Miért Muriseay más, mint bármi, amit valaha láttál?

Ahogy a hajó, mely elvezetett a szigeteken át, végül Muriseay partját érintette, egy furcsa érzés fogott el. A hajó, a szigeteken töltött idő alatt megszokott menedékhelyem, most nem jelentette számomra a biztonságot többé. Ahogy a jármű lassan elérte a kikötőt, egy másik világ nyílt meg előttem. Az elméleti biztonság érzete, amelyet a hosszú utazás során megéltem, elillanóban volt. Muriseay, ahogy először megpillantottam, egyértelműen más volt, mint bármi, amit eddig tapasztaltam. Nemcsak egy új város volt, hanem egy szociális és kulturális törés, amely más módon formálta meg a világomat.

A város első benyomása nem volt barátságos. A zaj, a por, a forróság és a fény olyan érzést keltettek, mintha egy másik univerzumba csöppentem volna. Az autók gyorsan száguldottak, és azoknak a sofőröknek, akik úgy tűnt, mintha szüntelenül élet-halál kérdése lenne számukra, nem volt semmi meglepő, hogy hirtelen fékeztek, szorosan kanyarodtak, miközben a klaxon folyamatosan szólt. Mindez egy zavart, kaotikus városkép részévé vált, amelyet nem lehetett a megszokott értelemben megérteni. A városban járva mindent túl élénknek, túl gyorsnak és túl zűrzavarosnak találtam. Az utak és épületek rendezett kaotikus rendszere, a folyamatosan felforduló piacok és az emberek, akik úgy mozogtak, mintha mindegyikük saját célja felé hajszolta volna, mintha mindegyikük saját célját követné, mindezt egy újfajta érzékelésben mutatták meg.

A taxisofőr, aki egy rozoga, poros autóval vitt el, még inkább kiemelte ezt a különbséget. Az autó belsejében a szintetikus szőrmével borított ülések, a csillogó króm és a hámló fa borítások mind azt az érzést keltették, mintha egy elhagyott filmszériában lennék. A sofőr egyik kezével a kormányt fogta, míg a másik a kocsi tetején pihent, miközben a rádióból torz popzene szólt. Ebben az egyensúlyban, amelyet a taxiban tapasztaltam, a város olyan, mintha egy álomban élne. Minden a normális zűrzavar része, és éppen ebben rejlik az a különleges élmény, amelyet ez a hely nyújtott. A vezetés brutális sebessége és a tömeg közepén való navigálás nemhogy veszélyesnek tűnt volna, hanem természetesnek, elkerülhetetlennek. Az autó, ahogyan suhanva és zakatolva haladt, csak egyike volt annak a furcsa és fokozott érzékelésnek, amelyet Muriseayban átéltem. Az egész világ egy idegen dimenzióban élt, ahol a dolgok intenzívebbek, zajosabbak, gyorsabbak, mint bárhol máshol.

Muriseay tehát nem csak a szigeti civilizációra tett látogatásom záróakkordja volt, hanem annak a zűrzavarnak az igazi befejező aktusa, amelyet az ottani életformák képviseltek. Ebben a városban minden zűrzavarnak megvolt a maga helye, és úgy tűnt, hogy az ősi rendek és szabályok nem érvényesek, vagy legalábbis nem abban a formában, ahogyan én azt ismertem. Itt minden a káosz része volt, mindenki úgy érezte, hogy túlélni csak akkor lehet, ha része vagy ennek az örökös rohanásnak.

Muriseay tehát egy olyan világot kínált, amely sokkal nyersebb és közvetlenebb, mint bármi, amit a modern világ rendje szerint elvárhatunk. Minden élesebb, minden intenzívebb. Az új helyzetek, a zűrzavar és a gyors tempó sokkal jobban kiemelték a különbségeket. Itt nem voltak szabályok, csak azok a formák és szabadságok, amelyeket a szigeteken tapasztaltam. De azt is fontos volt érzékelni, hogy Muriseay nemcsak rendetlenség volt. Ezt az egész világot éppúgy szabályok irányították, mint bármelyik más várost, de itt azokat nem lehetett könnyen megérteni. Muriseay olyan hely volt, amely mindenféle rendezetlenséget tükrözött, de az abban rejlő életformák legalább annyira dinamikusak voltak, mint bármi, amit én valaha tapasztaltam.

