Hogyan alakítják a történelem és az asszociációs jogok a migrációval kapcsolatos igazságosság kérdését?

A modern államok jogrendszere és határaik gyakran különböző érdekek ütközőpontját jelentik, ahol a történelmi és társadalmi kötődések összefonódnak az egyéni jogokkal és a közösségi döntések szabadságával. A migrációval kapcsolatos igazságosság kérdése ennek következményeként nemcsak a gazdasági vagy politikai tényezőkön alapul, hanem a társadalmi és kulturális szövetségek, valamint az intergenerációs közösségek jogain is.

Ez a nézőpont problémát vet fel. Mivel az állampolgárság alapvető célja, hogy mindenkit egyenlő jogokkal ruházzon fel, függetlenül a származásától vagy előző generációktól, a munka és a történelem alapján történő kiválasztás képes aláásni az egyenlőség elvét. A társadalom tagjainak jogai nemcsak azért léteznek, mert elődeik valamit felépítettek, hanem mert az egyén, függetlenül a családi háttértől, jogosult arra, hogy egyenlőként vegyen részt a közéletben. Az egyenlő állampolgárság elve nemcsak jogi fogalom, hanem társadalmi realitás, amely garantálja, hogy minden polgár, függetlenül attól, hogy mennyit dolgozott az állami intézmények fejlesztésén, érdemben kifejthesse véleményét, és hatással legyen a politikára.

A jól ismert kritikák, amelyek Wellman elméletét célozzák, arra figyelmeztetnek, hogy az asszociációs jogok nem minden esetben állnak az egyenlőség vagy más alapvető jogok elé. Az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága is hozott döntéseket, amelyek az egyenlő állampolgárság elvét előbbre helyezték a kizárás jogánál, például a női tagságot előíró Jaycees-ügyben. Továbbá, Wellman módszertana nem veszi figyelembe, hogy a társadalmi kapcsolatok különböző formáinak eltérő súlya van. Az egyes kapcsolatok, mint a családi kötelékek, gyakran előbbre valók, mint a társadalmi vagy munkahelyi kapcsolatok, és így a kizárás alapját képező jogok sem mindig mérhetők egyformán.

Végső soron, Wellman nézetei nem veszik kellőképpen figyelembe a különbséget a valódi társas kapcsolatok és a jogi alávetettség között. Míg a feleségünkkel való kapcsolat mindennapi interakciókat és érzelmi kötődést jelent, a migránsokkal való kapcsolat inkább egy közös jogi kötelezettség, amely a társadalom számára érdemi jogi következményekkel jár. Az államok és az egyes emberek közötti kapcsolat nem csupán társadalmi szövetség kérdése, hanem alapvető jogi alávetettség, amely más logikát igényel.

Hogyan korlátozhatjuk a migránsok jogait anélkül, hogy megsértenénk morális egyenlőségüket?

Az első fontos szempont, hogy a jogvédelmi kötelezettséget nem csupán egy-egy állam, hanem az összes legitim állam közösen vállalja. Azoknak a személyeknek, akik jogvédelmet keresnek, nem feltétlenül van joguk arra, hogy saját kedvük szerint válasszanak menedéket, és ahhoz olyan államot válasszanak, amely a legkedvezőbb számukra. Az általunk védett alapvető jogok nem köteleznek minket arra, hogy saját magunk vállaljuk a menedéket biztosító állam szerepét, különösen, ha a migráns jogait már más országok védik. Például az EU Dublin Szabályozásának értelmében egy migránsnak az első EU-tagállamban kell benyújtania menedékkérelmét. E szabályozás bár nem biztosít teljes mértékű egyenlőséget minden tagállam számára, hiszen a határ menti államok gyakran nagyobb terheket viselnek, mégis igazságosabb lehet, mint ha minden egyes ország kizárólag saját belső problémáira összpontosítana.

A második, összetettebb és talán veszélyesebb megközelítés abból indul ki, hogy az embereknek bizonyos kötelezettségeik vannak a társadalom és az állam igazságosságának fenntartása érdekében. Ezt az alapelvet az adózás példájával illusztrálhatjuk: az egyének kötelesek hozzájárulni adóikkal a méltányos állam működéséhez. A kérdés, hogy egyesek más költségeket is vállaljanak, például egy elnyomott ország demokratizálásának segítésében, miközben még a saját államukban való letelepedés előtt elhagyták az országukat. Az alapvető probléma itt az, hogy nem lehet igazságosnak tekinteni, hogy egy elnyomott államból származó egyén többletkötelezettségeket viseljen, mint egy olyan személy, aki egy másik, jogállamban született.

