A globális politikai térben az elmúlt évtizedekben egyre inkább kirajzolódott két párhuzamos folyamat, melyek közül az egyik a neoliberalizmus és a globalizáció, míg a másik az gazdasági nacionalizmus és protekcionizmus volt. E két ideológia konfliktusa, amely különböző politikai áramlatokban és politikusokban is megtestesült, alapvetően meghatározza a világ politikai táját. A 2010-es évek végén, különösen Donald Trump elnöksége alatt, a politikai diskurzus ezen két ellentétes irányvonal közötti feszültségek köré szerveződött.

Trump választása, valamint a Brexit és más populista mozgalmak – mint Marine Le Pen és Pauline Hanson politikája – lényegében megerősítették a protekcionista és nacionalista nézeteket, miközben elutasították a neoliberalizmus és globalizáció felfogásait, amelyek a közép- és baloldali politikai spektrumon érvényesültek. A globalista neoliberálisok, mint Emmanuel Macron és Justin Trudeau, különféle társadalmi mozgalmakhoz – például feminista, antirasszista és LMBTQ jogokhoz – kapcsolódva próbálták legitimálni a globalizációval összefonódó politikai stratégiákat. Ezzel szemben Trump és más populista vezetők – mint Theresa May és Angela Merkel – a globalizációval kapcsolatos politikai ígéreteiket a nemzeti gazdaságok védelmére helyezték, elutasítva a neoliberális kényszereket és ígérve, hogy segítik saját társadalmaikat átvészelni az austeritás és a pénzügyi válság hatásait.

A legszembetűnőbb ellentétet Trump viselkedése adja: ő volt az, aki képes volt egyesíteni a neoliberális globalizmus és a gazdasági nacionalizmus érveit, miközben mindkét ideológia ellentmondásait kihasználta. Ennek a diszkrepanciának talán a leginkább figyelemre méltó példája, amikor Trump elutasította a G7-es megállapodást, és személyesen támadta Justin Trudeau kanadai miniszterelnököt. Trump, aki egyébként a diplomáciai kapcsolatokra alapozta döntéseit, mintha egy ingatlanpiaci tranzakcióval állt volna szemben, és az érdekei alapján, figyelmen kívül hagyva a tényleges politikai realitásokat, próbálta alakítani a nemzetközi viszonyokat.

Ezek a lépések, melyek nem a tényszerűségre, hanem a retorikai erőre alapozó politikai stratégiát alkalmaztak, jól mutatják, hogyan alakult a globális politikai táj az új, populista hullám hatására. A tények, mint például a kereskedelmi deficit, amelyről Trump nem volt tisztában, nem számítottak. A lényeg az volt, hogy hogyan lehetett manipulálni a közvéleményt és erősíteni a populista retorikát. Az ilyen diskurzusokban a politikai kapcsolatokra épített ideológiai harcok nem mindig a valóságot tükrözik, hanem sokkal inkább a narratíva és a hatalom manipulációja áll a középpontban.

A neoliberális globalizmus és a gazdasági protekcionizmus közötti harc szoros kapcsolatban áll a globális bizonytalansággal és a jövő politikai formáinak kérdéseivel. Egyes politikai elemzők, mint Slavoj Žižek, Trumpot csupán centrista liberálisként írták le, míg Nancy Fraser pontosabban az ő választását úgy értelmezte, mint a neoliberális hegemónia összeomlását. Ez a politikai diszkrépancia nemcsak a populizmus megerősödését jelentette, hanem a régi politikai keretrendszerek haldoklását és egy új politikai rend szükségességét.

A globális politikai táj ezen ellentmondásos állapotát Wolfgang Streeck "A visszatérő elnyomott" elméletével magyarázta. Szerinte a neoliberalizmus és a protekcionizmus közötti harc hosszú éveken keresztül folytatódni fog, bizonytalanságot és globális veszélyeket hozva magával. Streeck és más elméleti politikai elemzők Antonio Gramsci híres "interregnum" fogalmát alkalmazzák, amely az államszerkezetek válságos átmeneti időszakát jelöli, amikor a régi rend elpusztul, de az új még nem született meg. Az interregnum nem csupán a rutin megszűnését, hanem egy teljes politikai és társadalmi keret válságát is jelenti. Ebben az állapotban a hagyományos politikai rendszerek lebomlanak, és a társadalmi, jogi struktúrák újraszerveződése előtt csak egy üres tér marad.

Ezek az "üres terek" rendkívül fontosak a politika megértésében, hiszen az ilyen szituációkban szinte bárminemű politikai eszme, ideológia vagy struktúra elképzelései képesek eltűnni, és nemcsak az embereket, hanem magát a politikai diskurzust is elnyeli. Zygmunt Bauman ezt a jelenséget a hatalom és politika szétválásaként, az "intézményi különbségként" értelmezte, amely azt jelenti, hogy a politikai struktúrák nemcsak hogy nem működnek, hanem egyenesen képtelenek a valós társadalmi szükségletek kezelésére.

A politikai ideológiai harcok mélyebb megértéséhez szükséges a globális politikai rendszerek aktuális válságát és az interregnum fogalmát a saját politikai diskurzusunkban is alkalmazni. Ahogy Gramsci mondta, a régi rend haldoklik, és az új még nem jött el, ez pedig egy veszélyes, de alapvető átmeneti állapotot jelent a politikai világ számára. Az ilyen vákuumokban, amikor a hagyományos politikai megoldások nem működnek, a politikai eszmék új formákat ölthetnek, és ezen a ponton érdemes figyelmet fordítani a nemzetközi politikai erővonalakra és azok hatásaira.