A halhatatlanság ára: Mi történik, ha örökké élhetünk?

A Lotterie-Collago által kínált athanázia kezelés eredetileg forradalminak tűnt: orvosilag garantált halhatatlanságot ígért, amelyet több mint százötven évnyi élet elnyerése követett volna. Az emberek, akik ezt a kezelést választották, fizikailag fiatalon maradtak, szellemileg pedig megőrizték minden képességüket. Az első nyertesek reklámokban szerepeltek, aktívan sportoltak, táncoltak, keresztezetek megoldottak. De nemcsak a kezelés hatása volt különleges, hanem az is, amit maga a Lotterie képviselt: élet és halál, igazságosság és méltányosság kérdései.

Valójában az athanázia nemcsak a testet tisztította meg, hanem újradefiniálta a halhatatlanság fogalmát. Olyan emberek számára lett elérhető, akik a lottó révén nyerték el a jogot a kezeléssel való éléshez. De mi van azokkal, akik igazán megérdemelnék? Azokkal, akik egész életüket mások segítésére szánták, akik felforgatták a tudományt, művészetet, kultúrát? Miért azok nyertek, akik a szerencse révén egyszerűen csak beléptek egy lottóba, és nem tették hozzá semmi extra érdemüket?

Maga a Lotterie rendszere szigorú volt, de egyben igazságos is: a kezelésnek csak egy kis része volt elérhető a közönséges halandók számára. A szociális és etikai kérdések elkerülhetetlenek voltak. A közönség sokszor felvetette a kérdést, hogy nem lenne-e helyesebb olyanokat kiválasztani, akik már valami nagyszerűt alkottak, és a társadalom számára értéket teremtettek. Ám a nyertesek túlnyomó része egyszerű, középszerű ember volt, aki életét nem szándékozott másoknak szentelni, hanem inkább családi és személyes célokat tűzött ki maga elé. A közönség gyakran kritizálta őket, hogy semmi sem különbözteti meg őket azoktól, akik sosem vettek részt a lottóban, és talán jobban megérdemelték volna az életet.

Ezek az emberek – a nyertesek – nemcsak hogy nem értették meg a halhatatlanság igazi jelentését, hanem nem is kívánták. Az emberek, mint Visker Deloinne, aki egy híres író volt, egyetértettek abban, hogy a halhatatlanság elfogadása valójában az élet tagadását jelentette. Deloinne nemcsak hogy visszautasította a kezelést, hanem megírta a Lemondás című könyvét, amelyben azt fejtette ki, hogy az élet és a halál szoros összefonódása nélkül az élet nem is lenne teljes. Mi lenne az értelme annak, hogy valaki örökké éljen, ha nem élheti át azokat az érzéseket és tapasztalatokat, amelyeket a halál közelsége adhat? A könyv, amely az egyik legnagyobb művévé vált, halála után vált igazán ismertté.

A nyertesek gyakran mondták, hogy új életüket jóságos célokra kívánják szánni: segíteni fognak a közjóért, visszaadnak valamit a társadalomnak. De mi az a cél, ami igazán indokolná a halhatatlanságot? Talán a válasz abban rejlik, hogy az emberek, akik a szerencse ajándéka révén kapják meg a lehetőséget az örök életre, nem mindig készülnek fel arra, hogy mit kezdjenek vele. Az emberek életét meghatározó célok gyakran nem elég komolyak ahhoz, hogy a halhatatlanság igazságos használatához vezetnének.

A Lotterie rendszere végül létrehozott egy bizottságot, amely minden évben eldöntötte, kik azok, akik igazán megérdemlik a kezelés nyújtotta örök életet. De még itt is előfordult, hogy az emberek visszautasították a felkínált lehetőséget, mint Deloinne, aki inkább meghalt betegségben, minthogy örökké éljen.

