A Sarnath-i végzetet követően, amikor a menekülők lovon, tevén és elefánton haladtak át a halálra ítélt város romjai mellett, ismét megpillantották a ködösítő tavat, és látták, hogy az Akurion sziklája teljesen elmerült. Mnar földjén, és a szomszédos területeken elterjedtek a menekültek történetei, és a karavánok már nem keresték többé azt az átkozott várost, és annak drága fémjeit. Hosszú idő telt el, míg ismét valaki elindult Sarnathba, és még akkor is csak azok a fiatal, vakmerő férfiak, akik sárga hajukkal és kék szemükkel nem tartoztak Mnar népéhez. Ők valóban elmentek a tóhoz, hogy megtekintsék Sarnathot, de bár rátaláltak a hatalmas, nyugodt vízfelületre, és a szürke Akurion sziklára, amely a part közelében magasodott, nem találták meg a világ csodáját, és az emberiség büszkeségét. Ott, ahol valaha háromszáz könyök magas falak emelkedtek és még magasabb tornyok, most csak mocsaras part húzódott, és ahol valaha ötvenmillió ember élt, most csak a gyűlölt víziláda kúszott. Még az értékes fémek bányái sem maradtak.

A végzet elérte Sarnathot. De félreásva a nádasban egy különös zöld szobrot találtak; egy rendkívül ősi bálványt, amely Bokrug, a nagy víziláda alakját formázta. Ezt a szobrot, amelyet az Ilarnek-i templomban őriztek, később imádták a Mnar földjén, a domború hold fényénél.

Az Edgar Allan Poe által írt „A Ragged Mountains története” című mű, amelyet 1844-ben publikáltak, még nem ismerte a „science fiction” fogalmát, és ezt a művet a mai napig sokan az egyik alapvető tudományos-fantasztikus történetnek tekintik. Poe a történetben logikusan próbálja magyarázni a lehetetlent, miközben a fantasztikus világot próbálja ésszerű keretek közé helyezni.

A tudományos fantasztikum egyik alapvető vonása az, hogy a szerzők gyakran olyan elképzeléseket alkotnak, amelyek túlmutatnak a mindennapi realitáson, mégis racionálisan és logikusan kifejtve magyarázzák azt. Az olvasónak tehát nem csupán egy mesét kell elfogadnia, hanem egy olyan elképzelt világot, amely mégis képes összhangba hozni a valóság törvényszerűségeivel. Poe történetei, mint a „M. Valdemar esetének tényei” vagy a „Leereszkedés a Maelstromba”, szintén ilyen igyekezettel próbálnak megmagyarázni olyan eseményeket, amelyek szinte fizikailag lehetetlenek.

A történet során bemutatott emberi kapcsolatok, különös jelenségek és a tudományos magyarázatok egyfajta mentális és érzelmi útvesztőt képeznek. A szereplők nem csupán a térben, hanem az időben is mozognak, ahogy azt az alábbi elbeszélés is tükrözi. Mr. Augustus Bedloe, a történet főhőse, akinek megjelenése, családi háttere és még életkorának is vannak titkai, olyan személy, aki képes rendkívüli tapasztalatokra és változásokra. Vannak pillanatok, amikor ő maga sem biztos abban, hogy mi történt vele, de egy dolog biztos: az orvosi kezelései és a magnetikus kapcsolata mindenképpen megváltoztatták őt.

Az orvos, Templeton, aki a páciens fizikai és lelki állapotának javításában segít, egyes mágneses gyógymódok segítségével elősegíti a gyógyulást. Az intenzív mágneses kapcsolat, amely kialakul a beteg és az orvos között, különösen figyelemre méltó, hiszen ebben a korban még csak kevés ember tudott valóban hatékonyan alkalmazni ilyen technikákat. E kapcsolat eredményeképpen Bedloe képes volt szinte azonnal alávetni magát a doktor akaratának, ami egy rendkívüli eredménynek számított, mivel ekkoriban a mágneses hipnózis, bár létezett, nem volt elterjedt gyakorlat.

A történet ezen a ponton az emberi elme és test határainak átlépésére összpontosít, ahol a valóság és a tudomány határvonalai elmosódnak. Bedloe személyisége és különös képességei, melyek szoros kapcsolatban állnak a mágneses kezelésekkel, az egészsége és a sorsa közötti összefüggéseket teszik megérthetővé, miközben a történet egy szürreális és misztikus síkra lép.

