Miért hiszik el annyian, hogy a művészet sátánista összeesküvést leplez?

A QAnon-mozgalom egy különös, de precízen felépített univerzummá vált, amely az internet heterogén információs terében szelektíven gyűjt bizonyítékokat, és ebből egy önmagát megerősítő világképet épít fel. A konspirációs gondolkodásmód középpontjában a rejtett jelentések keresése áll – minél valószínűtlenebb az összefüggés, annál vonzóbbnak tűnik a hívők számára. Így válik egy kortárs művész festménye, egy elfeledett villa medencéje vagy egy pár piros cipő a „leleplezés” kulcsává.

A valóságban azonban semmi nem utal arra, hogy Ðurđević mozaikszerű háttérképei valóban medencét ábrázolnának – ez a következtetés kizárólag két Q-drop (Q poszt) vizuális montázsain alapul, amelyek a festményeket a Biltmore-ház elhagyott medencéjével állítják párba. A helyszín jelentősége abban rejlik, hogy ott nevelkedett Gloria Vanderbilt, Anderson Cooper édesanyja. Ugyanazon a napon, mikor ezek a képek kikerültek, Q további képet posztolt Vanderbilt fiainak szobájáról, háttérben „furcsa” művészettel, majd utalt a „piros cipőkre” is. Ezen elemek összevonása Q követői számára úgy hatott, mint egy misztikus kinyilatkoztatás: mintha mindannyian ugyanarra a titokra ébredtek volna rá – egy közös, de addig láthatatlan összefüggésre.

Ezek a narratívák gyakran kapcsolódnak az úgynevezett „szimbolikus leleplezés” logikájához – miszerint a sátánista elit szándékosan rejti el a jeleit a populáris kultúrában. A QAnon egyik alapvetése, hogy „a szimbolizmus lesz a bukásuk”. E gondolatmenet szerint a Google logója, a Gmail boríték ikonja vagy éppen a Demokrata Párt kongresszusi emblémája is rejtett sátánista szimbólumokat tartalmaz. Q drop #4,627 például sátánista pentagrammát lát a Demokrata Konvenció logójában, míg más posztok szerint a Google Chrome embléma a „666” számmisztikai jelentését hordozza.

A „piros cipők” motívuma különösen erős jelentéstartalmat kapott. Q egyik posztja Tony Podesta születésnapi partijára utal, ahol a vendégek piros cipőben jelentek meg. Az ebből levont következtetések egy fake news oldalon, a News Punch-on publikált, később törölt cikkben csúcsosodnak ki: a cikk hamisan állította, hogy Macaulay Culkin szerint hollywoodi producerek gyermekbőrből készült cipőket hordanak. Bár a cikket azóta törölték, az idézetek mémekben és kommentekben tovább élnek, és egyre több „bizonyíték” kerül be a QAnon archívumba.

A Q csepegtetett üzenetei – a „morzsák” – azonnal újabb és újabb posztokat szülnek. A közösség reakciói gyorsak, összefűzöttek, és minden új „leleplezés” megerősíti az előzőt. A kollektív kutatás és összeesküvésgyártás egy hatalmas, önmagába záródó rendszert alkot, amelybe egyre több „tudás” áramlik, mígnem már túl komplex, túl összekapcsolt és túl időigényes ahhoz, hogy bárki is kétségbe vonja. Aki egyszer elindult ezen az úton, könnyen beleragad a sunk cost torzításába: ennyi óra, ennyi erőfeszítés, ennyi „felébredt” ember – hogyan lehetne ez mind tévedés?

Fontos megérteni, hogy a QAnon nem pusz

Milyen különbség van az egalitárius és a progresszív baloldal rasszizmusfelfogása között?

