikor a disztópiák világába kerülünk, ahol a por és a rozsdásodó gépek jelennek meg. A jövő nem egy előre meghatározott esemény, hanem az események képe, amelyek már megtörténtek.

Ez a "vízió" sokszor keveredik a "jóslattal", mint ahogy a Wendy's 2013-as reklámja is bemutatja: egy olyan világot ábrázol, amely vagy még nem létezik, vagy már jelen van. A reklámban a világ egy nagy, kör alakú lyukkal kezdődik, amibe az emberek sorban ugrálnak, mintha mi sem történt volna. Wendy, a reklám főszereplője azonban felfedezi a helyzet abszurditását, és felveti, hogy miért egy hamburger, amit előre melegítenek, nem lehet igazán friss és ropogós. Az emberek elkezdenek ráébredni, hogy valami nem stimmel, és más irányba futnak, a "friss hamburgerek" irányába, miközben a hirdetés végén a szlogen megjelenik: "Wendy's. Made to Order."

A modern világ "bolondjainak" típusa mára sokkal inkább egy komoly, megoldásokkal teli fogyasztó lett, aki magától értetődően beleilleszkedik a globális kapitalizmus rendszerébe. Byung-Chul Han szerint a digitális kapcsolódás és kommunikáció miatt a konformitás kényszere felerősödött, és a régi értelemben vett "bolondok" eltűntek. Azonban a mai társadalomban a conformista típus valójában egy újfajta "bolond", akinek a jellegzetessége a közösségi normákhoz való teljes alkalmazkodás. Míg Alain Ehrenberg a "különlegesség demokratizálásáról" beszél, a mai társadalomban mindenkinek lehetősége van arra, hogy egyedi legyen, mégis a végén mindegyikük ugyanabba a lyukba rohan, hogy megtapasztalja azt a célt, amely nem is létezik. Az "idiótizmus" új definíciója tehát az a folyamatos alkalmazkodás, amely a társadalmi struktúrákhoz való illeszkedést jelenti, miközben az egyén folyamatosan egy újabb lyukba szalad.

A globális idiotizmus: A modern világ emberi állapota és a társadalmi homogenizáció

Martin Heidegger az idiotizmust nem pszichiátriai értelemben használja, hanem mint a történelem olyan állapotát, amelyben mindenki a sajátját, az egyedit úgy azonosítja, hogy az mindenki más számára is közösé válik. Heidegger ezt az állapotot az "Ők" létezési formájával kapcsolja össze, amelyben mindenki, bár fizikailag különálló, lényegileg ugyanazon identitás részeként létezik. Az egyéni élet, a különállóság és az autonómia nem több, mint a globális közösség egyszerű, alacsony szintű, egyformaságot elősegítő konstrukciója.

A planétarizmus, Heidegger szerint, az emberek közötti különbségek egyre szorosabb összeolvadását jelenti, egy olyan állapotot, amelyben a közönséges életformák, mint a fogyasztás, a szórakozás, vagy akár a politikai diskurzus, univerzálissá válnak. A társadalom tagjai közötti közvetlen kapcsolatok eltűnnek, az egymás közötti interakciók mindössze szerepjátékokká, üres rutinokká válnak. A társadalmi mechanizmusok hatására az egyéni életek és döntések, legyen szó akár a legbensőségesebb kérdésekről, mind a globális homogenitás részévé válnak.

Ez a modern világban az "egyetlen dimenzióba" redukálódó gondolkodás és életforma születését jelenti, ahol minden, ami új vagy különböző, elnyomásra kerül, hogy megfeleljen a közösségi elvárásoknak. Ez az egyoldalú gondolkodás a társadalmi elnyomás új formája, amely nemcsak gazdasági, hanem kulturális homogenizálódást is jelent. Az individuumok saját elképzeléseik, vágyai és céljaik egyre inkább a már meglévő társadalmi struktúrákba simulnak, nem kínálva helyet a valódi szabadságnak.