A migránsokkal kapcsolatos igazságosság nem szorulhat arra, hogy ők különleges, nem szabad választásukkal többletkötelezettségeket vállaljanak az őket elnyomó államukkal szemben. Aki menekül egy igazságtalan államból, nem lehet arra kötelezni, hogy a saját államát demokratizálja. Ha egy demokratikus és jogvédő országban kíván letelepedni, ezt nem lehet elutasítani pusztán azért, mert az adott ország nem vállalja a nemzetközi migrációs terheket.

A végső következtetés az, hogy ha valóban figyelembe vesszük a menekültek jogait, akkor a politikai és gazdasági felelősségvállalás nem csupán a menedéket biztosító országokat terheli. A migránsok jogainak védelme csak akkor valósítható meg igazságosan, ha minden ország egyenlően hozzájárul a globális migrációs folyamatok kezeléséhez. Emellett fontos szem előtt tartani, hogy minden egyes ország saját jogvédelmi rendszereinek javításán is dolgoznia kell, hogy hosszú távon egy igazságosabb és fenntarthatóbb migrációs politikát alakíthassunk ki.

Miért nem lehet jogszerűen állandósítani az illegális migrációval kapcsolatos terveket?

Az a gondolat, hogy az embereknek a kiutasítástól való állandó félelemben kell élniük, alapvetően igazságtalan életmódot jelent. Az államoknak nem szabadna lehetővé tenniük, hogy bárkit folyamatos fenyegetettségben tartsanak, hogy bármikor elválaszthatják őket mindattól, amit szeretnek. Miközben Carens az elűzés fájdalmát helyezi középpontba, Hosein azt állítja, hogy a kiutasítás fenyegetése az állam jogrendjének igazságtalan alkalmazása az illegális migránsokkal szemben. Szerinte senki sem élhet olyan jogokkal, amelyek érvényesítése bármikor visszavonható, mint például a bevándorlási jogok. A jogszerű belépés után folyamatosan a kitoloncolás fenyegetése alatt élni önmagában is sérti az egyén jogait. Az államnak nem lehet joga elmozdítani hosszú távú lakosokat, akik nem rendelkeznek az adott állam hivatalos jogállásával, még akkor sem, ha jogilag lehetséges számukra az elbocsátás.

Ez a jogi kérdés kiterjed a migráció autonómiájára és a társadalmi tagság kérdésére is. A migránsok hosszú távú jelenléte az adott országban nem jelenti azt, hogy automatikusan joguk lenne maradni. Hosein hangsúlyozza, hogy egyesek úgy migrálnak, mint Li Hua, akik kétségbeesésükben keresnek menekülést a nyomor elől. Li Hua története megerősíti, hogy sok migráns kényszerből, nem szabad választásból vállal migrációt, de az igazság, hogy a migráció jogi státusza nem mentesíti őket a kiutasítástól.

Egy gyakran felmerülő kérdés az, hogy ha valaki több éven át tartózkodik egy országban, mint például Angela Luna, akinek engedély nélküli tartózkodása évekig fennáll, mi a helyzet a deportálásával? A deportálás mindig fájdalmas, de nem feltétlenül igazságtalan. Ha egy személy olyan jogokkal él, amelyeket nem biztosítanak számára, a jogi kötelezettség az, hogy azt a jogot bármikor visszavonják. Az állam nem követ el igazságtalanságot, ha egy illegális migránst elűz, még akkor sem, ha hosszú időn keresztül ott tartózkodott.

A jogi keretek betartása minden társadalmi kapcsolatra érvényes. Ha valaki olyan kapcsolatokat hoz létre, amelyek megsértik mások jogait, a kapcsolat jogszerű megszüntetése nem képezhet alapot igazságtalanság vádjára. Gondoljunk arra, hogy valaki hamis diploma vagy ajánlás segítségével szerez egy pozíciót, amelyet később jogszerűen elvehetnek tőle. Az egyén tervei akkor is sérülhetnek, ha azok jogilag nem megfelelő módon alakultak.

Hosein érvelése úgy tűnik, hogy az állandóság szükségességét olyan mértékben hangsúlyozza, hogy még az igazságtalan kapcsolatoknak is permanensnek kell lenniük. Az állam kötelessége, hogy lehetőséget adjon az állampolgároknak és lakóinak arra, hogy terveiket véglegesen megvalósíthassák. Az állam akkor cselekszik igazságosan, ha biztosítja a szükséges feltételeket ahhoz, hogy az emberek hosszú távon hozhassanak döntéseket.