Az 1980-as években az amerikai egalitárius baloldal még egyértelműen liberális humanizmust vallott: univerzalista emberképben gondolkodott, amely szerint minden ember egyenlő, a faji különbségek társadalmi konstrukciók, és ezek a megkülönböztetések megváltoztathatók. Ennek szellemében léptek fel a Reagan-adminisztráció cenzúrázási törekvései ellen, harcoltak az apartheid rendszer ellen Dél-Afrikában, és védelmezték a művészi szabadságot olyan esetekben, mint Robert Mapplethorpe kiállításainak betiltása. A „színvak” szemlélet szerint a rasszizmus leginkább az N-betűs szó használatában, jogi és törvénykezési egyenlőtlenségekben, vagy nyíltan rasszista viccekben manifesztálódik.

A progresszív baloldal ezzel szemben – különösen Robin DiAngelo és Frank B. Wilderson III gondolatvilágában – élesen elutasítja a színvak humanizmus illúzióját. E nézőpont szerint a rasszizmus nem csupán egyéni attitűdökben vagy szándékos gyűlöletben nyilvánul meg, hanem strukturálisan beépült az intézményekbe, a kultúrába, a nyelvhasználatba és a hétköznapi viszonyainkba. A rasszizmus nem az, amit „rossz emberek” tesznek, hanem egy láthatatlan, de állandó háttérrendszer, amely újratermeli a fehérség előnyeit.

Míg az egalitárius baloldal szívósan ragaszkodott a liberális humanizmushoz, addig a progresszív irányvonal posztideologikus ontológiai politikát képvisel: a politikai cselekvés nem választható el az identitástól, és nem is lehet értelmezni annak figyelembevétele nélkül. Paul Gilroy univerzalista emberképének radikalizmusa a mai progresszív diskurzus szemszögéből már-már konzervatívnak hat. Az ő „stratégiai humanizmusa” azt állítja, hogy a faji különbségek meghaladhatók, és az emberi azonosság hétköznapi tapasztalata épp e meghaladás alapja lehetne. Ezzel szemben Wilderson afropesszimizmusa szerint a faji struktúrák nemcsak beépültek a társadalomba, hanem konstitutív módon határozzák meg a feketeség státuszát: a fekete ember nem számít „emberi szubjektumnak”, hanem inkább funkció, díszlet, projektált szenvedés médiuma.

Az ellentét nem csupán generációs. Inkább a politikai gondolkodás alapvető váltásáról van szó: az egyik oldalon az emberi közösség eszméjét hangsúlyozó liberalizmus, a másikon az identitásba ágyazott, radikálisan kritikai pozíció. Míg Gilroy politikai cselekvést az identitás személyes dimenziójának elhagyásával képzel el, Wildersonnál a politikai gondolkodás elválaszthatatlan az élettapasztalattól, a testtől, az affektusoktól.

Arthur Jafa The White Album című műve pontosan ezt a töréspontot tematizálja. A videóban láthatunk egy szőke, fehér fiatal nőt, aki a színvak liberalizmus retorikájával érvel: ő nem törődik a bőrszínnel,

Miért fontos megérteni a posztmodernizmus hatását a mai kultúrára és társadalomra?

A postmodernizmus egy olyan filozófiai és társadalmi mozgalom, amely az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb figyelmet kapott. Sokak számára azonban a posztmodern gondolkodás bonyolult és elvont, szinte elérhetetlen területnek tűnhet. Az ilyen típusú eszmék megértése azonban kulcsfontosságú a mai társadalom működésének megértésében, különösen akkor, amikor olyan kérdésekkel találkozunk, mint a "woke" kultúra és a "cancel culture" (törléskultúra). A posztmodernizmus hatása nemcsak az akadémiai környezetekben, hanem a szélesebb társadalomban is egyre inkább érezhetővé vált, és sokak számára komoly aggodalomra ad okot.

A posztmodernizmus kritikáját egyesek a legfrissebb kultúrával kapcsolatos aggodalmaik alapjául veszik. Az olyan gondolkodók, mint Jordan Peterson és James Lindsay, akik a baloldali ideológiák terjedésétől tartanak, gyakran hivatkoznak Foucault és Derrida munkáira, miközben a posztmodernizmus elveit a társadalom szétbomlasztó tényezőjeként ábrázolják. Az efféle kritika gyakran egy olyan narratívát követ, amely a posztmodern eszméket a kulturális háború kulcsfontosságú elemeiként kezeli, mintha azok valami titkos terv részei lennének, amelyek el akarják pusztítani a nyugati társadalom alapjait.