A "nem-különbözőség" jelenléte mindenhol megfigyelhető, a közéleti diskurzustól kezdve a napi rutinokig. Guy Debord a "társadalom látványának" világában írja le ezt a folyamatot, amelyben a valóság és az azt körülvevő képek egymástól elválasztódnak, és egy új, homogenizált világot alkotnak, ahol az egyes individuumok elvesztik a kapcsolatot önmagukkal. Az egyéni tapasztalatok, érzések és gondolatok egy mindent átható "általános" eszmévé válnak, így az emberek között egyre inkább megszűnik a valódi kommunikáció.

Ez az állapot már nem csupán filozófiai kérdés, hanem társadalmi és technológiai kérdés is. Az internet és a közösségi média lehetőséget adnak arra, hogy az emberek "mintázatokat" kövessenek, amelyek a globális társadalom egyformává váló tagjait tükrözik. A szórakoztatás, az információk, a kommunikáció mind átformálódik úgy, hogy azok ne tükrözzék többé az egyéni valóságokat, hanem inkább a közösen elfogadott "normákat". Az élet minden aspektusa egyesül a globális normákban, és az egyéni tapasztalatok egyre inkább eltűnnek a közös médiás áramlásban.

A jövőben az emberi létezés folyamatosan a globális gépezetek, technikai rendszerek által irányított világszemléletbe illeszkedik. Az emberek egyre inkább programozott rendszerek részévé válnak, amelyek nemcsak technológiai, hanem kulturális és gazdasági rendszerek is. A jövő emberi létezése a "homo stans" (álló ember) és a "homo mutans" (változó ember) dinamikájában jelenik meg, amelyben a társadalom elnyomó erői mindinkább a személyiség és az önállóság elvesztéséhez vezetnek.

A globális idiotizmus tehát nem csupán a társadalom homogenizálódásának következménye, hanem a technológiai és gazdasági folyamatok által előidézett antropológiai változások is meghatározzák azt. Az emberi elme egyre inkább hasonlít egy gépre, amely képes alkalmazkodni a gazdasági és társadalmi követelményekhez, elfelejtve az önálló gondolkodást és az egyéni kifejeződést. Az individuumok egyre inkább úgy működnek, mint gépi alkatrészek a globális rendszeren belül, miközben a társadalom továbbra is azt a látszatot kelti, hogy mindenki számára biztosítja az önmegvalósítást és a szabadságot.

Miért fontos a társadalmi vonzás törvénye a mai világban?

A társadalmi vonzás, mint egy elvont, de mélyen jelen lévő mechanizmus, alapvetően formálja a világunkat, és újraértelmezi a kapcsolatok dinamikáját a közösségekben. A mai világban, ahol egyre több egyén próbálja meghatározni saját helyét, a szórakoztató ipar, a média és a társadalmi struktúrák mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a „csillagok” és az őket követő tömegek között egyre szorosabb kapcsolat alakuljon ki. Az „idiokratikus” koordináta-rendszerben a társadalom tagjai gyakran egyetlen célpont körül gravitálnak: a csillagok és azok követői között zajló folyamatos kölcsönhatás révén egy új típusú társadalmi tér jön létre.

A csillagok, akik tulajdonképpen a társadalmi figyelem középpontjaiban állnak, különböző módon vonzzák magukhoz a többi egyént. A csillagok egymás között, ha találkoznak, vagy tiszteletben tartják, vagy figyelmen kívül hagyják egymást, mivel a valódi együttműködés közöttük rendkívül nehéz, ha nem lehetetlen. Ők saját világukban működnek, saját niche világukra koncentrálva, ahol a dominanciát csak a saját csillagterük bővítésével lehet növelni. A csillagok nem hajlandóak szakszervezeti szolidaritásban együttműködni, inkább saját térformáló stratégiáikra összpontosítanak, hogy új csillagokat hozzanak létre.