Az olvasónak fontos megértenie, hogy Poe művei, bár első látásra egyszerű kalandregényeknek tűnhetnek, valójában mélyebb filozófiai és tudományos kérdéseket vetnek fel. A tudományos fantasztikum alapja nem csupán a képzelet világának kibővítése, hanem annak kérdése, hogyan illeszthetők a látszólag lehetetlen események a racionális magyarázatok közé. A történetben a hatalmas átváltozások és a különleges találkozások mind az emberi elme határainak feszegetését jelzik, és ezen keresztül egyfajta figyelmeztetést is adnak a saját belső világunk felfedezésére.

Hogyan a valóság és a képzelet határai összemosódnak egy elmében

Nyolc óra körül este, amikor már komolyan aggódtunk a hosszan tartó távolléte miatt, éppen elindulni készülődtünk, hogy megkeressük, amikor váratlanul megjelent, egészsége semmivel sem rosszabb, mint általában, és inkább jobb kedvű volt, mint szokott. Az elmondott története az expedíciójáról, valamint az őt visszatartó eseményekről valóban szokatlan volt.

„Emlékezni fogtok – mondta –, hogy reggel kilenc körül indultam Charlottesville-ből. Azonnal a hegyek felé vettem az irányt, és tíz órára egy teljesen új szurdokba érkeztem. A szurdok kanyarjait nagy érdeklődéssel követtem. A táj, amely körülvett, bár aligha nevezhető grandiózusnak, egy leírhatatlan, számomra különös és ínycsiklandó deszolatív látványt kínált. A magány olyan érintetlennek tűnt, hogy alig tudtam elhinni, hogy a zöld fű és a szürke kövek, amelyekre léptem, valaha is emberi láb nyomait viselték volna. Az elágazás bejárata olyan teljesen elzárt és valóban elérhetetlen, hogy nem tartom elképzelhetetlennek, hogy én voltam az első felfedező, aki behatolt a szurdok belsejébe.”

A vastag és sajátos köd, amely az indián nyarat jellemzi, és most minden tárgyat nehezen áttekinthetővé tett, kétségtelenül fokozta a bennem keletkező homályos benyomásokat. Olyan sűrű volt ez a kellemes köd, hogy soha nem láthattam több mint egy tucat lépést a utamból. Az ösvény rendkívül kanyargós volt, és mivel a napot nem láthattam, hamarosan teljesen elvesztettem a tájékozódás érzését. Időközben a morfium szokásos hatását fejtette ki: minden külső világot hatalmas érdeklődéssel töltött el. A levél rezgésében, egy fűszál színében, egy lóhere formájában, a méh zümmögésében, a harmatcsepp csillogásában, a szél leheletében, az erdőből áramló illatokban egy egész univerzum ajánlkozott fel – egy színes, rendezetlen, rapszodikus és rendszertelen gondolatfolyam.

„Ezekkel foglalatoskodva több órán át haladtam, miközben a köd körülöttem olyan mértékben sűrűsödött, hogy végül már csak tapogatózva tudtam haladni. Akkor egy leírhatatlan idegesség töltött el – egyfajta idegesség és reszketés. Féltem lépni, nehogy valami szakadékba zuhanjak. Emlékeztem is furcsa történetekre, amelyek a Ragged Hills körüli vad törzsekről szóltak, és az ősi, félelmetes emberekről, akik a szurdokokban és barlangokban éltek. Ezer homályos kép zavart és összezavart – képek, amelyek annál gyötrőbbek voltak, minél homályosabbak voltak. Hirtelen figyelmemet egy hangos dobverés ragadta meg.”

A döbbenetem határtalan volt. Dob a hegyekben! Ilyen dolog sohasem hallatszott még ott. Mintha az Archangyal trombitájának hangját hallottam volna. De egy újabb, még inkább zavarba ejtő és érdekes jelenség is megjelent. Hangzott egy vad csörgés, mint egy nagy kulcscsomó, és abban a pillanatban egy sötét bőrű, félmeztelen ember rohant el mellettem sikoltozva. Olyan közel jött, hogy éreztem forró leheletét az arcomon. Egy összeszerelt acélgyűrűkből készült hangszert rázott a kezében, miközben futott. Alig tűnt el a ködben, amikor hatalmas, nyitott szájú, félelmetes szemű állat rohant utána. Nem tévedhettem, hogy mi volt az: egy hiéna.