A "Cynical Theories" című könyv, mely Pluckrose és Lindsay munkája, rendkívül népszerű lett a konzervatívok körében, és a posztmodernizmus kritikájának egyik fő forrása. A könyv központi állítása, hogy a posztmodern elméletek, különösen Foucault és Derrida munkái, közvetlen hatással vannak a mai egyetemi és kulturális környezetekre. A szerzők arra figyelmeztetnek, hogy ezek az elméletek nem csupán egy filozófiai áramlat, hanem olyan társadalmi változások mozgatórugói is, amelyek aláássák a hagyományos értékeket és normákat.

A posztmodernizmus filozófiai alapja, hogy az igazság és a tudás nem objektívek, hanem szubjektív konstrukciók. Ez a nézet különösen vonzóvá vált a 20. század végén és a 21. század elején, amikor az egyetemek és a társadalmi diskurzusok egyre inkább a relativizmus és a dekonstrukció jegyében zajlottak. Az olyan elméletek, mint a kulturális Marxizmus, a kritikai rasszizmus elmélete és a feminizmus posztstrukturalista megközelítései, mind a posztmodernizmusból erednek, és olyan kérdéseket vetnek fel, mint a hatalom, a nyelv és a társadalmi struktúrák.

A "woke" kultúra és a "cancel culture" gyakran kapcsolódik a posztmodernizmushoz, mivel mindkettő a társadalom normáit és értékeit kérdőjelezi meg. A woke kultúra azon az elven alapul, hogy a társadalom történelmileg elnyomó struktúrákkal rendelkezik, és azokat meg kell változtatni. A cancel culture, amely egyre inkább elterjedt az internetes közösségekben, azokat az egyéneket vagy intézményeket célozza meg, akik nem felelnek meg a progresszív értékeknek. Ez a fajta "kulturális háború" jelentős hatással van a közbeszédre, a politikai diskurzusra és a társadalmi normákra.

A posztmodernizmus és az ebből következő társadalmi jelenségek hatásai azonban nem csupán a filozófiához és az egyetemekhez kötődnek. Az elméletek, amelyeket ezen a területen dolgoztak ki, az egész társadalomra kihatnak, különösen a politikai és kulturális életre. Az olyan filozófusok, mint Foucault, akik a hatalom és a tudás kapcsolatát vizsgálták, különösen nagy hatással voltak azokra a diskurzusokra, amelyek a nemi szerepekkel, rasszal, identitással és hatalommal kapcsolatosak.

A posztmodern elméletek hatásai a közoktatásban, a média és a politikai diskurzusokban is egyre inkább nyilvánvalóvá váltak. A "woke" eszmék és a "cancel culture" számos esetben az akadémiai világban és az internetes közösségekben kezdtek el teret nyerni, ahol az elméletek gyorsan elértek szélesebb társadalmi csoportokat. A posztmodern elméletek egyik legfontosabb vonása az, hogy arra ösztönzik az embereket, hogy kérdőjelezzék meg a hagyományos értékeket és normákat, és helyette új, gyakran radikális ideológiai nézeteket képviseljenek.

A társadalmi diskurzust uraló ideológiai irányzatok gyakran válnak a politikai küzdelmek központi elemévé. A "Cynical Theories" és a hasonló művek gyakran a kultúra háborújának részeként kezelik ezeket az elméleteket, és azok hatásait a politikai polarizációra és a társadalmi feszültségekre helyezik a középpontba. A posztmodernizmus által felforgatott diskurzusok közepette egyre inkább világossá válik, hogy a társadalom hogyan reagálhat a radikális ideológiai változásokra.