Az athanázia kezelés nyújtotta halhatatlanság hatása nemcsak a fizikai test megújítását jelentette, hanem hatással volt arra is, hogyan tekintettek az emberek az élet értékére. A kérdés tehát az, hogy mi értelme van örökké élni, ha nem tudunk hozzáadni semmi újat, ha az élet véglegessége nem ad értéket a pillanatoknak?

Végső soron a halhatatlanság elfogadása nem csupán egy egyszerű orvosi beavatkozás kérdése, hanem egy filozófiai probléma is. Lehet, hogy a valódi élet, az igazi élmény és a személyes fejlődés elérhetetlen marad azok számára, akik sosem ismerik meg a végességet, a halál előtti pillanatok súlyát.

Mi a helyes döntés, amikor az életünket mások ismerete alakítja?

A történet, amit elmondok, két nő, Lareen és Seri között zajlik, miközben egy férfi, a narrátor, a saját életét próbálja rekonstruálni és elmagyarázni. Az események egy sor váratlan találkozást és kényelmetlen helyzetet vonnak magukkal, amelyek az önazonosság kérdését feszegetik. A férfi, aki élete legfontosabb pillanataira készül, miközben egy klinikán várakozik, különleges helyzetbe kerül, amikor személyes naplóját, egy kéziratot ad át Seri-nak, aki eddig még nem tudott róla semmit. Ezzel egy olyan fordulópontot érünk el, amelyben a férfi életének részletei nemcsak hogy kikerülnek a világba, de mások értelmezésén is átesnek.

A kézirat, amelyet a férfi írt, és amely önéletrajzi jelleget öltött, nemcsak hogy feltárja a személyes tapasztalatait, hanem egy olyan tükröt tart mások elé, amelyben a férfi minden gyenge pontja és sebezhetősége láthatóvá válik. A nő, aki először olvassa a művet, próbálja megérteni a történetet, de közben számos kérdést vet fel, amelyek nemcsak a férfi múltját, hanem az önazonosságának kérdését is érintik. Az olvasás során minden egyes válasz egy újabb kérdést szül, mintha a férfi próbálta volna elkerülni, hogy mások túl közel kerüljenek a titkaihoz, de most ez elkerülhetetlenné vált.

A férfi önéletrajza egyben a személyes tér és magánélet kérdéseit is feszegeti. Képes-e valaki valóban megérteni önmagát, ha azt mások is olvassák? Képes-e valaki meghatározni a saját identitását, ha minden egyes apró részletét, hibáját és nehézségét mások is látják? Az önkifejezés, ami ebben az esetben egy írás formáját ölti, egyben önfeltárás is, amelyben a férfi sebezhetősége kimeríti az emberi kapcsolatok legmélyebb rétegeit.

Seri kérdései – melyek a férfi kéziratához kapcsolódnak – nemcsak egyszerű kíváncsiságból fakadnak, hanem a valódi megértés iránti vágyból. Miért van szükség arra, hogy a férfi olyan dolgokat mondjon el magáról, amit mások nem tudnak? Miért fontos, hogy elmondja a múltját, még akkor is, ha ez fájdalmas? A kéziratnak nemcsak az a szerepe, hogy felfedje a férfi múltját, hanem az is, hogy egy másik személy számára világosabbá váljon a férfi identitása. Ugyanakkor a férfi saját válaszai, amelyek próbálják elkerülni a konkrét magyarázatokat, rávilágítanak arra, hogy az identitás nem mindig egyértelmű. Az identitás, még akkor is, ha azt valaki leírja, nem olyan egyszerű, hogy mindenki számára egyértelmű legyen.

A férfi és Seri közötti interakciók sorra teszik nyilvánvalóvá, hogy a férfi személyes története nemcsak a saját múltját befolyásolja, hanem Seri megértését is, miközben a két személy közötti kapcsolat egyre inkább szorosabbá válik. Az érzelmi és intellektuális távolságok, amelyek kezdetben a férfi életének titkai és rejtett pontjai miatt alakultak ki, most kezdik eltűnni, mivel Seri minden egyes szóval közelebb kerül a férfihoz. Ugyanakkor, ahogy a férfi és Seri közötti beszélgetés folytatódik, egyre inkább világossá válik, hogy a férfi múltja és titkai nem csupán személyes szintűek, hanem egy egész társadalom történetébe is beágyazódnak.