„Ez a látvány inkább megnyugtatott, mint fokozta a félelmeimet – hiszen ekkor már biztos voltam benne, hogy álmodom, és próbáltam felébreszteni magam. Megálltam, határozottan és magabiztosan tovább léptem. Dörzsöltem a szemeimet, hangosan kiáltottam. Csíptem a testemet. Egy kis patak jelent meg a látóhatáron, és itt lehajoltam, hogy megmossam a kezeimet, fejemet, nyakamat. Ez úgy tűnt, hogy eloszlatja a kétes érzéseket, amelyek eddig nyomasztottak. Új emberként, frissen felüdülve folytattam az utamat.”

Hamarosan teljesen kimerülve, és a légkör nyomasztó melegségétől elgyengülve, leültem egy fa alá. Pillanatokkal később halvány napfény kezdett kiszűrődni, és a fa leveleinek árnyéka finoman, de határozottan rávetült a fűre. Sokáig bámultam ezt az árnyékot, mert olyan tulajdonságokkal rendelkezett, amelyeket nem tudtam szavakkal kifejezni. Felnéztem. A fa pálma volt.

„Ekkor sietve felugrottam, és félelemtől remegve – mert az a gondolat, hogy álmodom, már nem tartott meg – úgy éreztem, hogy érzékeim teljes birtokában vagyok, és ezek az érzékek most valami teljesen új és különös világot hoztak a lelkembe. A hőség elviselhetetlenné vált. Egy különös illat terítette be a levegőt. Egy alacsony, folyamatos zúgás, mintha egy mélyen folyó, lassú folyó hangja lett volna, elérte a fülemet, keveredve a különféle emberi hangok zümmögésével.

Miközben hallgattam, egy erőteljes, rövid széllökés elragadta a körülöttem lévő ködöt, mintha egy varázsló pálcájával tették volna. Egy magas hegy lábánál találtam magam, és egy hatalmas síkságra néztem, amelyet egy tekintélyes folyó kanyarogtatott. A folyó partján egy olyan keleti város terült el, amilyet az arab mesékben olvasunk, de még annál is különlegesebb volt. Innen, amely messze a város szintje felett volt, mindent láttam, mintha térképen lett volna. Az utcák végtelennek tűntek, és keresztezték egymást szabálytalanul minden irányban, inkább hosszú, kanyargós sikátorok voltak, mint utcák, és hemzsegtek a lakosoktól. Az épületek vadul festőiek voltak. Mindenfelé erkélyek, verandák, minarettek, szentélyek és furcsán faragott ablakok díszelegtek. A bazárok gazdag árukínálattal teltek, ragyogó ékszerekkel, selyemekkel, a legdíszesebb kések és vágószerszámok között. És mindezen túl, zászlók, elefántok, vallásos szimbólumok, dobok és füstölők hömpölyögtek a színes, fáradt tömegben.

Amikor mindezt láttam, éreztem, hogy minden szoros összhangban van a valósággal, és semmi sem volt olyan, mint egy álom, sem a gondolataim, sem a hallott hangok, sem a látott tájak. Az összhang szigorú volt, mindennek megvolt

A valóság határán: A halál és az újraéledés titkai

A világ titkai közé tartozik az az állapot, amelyet az emberi tudat és álom határán tapasztalhatunk. A határvonal, amely elválasztja a valóságot és az álom világát, olykor szinte elmosódik, és az ember már nem biztos abban, hogy mi az, ami valóságos, és mi az, ami csupán a tudatának kivetítése. Az álmok és a halál közötti kapcsolat olyan mélyen gyökerezik az emberi tapasztalatban, hogy sokszor nehéz elképzelni, hogy a határ, amelyet átlépünk, valójában egy olyan kapu, amely két különböző létállapot között nyílik meg. Az alábbi történet egy ilyen határvonalat feszeget, miközben egy ember életének és halálának titkait tárja fel, amelyek látszólag valóságosak, de mégis a tudat mélyebb rétegeiben rejlő világot tükrözik.

Egy különös éjszaka, egy férfi, aki maga is kétségbe vonja tapasztalatait, egy városba érkezik. Az események nem tűnnek valódiaknak, de mindaz, amit átél, rendkívüli intenzitással hat. Az elbeszélő elindul a város felé, ahol hatalmas tömegekkel találkozik, mindegyikük ugyanabba az irányba halad, tele vad izgalommal. Egy erőteljes impulzus hirtelen arra készteti őt, hogy mélyen érdeklődni kezdjen az események iránt. Az izgalom ellenére erős ellenszenvet érez a tömeg iránt, és egyedül, körülményes úton, sikerül elérnie a város központját. A káosz és zűrzavar hatása alatt képes arra, hogy elmerüljön a szűnni nem akaró harcokban, fegyvert ragadva, mintha valami elkerülhetetlen harcba kellene belépnie.