Fontos, hogy a posztmodern elméletek hatását ne csak elméleti síkon vizsgáljuk, hanem figyelembe vegyük azok gyakorlati következményeit is. A társadalmi és politikai változások megértéséhez elengedhetetlen, hogy felismerjük, miként formálják ezek az elméletek a közbeszédet, és hogyan hatnak a mindennapi életre. A posztmodernizmus tehát nem csupán egy akadémiai fogalom, hanem egy olyan társadalmi erő, amely formálja és alakítja a kulturális és politikai tájat.

Hogyan jelenik meg az osztályidentitás és az erőszak ambivalenciája a performatív politikai eseményekben?

A politikai események performatív megjelenései gyakran egyfajta kettősséget hordoznak magukban, amely egyszerre hordoz fenyegető erőszakot és szórakoztató családi esemény jellegét. Ez a feszültség jól tetten érhető például Jeremy Deller „Battle of Orgreave” című művében, amely nem egyszerűen a munkásosztály hősiességét ünnepli, hanem a munkások és a középosztály képviselőit egymás mellé állítva egyetemes elnyomástörténetet mesél el. A műben megjelenő családi fesztivál hangulat – élőzene, ételes standok, vidám gyermekek – összhangban áll a résztvevők munkásosztálybeli és középosztálybeli eltérő motivációival, ezáltal megkérdőjelezve a baloldali politikai művészet hagyományos szimbolikáját és azonosulási mechanizmusait.

Az esemény mégis kudarcot vallott, mint „delegált performatív akció”. Trump nem veszített hatalmából, csupán színlelte a hatalom átadását a tüntetőknek. A tüntetők szociális valósága és a jogi következmények csak megerősítették az állam jogrendjét, mivel a törvénysértő akciók végrehajtói maguk is a hatalom által kontrollált kereteken belül maradtak. Ez a delegált lázadás paradox módon a rend és jog megerősítéséhez vezetett, a transzgressziók pedig csak felszíni lázadást képviseltek, miközben nem érintették meg a hatalom struktúráit. A Capitolium ostroma így az osztálykülönbségek egy újabb megnyilvánulása volt: azok között, akiknek következményeik vannak a törvény megszegéséért, és azok között, akik büntetlenül áthághatják a szabályokat.

A művészet és a politika ezen találkozásainak megértéséhez fontos megfigyelni, hogy a társadalmi osztályok nem csupán pozíciók, hanem performatív identitások is, amelyek különböző szerepekbe és jelentésekbe rendeződnek a közösségi térben. Az ilyen performatív események nem csak tükrözik, hanem aktívan alakítják is az osztálytudatot, miközben a résztvevők eltérő módokon élik meg saját társadalmi helyzetüket, ambivalensen egyesítve az ellenállást és a konformizmust, a fenyegetést és a paródiát.

Fontos látni, hogy az erőszak és szórakoztatás közötti határ elmosódása nem csupán véletlen jelenség, hanem a társadalmi feszültségek és konfliktusok komplex reprezentációja. Az események által kirajzolt képek nem egyértelműen hősies vagy elítélendő figurákat mutatnak, hanem olyan ambivalens szereplőket, akik egyszerre lehetnek az elnyomás alanyai és közvetítői. Ezért a politikai performanszok vizsgálatakor a látható cselekvések mögött rejlő társadalmi dinamikák, az identitás és a hatalom komplex viszonyrendszere kerül fókuszba.

Milyen politikai és esztétikai jelenség áll a Capitolium ostroma mögött?

A 2021. január 6-i Capitolium ostroma a Trump-éra politikai földrengésének brutális csúcspontja volt, ugyanakkor az események által felvetett kérdések messze túlmutatnak ezen a konkrét idő- és térbeli kereten. A Trump-hatás megértése a jelenség összetettségének elismerését igényli, s célja nem a gyors megoldás, hanem az okok feltérképezése és a történelmi előzmények és párhuzamok feltárása, hogy megérthessük ennek a mélyen toxikus politikai zűrzavarnak a természetét.