Az igazi probléma akkor merül fel, amikor a csillagok találkoznak egy egyszerű „Ő”-vel (a vonzalom nélküli egyén), aki elindítja a rajongói kapcsolatot. A rajongó lehetséges, hogy csillag követője lesz, de nem kizárt, hogy másik csillagot keres, ha az aktuális nem elég vonzó számára. A rajongó elvárásainak és a vonzalomnak megfelelően képes átvándorolni egy másik vonzó személyhez. A vonzódás ebből a szempontból nem csupán emberi kapcsolatokra vonatkozik, hanem egy komplex társadalmi vonzerő hálózatként is működik, amely a szociális és politikai struktúrákat is befolyásolja.

Ha két egyszerű „Ő” találkozik, lehetőséget adva a közvetlen kölcsönhatásra, a vonzalom és az identitás újraértelmeződhet. A két fél, bár kezdetben nem látja egymásban a potenciális vonzást, felfedezheti saját magnetizmusát, és új társadalmi vonzalmi teret alakíthat ki. A „szolgálat-szolgálat” dialektikája, amely ilyenkor létrejöhet, azt eredményezi, hogy a felek elhagyhatják a jelenlegi vonzásközpontot, új pályára állhatnak, vagy akár elhagyhatják az egész rendszer gravitációs terét. A társadalom ezen újraformálása az alulról jövő változás eszközeként értelmezhető, amely szétválaszthatja a csillagokat és követőiket, és új, közös vonzalmi erőt hozhat létre.

A társadalom, amelyben élünk, már nem képes egyszerűen megszabadulni a csillagok és követőik örökös viszonyától. Az alapvető változás nem a csillagok számának növelésében rejlik, hanem abban, hogy egy új társadalmi struktúra születhessen, amely képes elvonatkoztatni az egyes személyek vonzó erejétől. A tömeg, amely kezdetben az egyszerű, figyelmen kívül hagyott pontok összessége, képes lehet egy olyan univerzális nézőpontot létrehozni, amely megszünteti a meglévő társadalmi struktúrákat és egy új formát képviselhet.

A társadalmi dinamika ezen átalakulásában fontos figyelembe venni, hogy a csillagok és követőik közötti kapcsolat már nem csupán szórakoztató ipari termékekre vonatkozik, hanem egy olyan mélyebb társadalmi kapcsolatra, amely alapvetően formálja a társadalom jövőjét. Az, hogy a „csillagok” miként formálják a társadalom térét, és hogyan hatnak vissza az egyes emberek sorsára, alapvetően meghatározza, hogy merre haladunk a jövőben. A változás nem kizárólag a politikai vagy gazdasági szférában keresendő, hanem a társadalmi vonzalom újrafogalmazásában, amely lehetővé teszi a valódi társadalmi mozgásokat.

A végesség határain túl: Hogyan találhatunk kiutat az elidegenedett világban?

Az avantgárd perspektívája ma is érezhető, például Achille Mbembé azon reményében, hogy a "kollektív emberi újjáéledés" elérkezik, amelyet folyamatosan az idioszkratikus értelem prizmáján keresztül vetítenek ki. Az emberi történelem különböző szakaszai újra és újra visszatérnek a maga módján, de mindig csak azok számára, akik a változást csupán annak vak tükrében látják. A termelési módszerek egybeolvadnak; a műfajok olyan áteresztővé válnak, hogy lehetetlenné válik őket határok közé szorítani; nincs közös emberi irány, a mozgást pedig összezavarja a hatalom és a vélemények zajos áradása. Egyes szereplők azt remélik, hogy üzeneteik túlélik a jelek inflációját: „A költőé az utolsó szó. Most még nem. Nem most, amíg mindenki hangosan és külön-külön beszélget önmagával. De majd később, amikor elcsendesednek a hangok, és a föld minden füle ott lesz” (Botho Strauß). Az „utolsó szó” a költői remény, mely az egyetlené, de a végső jelenben vajon elmosódik-e a dolgok és nem-dolgok, ember és nem-ember, költészet és értelmezés határa? Vajon mindezek összeolvadnak, és az „utolsó szó” végül felismerhetetlenné válik, mint kritérium és mint szó? „Amit kiválasztunk, visszajön és elfogyaszt minket,” írja DeLillo. De másfelől nem a kritikai képzelet feladata, hogy folyamatosan kérdőjelezze meg a vég logikáját és ellentmondásait, hogy eloszlassa vagy összekapcsolja a végeket, hogy felvegye a laza szálakat vagy összekapcsolja őket más végekkel?