De ahogy tovább halad, a helyzet egyre zűrzavarosabbá válik. A város szívében megjelenik egy új szereplő, aki úgy tűnik, hogy egyedül is képes elkerülni a hatalmas tömeget. A menekülés és a felfordulás közepette, a főszereplő hamarosan találkozik egy olyan váratlan érzéssel, ami kétségbe vonja az egész létezését. A valóság határain belül és kívül tapasztal valamit, ami túlmutat a szokásos emberi érzékelésen, és amely lehetőséget ad arra, hogy átértékelje saját életét és halálát.

Amikor egy mérgezett nyíl eltalálja, és ő úgy érzi, hogy az élet végéhez közeledik, hirtelen egy másik dimenzióba lép. A halál érzését követően azonban egy szörnyű és szinte elektromos hatás következtében egy új érzet veszi át a hatalmat: a test nélküli létezés, az önálló mozgás, mintha az ember valójában nem is egy fizikai lény lenne. Ebben a másodlagos állapotban a tömeg eltűnik, a város csendesedik, és egy magányos, test nélküli létben a főszereplő újra átéli saját halott testét. Azonban ahogy tovább halad, visszanyeri önálló akaratát, és elindul hazafelé, miközben a múlt és a jelen közötti határvonal egyre inkább elmosódik.

Ezek a tapasztalatok, amelyeket a férfi átél, összekapcsolódnak a történelem egy olyan eseményével, amely már rég lezajlott, és mégis úgy tűnik, mintha ő maga is részesévé vált volna ennek az eseménynek. A történelem és a személyes élmény határvonalai elmosódnak, és úgy tűnik, hogy a férfi egy másik életet él, ugyanakkor nem tudja eldönteni, hogy mindez csupán egy álom volt-e, vagy valóság. A kép, amelyet az orvos bemutat neki – egy 1780-ból származó, egy halott barátját ábrázoló portré – egy szörnyű felismerést eredményez. A főszereplő és a portréban szereplő személy között megdöbbentő hasonlóság van, mintha a férfi maga lenne az, aki valaha már elhunyt. A történet során a férfi szembesül a saját múltjával, és a titokzatos álma, illetve a rejtélyes víziók, amelyek a történetben felmerülnek, egy másik dimenzióba vezetnek, ahol a múlt és a jelen határvonalai feloldódnak.

Az ilyen történetek, bár elgondolkodtatóak, gyakran arra késztetnek minket, hogy elgondolkodjunk saját tapasztalatainkon, saját életünk és halálunk természetén. A tudat, amely a valóságot érzékeli, ugyanakkor képes arra, hogy más dimenziókban is létezzen, az éberség és a tudatosság határvonalai, amelyek mindent áthatnak, egy új világot tárnak fel előttünk. A történet azt sugallja, hogy talán nem is a halál a vég, hanem csupán egy új kezdete egy másik létezési formának.

Mi a látás? A szeretet és a tudomány határvonalán

Nunez figyelte őt; keresett minden alkalmat, hogy apró szolgálatokat tegyen neki, és hamarosan észrevette, hogy ő is figyeli őt. Egy pihenőnapon, mikor sötétedett és a zene lágyan szólt, egymás mellett ültek, és keze rátalált az övére. Bátran megfogta, és ő gyengéden viszonozta a nyomást. A következő alkalommal, amikor étkeztek a sötétben, érezte, ahogy keze óvatosan feléje keres, és ahogy a tűz felugrott, meglátta az arcának finomságát. A szavakat kereste, de nem tudott rögtön beszélni. Egy nap, mikor ő a nyári holdfényben ült és fonott, a fény ezüsttárggyá változtatta őt, valósággal titokzatos lénnyé. Leült a lábaihoz, és elmondta neki, hogy szereti, hogy mennyire gyönyörűnek találja őt. Hangja tele volt tiszteletteljes áhítattal, és ő sosem találkozott még ilyen csodálattal. Bár válaszát nem adta, egyértelmű volt, hogy a szavak örömet szereztek neki.

Ezután minden egyes alkalmat megragadott, hogy beszéljen vele. A völgy lett számára a világ, és a hegyeken túli napfényes földeket, ahol az emberek élnek, már csak egy mese világának tartotta, amit egy napon majd neki mesélhet. A látásról is próbált neki beszélni, bár félénken és óvatosan. A látás fogalma számára a legpoétikusabb képzeletbeli dolognak tűnt, és úgy hallgatta a csillagokról, hegyekről, és a saját fehér fényben ragyogó szépségéről szóló leírást, mintha valami titkos élvezetet élne át. Bár nem hitte el teljesen, csak félig értette, mégis titokzatosan örült neki, és úgy tűnt, mintha mindent megértett volna.