Miért fontos a kritikusan gondolkodó közönség és a tények iránti elkötelezettség?

A felelősségvállalás elkerülése és a közpénzekből származó támogatásokkal való visszaélés nem csupán a magánnyereséget, hanem a kockázatok állami támogatásának rendszerét is megerősítette. Az iparosodás visszaesése, a szennyezés, az egykori ipari központok elhanyagolása, az oktatás növekvő költségei, valamint a megelőző egészségügyi ellátás és az alapellátás strukturális figyelmen kívül hagyása mind hozzájárultak ahhoz, hogy a jogos harag helytelen vádaskodásba csapott át. Az „túl nagy, hogy megbukjon” kifejezés, amelyet a magánszolgáltatók állami mentéseinek igazolására használtak, ma már szélesebb körben vonatkozik az Egyesült Államokra is. Brutálisan fogalmazva, David Cay Johnston ezt a kulturális változást úgy írta le, mint „bankárok a tudomány előtt”. Ha a 2008-as pénzügyi válság tanulságait valóban levonjuk, akkor most már belátható, hogy az Egyesült Államok is megbukhat, és a világ ugyanúgy képes lesz regenerálódni.

Donald Trump megjelenése azt az átmeneti időszakot jelzi, amikor az Egyesült Államok katonai, gazdasági és politikai hatalma csökkent. Trump, aki nem rendelkezik semmiféle kormányzati tapasztalattal, egyenetlen temperamentummal rendelkezik, családtagjait helyezi kulcspozíciókba, és ő az „outsider”, aki ezt a haraggal teli, céltalanul irányított vádaskodás kultúráját próbálja kezelni. Brittany Packnett világosan megfogalmazta: „A fehér emberek adták nekünk Donald Trumpot. A fehér emberek csinálták ezt.” A fehér emberek – dühödt, félénk és xenofób fehér emberek – kezelik a dekolonizáció és a posztkolonializmus következményeit. A nyelvünkben eltemetett konnotációk – mint a fekete és fehér, fekete juh, fehér esküvő – jól tükrözik azt a mélyebb társadalmi és kulturális jelentést, amely az ilyen szóhasználatban rejtőzik. A nacionalizmus, protekcionizmus, militarizmus és kereszténység összefonódása azt eredményezi, hogy bárki, aki ezen határokon kívül próbál működni, bárhogyan is cselekszik megfontoltan, elképzelhetetlenül éles támadásoknak van kitéve.

A brit munkáspárt vezetője, Jeremy Corbyn példáján jól látható, hogy a Hillary Clinton elleni támadások nem csupán egy nemi alapú támadás sorozata voltak. Antirasszista aktivista karrierje, apartheid elleni küzdelme és pacifizmusa miatt őt is támadások érték mindkét oldalról. A saját pártjában a Blair-irányvonal követői nem támogatták, a konzervatívok pedig a beszédét, öltözködését és visszafogott, de megfontolt elköteleződését gúnyolták. Az „Independent” napilap például nemrégiben arról cikkezett, hogy Corbyn nem volt hajlandó elmondani, hogy megvédené-e Nagy-Britanniát egy nukleáris támadás esetén. Az egyedüli igazi kérdés, hogy vajon van-e egyáltalán olyan válasz, amely megvédhet egy nemzetet egy ilyen támadástól. A politikai diskurzus és a hamis narratívák terjedését azonban nemcsak a politika alakítja, hanem az is, hogy milyen információkat engednek át a közönségen és hogyan formálják a közbeszédet. A következő kihívás tehát nemcsak a politikai döntések, hanem a közvélemény megfelelő tájékoztatása is.

Ebben a kontextusban különösen fontos megérteni a tudományos gondolkodás szerepét. Stefan Pfattheicher és Simon Schindler kutatásai kimutatták, hogy a politikai konzervatizmus hajlamosabbá teszi az embereket arra, hogy „mélyebb jelentést” lássanak a nonsense-ban, azaz abban, amit racionálisan nem lehet igaznak tekinteni. A tudományos közösség célja, hogy ne engedje át a kétséges állításokat, hanem bátorítsa a kritikus gondolkodást és az értelmezést. Az új kapitalizmus átalakítja a munkanapok struktúráját és elvárásait, miközben az automatizálás és a posztfordizmus hatásai az oktatás és a munka világát alapvetően új kihívások elé állítják.

Ebben a szoros összefüggésben fontos figyelembe venni, hogy a szorosabban összefonódott technológiai és gazdasági változások mellett nem szabad elfelejteni a társadalmi kérdések komplexitását. A globális problémák – mint az éghajlatváltozás, a munkanélküliség, a hajléktalanság és az igazságtalanság – nem szoríthatók háttérbe a nacionalista és protekcionista retorikák mögött. Donald Trump és más vezetők, akik a Twitteren vezetik a külpolitikát, nem elegendőek ahhoz, hogy megoldják ezeket a globális problémákat. Az egyes államok belső problémái, valamint a nemzetközi kérdések közötti kölcsönhatás figyelmen kívül hagyása csak további polarizációhoz és konfliktusokhoz vezethet.

Hogyan maradhatsz erős, fitt és boldog a terhesség alatt?
Mi történt Sarnath elpusztulása után?
Hogyan alakítják a történelem és az asszociációs jogok a migrációval kapcsolatos igazságosság kérdését?
Hogyan alakult az amerikai oktatás és miért váltak a demokratikus alapelvek fontosabbá, mint valaha?