A belső elmenekülés – Az idiopraktika szűkebb értelemben egy nem kihasználható eredetiség előadása, nem annyira a magán- vagy közszféra irányába való mozgásról szól, hanem a magán- és piaci szférák mindkettőjéből való menekülésről. Az egyéni és kollektív pozíciók legyőzését, valamint idioszkratikus terek létrehozását jelenti, amelyek ellenállnak az irányításnak, egy „mi” és egy „különállóság” szimultánitásában, ahogy azt az 1980-as évek berlini avantgárd csoportja, a Geniale Dilletanten („ihletett amatőrök”) hirdette. Ez összefügg a „bolond” politikai filozófiájával, amely a kezdeti szakaszból a másodikba jutott, állandó keresésben, hogy kreatív kijáratokat találjon, amelyeket a belga-francia „pszichedelikus” költő, Henri Michaux így képzelt el: „Szeretnék egy többirányú kijáratot, mint egy legyezőt. Olyan kijáratot, amely soha nem ér véget, egy ideális kijáratot, olyan kijáratot, hogy miután kimentem, azonnal újra kijövök.” Az idiopraktika olyan kijáratok kereséséről szól, amelyek elkerülik az ismert utakat. Ez a megközelítés olyan szükségessé vált, mint a filozófiai visszavonulás, mivel mind a köz- és magánszféra is kompromittálódott: a médiatechnológia elidegenítette az otthont; a kerekasztal csapdává vált, a nyilvános aréna kéméra, a résztvevők egyenlősége hamis; és mindezen felül a beszélgetéseket ugyanaz a hatalom figyeli, amely lehetővé tette az univerzális diskurzust. A működő idióta irányelve tehát az, hogy „kilépni” a hasznosság elkerülésével, eltűnni a képernyőről. Ez különböző formákban nyilvánulhat meg: technikai aszketizmusban, stratégiai izolációban, művészeti árvaként, a saját freakként, teljes anonimizálódásban, anarchikus szökési kollektívákban, digitális nyomok eltüntetésében, saját rések kialakításában.

Röviden: a kötelező kontextusok elhagyása, miközben elkerüljük a megfertőzött magán- vagy közszférát. Mi történik, amikor a CIA elemzője, Joe Turner (Robert Redford) a Three Days of the Condor című filmben rájön, hogy sem hazamenni, sem nyilvánosan mutatkozni nem lehet? Az önállóan választott személyhez kapcsolódik. Így megszakít egy mintát, és „láthatatlanná” válik a hatalom számára. A mai politikai térben hasonló ellenállást tanúsítanak a titkos csoportosulások, amelyek kontingens rendszereket hoznak létre vagy szeszélyesen működnek. A szakítószemélyek apró lázad

Miért van szükségünk a "bolond" politikára és hogyan segíthet újraértelmezni a szabadságot és a társadalmi rendszereket?

A politikai diskurzus és a társadalmi mozgások világában egyre inkább megjelenik a „bolond” cselekvés, amely nem csupán a megszokott rendszerek megkérdőjelezését jelenti, hanem egy újfajta gondolkodásmódot és cselekvési formát is. Az „idiotizmus” fogalmának alkalmazása nem csupán a társadalmi rendek ellenállását fejezi ki, hanem egy teljesen új nézőpontot is, amelyet érdemes alaposabban megérteni. A gondolat mögött olyan radikális átalakulás húzódik, amely nem csupán a politika, hanem a mindennapi élet megértését is alapjaiban változtatja meg.