Ahogy a szerelem egyre bátorabbá vált, végül elérkezett az a pillanat, mikor szeretett volna feleségül venni őt, és ezt Yacob és a törzs idősebbjei előtt kérte. Ám Medina-sarote rettegni kezdett, és halogatta a választ. A családja ellenezte a házasságot, nem csupán azért, mert őt valamilyen értékes lénynek tartották, hanem azért is, mert Nunezt egy különleges lénynek, egy idiótának, aki alacsonyabb rendű az emberekhez képest. Az idősebb lányok hevesen ellenezték, mondván, hogy ez csalódást és szégyent hoz rájuk. Yacob, bár kezdetben kedvelte a szolgáját, végül fejét rázta, mondván, hogy ez nem történhet meg. A fiatal férfiak is hevesen ellenálltak, és egyenesen megvetették Nunezt, aki válaszként visszaütött.

Ekkor kezdett először Nunez előnyben részesíteni a látását, még ha csak a szürkületben is. Miután megütötték, senki sem próbált többé kezet emelni rá. Még mindig lehetetlenségnek tartották a házasságot. Yacob, aki mindvégig gyengédséggel viseltetett a legkisebb lányához, végül meggyőződött, hogy nem fogja tudni megváltoztatni a helyzetet. De amikor egyikük, az öreg orvos, kifejezte meggyőződését, hogy Nunez valójában gyógyítható, Yacob reménnyel tekintett a jövőbe. A látás akadályát orvosolni lehet, és a legnagyobb aggodalmuk az volt, hogy Nunez agya nem volt normálisan működőképes, mivel az ő szemei „betegséget” okoztak az agyában. A doktor javaslata egyszerű volt: eltávolítani a szemeket, és így a férfi egészséges állapotba kerülhetett volna. Ekkor Yacob szinte hálát adott a tudománynak, és az örömhírt el is mondta Nuneznek.

Azonban a férfi válasza nem volt az, amire Yacob számított. Nunez elutasította a műtétet, mivel nem tudott feloldozást adni magának. Medina-sarote volt az, aki végül meggyőzte őt, hogy vesse alá magát a műtétnek. Ő volt az, aki elmondta, hogy miért fontos a látás, és hogyan formálta őt a világ, amit látott. A látás számára a szépség egyedülálló volt: a virágok, a kövek között élő zuzmók, a felhők, a naplementék. De mindenekelőtt ő volt az, akit látni akart, és ő volt az, aki igazán értékelte a látás világát, mivel a szeretet a szemeken keresztül fejeződött ki.

Ezek után Nunez beleegyezett a műtétbe, de szinte végig vívódott. Az utolsó napja előtt, amikor már nem láthatott többet, szomorúan és kérdésekkel teli maradt. Medina-sarote azt ígérte neki, hogy a fájdalom, amit átél, kicsi lesz, és ő is méltó lesz minden szenvedésért, amit elvisel. Ám Nunez egyedül maradt a dilemmájával, és csak a következő napon szembesült véglegesen döntésével.

Látás, vagy nem látás. A tudomány, amely elválaszthatja őt attól, amit szeret, és a szeretet, amely mindent elmond a szemeken keresztül. Érthető, hogy mindkét fél számára egy-egy világ szakadna el, ha a másik megváltozna. Az élet és a szeretet összetett kérdése, és minden egyes döntés súlyos következményekkel jár.

Hogyan találtam meg a harmadik szintet a Grand Central állomáson, és miért fontos ez?

Azt hiszem, mindenkinek van egy titkos, elrejtett menedéke, ahova elmenekülhet. Ahol egy pillanatra elfelejtheti a mindennapi életet, a világ nyüzsgését, és egy kicsit békére lelhet. Valójában éppen egy ilyen menedékre bukkantam, amikor a Grand Central állomás egyik alagútjában jártam. Nem beszéltem róla a pszichiáter barátomnak – mégis, amikor belekezdtem a keresésbe, valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Az alagút, amiben jártam, balra kanyarodott, majd lefelé dőlt. Éreztem, hogy valami nem stimmel, de mégis folytattam. Aztán egy hirtelen zajra lettem figyelmes – valahol elől, egy üres, üreges morajlás. Az alagút éles balra fordulásával egy lépcsősoron mentem le, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy újra a második szinten vagyok. De hamar rájöttem, hogy tévedek. A tér kisebb volt, kevesebb jegypénztár, ritkábbak a vonati kapuk. Az információs pult az épület közepén régi fából készült. A férfi, aki ott ült, zöld szemellenzőt viselt, hosszú fekete ujjvédőkkel.