Az ostrom egyik ikonikus alakja a QAnon-szellemjáró volt, akit Jacob Chansleyként ismerünk. Szokatlan öltözete – szarvasbőr sapka, arcfestés, indián motívumok és zászlóval díszített lándzsa – hozzájárult az események karneváli megjelenéséhez, amely kezdetben elhomályosította az események valós, halálos következményeit. Az ő megjelenése, akárcsak az erőszakos, katonai öltözékben felvonuló más résztvevők képei, megmutatta, hogy a provokáció és performativitás mögött valós erőszakos szándék és fenyegetés állt, melynek áldozatai közt volt egy rendőr és több civilember.

A QAnon-mozgalom 2017 végén kezdett elterjedni, eredetileg az 8chan internetes fórumán jelentek meg az anonimitás mögé rejtett „Q” posztok, akik állítólag magas szintű titkos információk birtokosai voltak. Ezek a posztok – közel 5 ezer darab – kódolt üzenetekből, kérdő mondatokból („Játszunk egy játékot?”) és hamis információk terjesztéséből álltak. A QAnon által sugallt narratíva egy sátánista pedofilhálózat összeesküvéséről szólt, amelyet a demokrata politikusok, elsősorban Hillary Clinton és kampánymenedzsere, John Podesta vezettek.

Fontos megérteni, hogy a Trump-éra és az azt kísérő jelenségek nem csupán egy politikai vagy ideológiai hullám voltak, hanem egy újfajta, poszt-ideológiai politizálás megjelenése, amelyben a politika mint identitás és közösségi teljesítmény működik. A „politikai színek” és szimbólumok hordozzák a közösségi összetartozás és a látszólagos cselekvőképesség illúzióját, miközben a valóságban a vagyoni és hatalmi viszonyok nem változnak. Ez a performatív politizálás a fasizmus esztétikai dimenzióját testesíti meg, amely nem a jogokat, hanem az önkifejezést kínálja fel.

A közösségi média és az internet lehetőséget adnak a tömegek önkifejezésére, de ugyanakkor gyorsan terjesztik a dezinformációt, konspirációs elméleteket és erőszakos indulatokat, amelyek egyre mélyebb polarizációhoz és radikalizálódáshoz vezetnek. A QAnon példája azt mutatja, hogy a valós és virtuális tér összefonódása milyen erőteljes hatást gyakorolhat a demokratikus intézményekre és a társadalmi kohézióra.

Fontos látni, hogy az ilyen mozgalmak mögött nem pusztán egyedi, izolált egyének állnak, hanem egy szélesebb társadalmi és gazdasági kontextus, amelyben a hagyományos politikai narratívák elvesztették hitelüket, és a közösségi identitásokat a populista, karneváli esztétika veszi át. Ez az esztétika nem csak a politikai cselekvést, hanem az egész társadalmi viselkedést átalakítja, ahol a megjelenés, a szimbólumok és az önkifejezés lényegesebb, mint a politikai tartalom vagy a valós cselekvés.

A jelenlegi helyzetben az a feladat, hogy megértsük, miként működik ez az esztétikai politika, és hogyan lehet annak veszélyeit kezelni. Ez nem csupán a szélsőségesség vagy a politikai erőszak elleni küzdelem kérdése, hanem egy mélyebb társadalmi és kulturális probléma, amely a demokratikus értékek és intézmények megőrzését veszélyezteti. Az önkifejezés szabadsága és a politikai részvétel legitim formái közötti egyensúly megteremtése kulcsfontosságú ebben a folyamatban.

Az esztétikai politika és a performatív identitás olyan jelenségek, amelyek nemcsak Amerikára, hanem globálisan is megfigyelhetők, s ezért a Trump-hatás tanulmányozása hozzájárulhat ahhoz, hogy a világ különböző pontjain feltűnő populista, autoriter tendenciákat megértsük és kezelni tudjuk. Az igazi kihívás abban áll, hogy hogyan lehet a digitális térben szétáradó manipulációkat és radikalizmust féken tartani anélkül, hogy megfojtanánk a demokratikus diskurzust és a valódi társadalmi változás lehetőségét.