Az állam számára fontos, hogy biztosítsa a jogbiztonságot és a jogok védelmét az illegális migránsok számára is, ameddig az adott országban tartózkodnak. Az állampolgári jogok védelme mellett azonban az államnak nem kötelessége megengedni, hogy egy migráns véglegesen ott maradjon. A migrációval kapcsolatos jogok és kötelességek egyaránt bonyolultak, és minden eset egyedi megítélést igényel.

A kivándorlás és a morális kötelezettség kérdése: Miért ne vonjunk le hibás következtetéseket az emberek cselekedeteiről?

A migráció kérdése komplex, és bár sokak számára a jogszerűség és az állami hatalom elsődleges alapelvek, fontos, hogy ne kövessünk el komoly morális hibát akkor, amikor a nemkívánatos migránsokkal kapcsolatos törvényi megszorításokat szemléljük. Azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a törvények betartása önmagában nem feltétlenül indokolja azt a következtetést, hogy mindenki, aki megszegi azokat, morálisan hibás lenne. Egy legitim állam jogosult lehet arra, hogy bizonyos migránsokat kizárjon, ugyanakkor nem érdemes hibáztatni azokat, akik e kizárás ellenére mégis migrálnak.

Ebben az összefüggésben fontos feltételeznünk, hogy az állam megfelelő formát képvisel ahhoz, hogy a jogi parancsokat kiadhassa, és hogy egy adott állam ezen jogait a jogalkotás tekintetében helyénvalóan gyakorolja. E feltételezés azt is jelenti, hogy el kell fogadnunk, miszerint bizonyos államok képesek érvényes morális kötelezettségeket megfogalmazni, és hogy az adott állam valóban elvárhatja azok betartását, akik az állam határain kívül élnek, különösen, ha azok jogellenesen próbálnak belépni.

Az állam joga, hogy meghatározza, ki léphet be területére és ki nem, még ha igazságtalannak is tűnik, nem ad okot arra, hogy az államot automatikusan hibáztassuk minden problémáért, amelyet a migrációs jogszabályok sértése okoz. Az olyan elméletek, mint Joseph Carens és Kieran Oberman nézetei, amelyek a határok átlépésének jogosságát kérdőjelezik meg, nem indokolják, hogy minden olyan migrációs intézkedés igazságtalan legyen, amely valamilyen oknál fogva szükségesnek tűnik.

A törvényi kötelezettség betartása nemcsak a jog érvényesülését szolgálja, hanem figyelembe kell venni, hogy egyesek esetleg morálisan elfogadható indokokkal migrálnak. Fontos megkülönböztetni a különféle migráns csoportokat, és elismerni, hogy az államoknak nem mindegyik esetben van joga kizárni mindenkit, aki belépni kíván. A kérdés, hogy mi adhat indokot arra, hogy egy törvényt tiszteletben tartsanak, különösen azokban az esetekben, amikor a migránsok nem részei annak a társadalomnak, amelynek törvényeit kell követniük.

A jogi elvek, mint John Rawls reciprocity elve, amely azt mondja, hogy csak olyan politikai szabályokat érdemes elfogadni, amelyek megfelelnek a társadalmi igazságosság kritériumainak, nem feltétlenül érvényesek a migrációs jogokra. A Rawls-i elv szerint a társadalmi igazságosságot az kell meghatározza, hogy milyen mértékben lehet elfogadni egy-egy társadalmon belüli egyenlőtlenséget, de a migrációs törvények esetében ez a reciprocity elve nem segít, hiszen azok nem arra irányulnak, hogy a migránsokat befogadja a társadalom, hanem épp ellenkezőleg, kizárják őket.

A jogszerűtlen migrációval kapcsolatos morális kérdésekben tehát nem elegendő pusztán a törvények betartásának elvárását kiemelni. Ahhoz, hogy a jogi szabályok valóban igazságosak legyenek, elengedhetetlen, hogy azokat azok a személyek is elfogadják, akik nem vesznek részt az állami döntéshozatalban. A reciprocity elve alapján tehát azok számára, akik nem részei a társadalomnak, a törvények betartása nem feltétlenül lesz kötelező, amíg nem kapnak semmilyen előnyt vagy lehetőséget a részvételre.

Fontos azt is figyelembe venni, hogy egyes államok jogi eljárásai valóban igazságtalanok lehetnek, különösen ha figyelembe vesszük a társadalmi és gazdasági helyzeteket, amelyek miatt a migránsok gyakran nem látják más lehetőségnek, mint hogy illegálisan próbálnak belépni egy másik országba. Ilyen helyzetekben a törvényi rendelkezések ellenállása nem csupán jogi, hanem morális kérdés is lehet, és szükség van arra, hogy ezek a problémák az állami politikában is helyet kapjanak.