A szabadságot nem lehet csupán egy elméleti fogalomként kezelni, amely független a cselekvő egyéntől. Ha az „én szabadságom” nincs jelen bennem, akkor bárhova mehetek, semmi sem fog változni. Pessoa gondolata ezt pontosan kifejezi: a szabadság a belső világunkból fakad, és mindenekelőtt az én elképzelésemtől és cselekedeteimtől függ. Ez az alapja egy olyan politikai megközelítésnek, amely nem csupán a jövő társadalmi formáját keresni próbálja, hanem aktívan részt vesz annak formálásában, folyamatosan keresve azokat a rést és lehetőségeket, amelyek lehetővé teszik a rendszer kritikai megértését és újraértelmezését.

A „bolond” politikájában tehát a legnagyobb kihívás az, hogy hogyan lehet túllépni a régi politikai megoldásokon, miközben tisztában vagyunk azok működési logikájával. Egy olyan politikai irányvonal, amely képes befogadni a zűrzavart, az abszurditást és a kaotikus elemeket, miközben keres új formákat, új értelmezéseket. Az idiokrata energia éppen ezt célozza: a multinacionális kapitalizmus világának ábrázolását, miközben új utakat keres arra, hogy ezt a világot miként lehetne másként megérteni és elmondani.

A politikai gondolkodás új formája az, ami nem fél a "bolondság" elfogadásától, hanem szándékosan beépíti azt a társadalmi diskurzusba. A "bolond" itt nem negatív értelemben használt kifejezés, hanem inkább egy új lehetőséget jelent a gondolkodásban és a cselekvésben. Mivel az ideológiák gyakran előre meghatározottak és a status quo részei, a valódi változásnak nem a már létező keretek között kell keresnie az utat, hanem új perspektívákat kell felvetnie, amelyek szembemennek a megszokottal. Az igazi forradalom nem a rendszer megdöntését célozza, hanem annak új, kreatív, és esetleg szürreális formáit.

Az idiopraktika egy új formát teremt a társadalmi és politikai cselekvésben, amely elfogadja az abszurditás lehetőségét, és annak révén próbálja megérteni a világot. Az úgynevezett „antiforradalmi” hozzáállás, amely a rendszer működése ellenében, de ugyanakkor annak határain belül cselekszik, nem egy újabb forradalmi ideológia, hanem egy folyamatos, de sajátos aláásása annak. A változás tehát nem egy kívülről jövő dolog, hanem egy belső, folyamatos újrafelfedezése az önmagunkhoz való viszonyulásnak.

Ugyanakkor a szörnyűségekkel való szembenézés elengedhetetlen része a gondolkodás és a politikai cselekvés fejlődésének. Fredric Jameson „dialektikai imperatívusza” azt tanítja nekünk, hogy nem csupán a kapitalizmus kritikáját kell elvégeznünk, hanem annak dinamikus hatásait is figyelembe kell vennünk, és azokat egyszerre kell értékelni pozitívan és negatívan. A kapitalizmus egyszerre lehet a legnagyobb vívmány, ugyanakkor az emberi történelem egyik legnagyobb problémája. A változás tehát az ellentmondások és a radikális gondolkodás térnyerése révén történhet meg.

A modern társadalom működése és a globális kapitalizmus megértése akkor válik igazán lehetségessé, ha képesek vagyunk elfogadni, hogy minden cselekvés és minden gondolkodásformának van sajátos hatása, amely az egész társadalmi rendet formálja. A „bolond” politikája és a „bolond” társadalmi gyakorlatok éppen ezt mutatják: nem a végső cél elérésére kell törekedni, hanem a rendszer és a társadalmi struktúrák folyamatos megkérdőjelezésére, újraformálására és átértékelésére.