A fények halványan világítottak és mintha lassan pislákoltak volna. Később rájöttem, hogy gázlámpák voltak. A földön réz köpködők hevertek, és egyszer csak egy villanást láttam. Egy férfi egy aranyórát húzott elő a mellényéből, kinyitotta, ránézett, majd elgondolkodott. Egy piszkos kalapot viselt, fekete, négygombos öltönyt és hatalmas fekete bajuszt. Körben, az egész állomáson mindenki olyan ruhát viselt, mint az 1890-es években – rengeteg szakáll, pajesz, elegáns bajusz. A nők ruhája hosszú ujjú, kalapos volt, a férfiak pedig szivarozva beszélgettek. Egy hölgy lépett be a vonatkapun: olyan ruhát viselt, amilyet még soha nem láttam: lábat-pompa ujjaival és magas gombos cipővel.

A háttérben, a síneken egy kis gőzmozdony vonult el. Aztán mindent megértettem. Miután egy újságárusnál ellenőriztem a papírokat, rájöttem, hogy az épp abban az időben, 1894. június 11-én kiadott "The World" című újságot tartotta a kezében. Ekkor tudtam biztosan, hogy amit látok, nem egy álom, hanem valóság – a harmadik szintre léptem be.

Egy jegypénztárhoz mentem, hogy jegyet vegyek. A férfi, aki a pult mögött állt, megnézte a kalapomat, majd számolni kezdett. Az ár rendben volt – elég pénzem volt két jegyre. De amikor megpróbáltam kifizetni, valami furcsát tapasztaltam. A pénz, amit adtam neki, nem tetszett neki. Elmondta, hogy ez nem pénz, amit a kezembe adtam neki, és figyelmeztetett, hogy ha át akarom verni, nem sokra megyek vele. Mivel az ilyen régi típusú pénz nem volt ismerős, elhagytam gyorsan a helyszínt. Az egész olyan volt, mintha egy másik időben lettem volna.

Másnap délután 300 dollárt vettem ki a bankból, és régi bankjegyeket vásároltam. Később aztán egy másik világban találtam magam: a harmadik szint nem volt elérhető többé. Bár próbálkoztam, soha többé nem találtam meg.

Mi történt Sam Weiner barátommal? Egy idő után úgy tűnt, hogy eltűnt – és bár senki nem tudta, hol lehet, én gyanítottam. Sam mindig is szeretett volna elmenni Galesburgba, Illinois-ba. Én, aki már jártam ott, mindig meséltem neki a városról. Most már tudom, hogy Sam ott van. 1894-ben.

Egy este a bélyeggyűjteményem átnézése közben találtam egy levelet, amelyet valaki postázott a nagyapámnak Galesburgból, 1894-ből. A borítékon egy régi, elfeledett bélyeg volt, és a levelet úgy tűnt, mintha egy másik valóságból küldték volna. A levél így szólt:

„Charley: Az, amit mondtál, igaz. Megtaláltam a harmadik szintet, és itt vagyok. Két hete élek itt, és az utcán valaki zongorázik, miközben a szomszédban limonádéval várnak. Gyere el, nézd meg! Ne add fel! A harmadik szint létezik!”

Most már tudom, hogy Sam a régi világban, 1894-ben él. Képzelem, hogy boldogan él ott, egy régi boltban, régi pénzzel, épp úgy, ahogy mindig is szeretett volna. Ez egy különleges, elfeledett világ, ahol az emberek egyszerűen boldogok lehetnek, mentesek minden jövőbeli háborúktól és szenvedéstől.

A harmadik szint titka ott rejtőzik – egy hely, amit sokan sosem találnak meg, de amely mindig is létezett. Egy különleges menedék, amit csak azok találhatnak meg, akik képesek hinni a lehetetlenben, és keresni a titkokat a mindennapok mögött.

Mi volt a szerepe George Yard-nek a Jack Ripper ügyében és mi történt ott 1888-ban?
A félelem médiával való szórakoztató manipulálása és annak következményei
Miért vált lehetetlenné a feketék és fehérek együttélése az amerikai rabszolgaság után?