Endtext

Miért fontos a jóság és irgalom az állami politikában?

Az erények védelme, különösen a jóság erénye, több szempontból különbözik a méltányosság és igazságosság elveitől. A jóság, vagyis az a kötelesség, hogy a mások terveit és céljait támogassuk, nem olyan kötelesség, amely jogot adna a segítségre szorulók számára. Azok, akik segítséget várhatnak tőlünk, nem követelhetik azt, és nem sérülnek meg akkor sem, ha nem segítünk. Ez a kötelesség tehát nem olyan, mint az igazságszolgáltatás: nem ad jogot a rászorulóknak, hogy követeléseket támaszthassanak velünk szemben. A jóság kötelessége inkább egy tökéletlen kötelesség, amely nem kényszeríthető, mivel nem léteznek olyan törvények, amelyek kötelezővé tennék az emberek számára, hogy egymás iránt jóságosak legyenek. Ha bármi lehetséges is lenne a jóság kényszerítésére — ami rendkívül kétséges —, akkor sem lenne az a megfelelő típusú kötelesség, amelyet az államnak törvényes úton végrehajthatóvá kellene tennie.

A jóság egy olyan személyes döntés, amely teret ad arra, hogy magunk válasszuk meg, miként és mikor segíthetünk másokon. Kant, aki hangsúlyozza, hogy minden erkölcsi döntés szabad akaratból kell hogy származzon, "játéktéret" ad az egyénnek, hogy meghatározza, miként fejlesztheti azt a tervet, amelynek révén segíthet a rászorulókon. A jóságot tehát nem lehet kényszeríteni, de elítélendő, ha az egyén nem éri el azt a magas erkölcsi szintet, hogy legalább próbáljon segíteni. A jóságra való képtelenség valódi etikai kudarcot jelent, mivel a cselekedetünk alapja nem indokolható.

Ez a gondolat hasonlóságot mutat más erkölcsi rendszerekkel is, például a gondoskodás etikájával és a kereszténységgel, ahol a gyengébbek és rászorulók iránti felelősséget minden egyén számára kötelezővé teszik. Az ilyen rendszerekben arra vagyunk felszólítva, hogy segítsünk másokon, nem csupán a saját érdekeinket szem előtt tartva, hanem azon keresztül, hogy mások terveit és céljait a saját cselekedeteink elveivé alakítjuk. Itt is igaz, hogy senki sem követelheti tőlünk a segítséget, és mi magunk is szabadon dönthetünk arról, hogy mikor és hogyan segítünk. Azonban, ha elhanyagoljuk a mások iránti segítségnyújtást, az erkölcsileg elítélendő, még akkor is, ha tiszteletben tartjuk a mások jogait.

A jóság tehát nem csupán egyéni erkölcsi elv, hanem társadalmi szinten is megjelenhet. Az államoknak, különösen a demokratikus társadalmakban, feladatuk lehet, hogy a jóság elvét megjelenítsék a közéletben, még akkor is, ha ez nem hozhat közvetlen jogi kötelezettségeket a rászorulók számára. Az irgalom, mint politikai erény, az egyéni erkölcsi kötelességeken túlmutatva hatással lehet a közpolitikai döntésekre, például a migrációs politikára.

Az irgalom elmélete különösen fontos, ha politikai környezetben értelmezzük. Egyesek szerint az irgalom, vagy a jóság elve nem lehet az állam feladata, mivel a kormányok más emberek pénzével, biztonságával és jövőjével "kedveskednek". A gondolatot a modern konzervatív eszmék is megerősítik, ahol gyakran hallani lehet azt, hogy a szocializmus problémája abban rejlik, hogy végül mindenki más pénzét költjük el. Azonban vannak érvek arra, hogy miért is fontos, hogy az állam, mint intézmény, felelősséget vállaljon a jóság elveinek képviseletéért a közpolitikában.

Az első érv az "érzelmi demokráciára" épít, amely azt az alapvető tényt hangsúlyozza, hogy a demokratikus önrendelkezés törékeny. A demokrácia stabilitása attól függ, hogy az állampolgárok úgy érezzék, érdemes részt venniük a politikai folyamatokban, még akkor is, ha nem minden döntésük kedvező számukra. Az irgalom ebben a kontextusban az állampolgári közösség összetartozását erősíti, és biztosítja, hogy a demokratikus intézmények működése folytatódjon.