Miért fontos mindez? Miért van szükség arra, hogy valaki ilyen mértékben felfedje magát mások előtt? Talán, mert az önismeret csak akkor válik teljessé, amikor mások is megismerik és értelmezik azt. A férfi kézirata – amit saját önkifejezésének és önértékelésének egyik formájának tekinthetünk – arra szolgál, hogy lehetőséget adjon a visszajelzésre, egyfajta visszatükrözésre, amely segíthet neki abban, hogy újraértelmezze önmagát. A mások által felismert igazság, legyen az pozitív vagy negatív, segíthet abban, hogy a férfi megtalálja a helyét a világban.

Ami viszont az olvasónak is fontos: nemcsak a kézirat tartalma, hanem a mögötte húzódó kérdések is kiemelkedő szerepet kapnak. A férfi döntései, hogy miként és miért írta meg életét, egyúttal rávilágítanak arra a titkos vágyra is, hogy valaki, egy másik személy, aki elolvassa ezt, megértse őt. Az identitás nem statikus. Egy-egy ilyen pillanatban, mint az olvasás aktusa, újra és újra alakítható, míg el nem éri azt a formát, amelyet mi magunk is el tudunk fogadni.

Miért érezhetjük magunkat elveszettnek a külvilág elől elzárt helyeken?

A hétvégén történtek hosszú időre meghatározták mindazt, amit az életről, a kapcsolatok természetéről és saját magamról gondoltam. Marge és Edwin látogatása a házban egyfajta vizsgának tűnt, ahol nemcsak őket kellett kielégítenem, hanem magamat is próbáltam megérteni. Marge irányítása mindent áthatott, minden szava és mozdulata azt sugallta, hogy a ház nem az én otthonom, hanem valami ideiglenes hely. A tudat, hogy az itt végzett munka nem az én jövőmet formálja, hanem csupán egyfajta bérletként szolgál, még inkább aláásta a magabiztosságomat. Az érzés, hogy bármikor el kell hagynom a helyet, és hogy minden, amit teszek, nem nekem, hanem másoknak szól, a legnagyobb terhet rótta rám.

Edwin, bár a látogatás elején minden figyelmét rám összpontosította, szinte észrevétlenül engedte át a szerepet Marge-nak. Ő volt az, aki évről évre új tervekkel és ötletekkel látott el, míg ő, a volt háziasszony, inkább az irányítást, semmint a tényleges munkát vállalta. Személyisége teljesen más volt, mint amit régen ismertem. A régi napokban inkább csendes háttérbe húzódó alak volt, aki a tea mellett beszélgetett, most viszont egy teljesen új karaktert mutatott, aki tele volt tanácsokkal és véleményekkel, de sosem vállalta a tényleges munkát.

Mindezek a gondolatok akkor kezdtek tisztulni bennem, amikor egyedül maradtam a házban, és a látogatók elmentek. Akkor éreztem először igazán, hogy mennyire elzárt vagyok a külvilágtól. Az elképzelt világomról, amelyet a városban éltem, egy csapásra levált a magányos, csendes vidéki élet. Elvesztettem kapcsolatot mindennel, amit ismertem. A telefon a legközelebbi faluban volt, a postai levelek, amik egyébként sem érkeztek volna, egyfajta illúzióvá váltak. A rádió, a televízió, a barátok – mindezek eltűntek a látóteremből, és hiányuk fájó űrt hagyott.

Bár az egész elképzelt életem a háttérbe szorult, és minden körülöttem elhagyatott volt, valami mégis változott. A tavasz, amely lassan beköszöntött, egyfajta friss impulzust adott a gondolataimnak. Ahogy a kert virágba borult, és a ház körül élet éledt, a belső változások is elkezdődtek. A fák, a méhek, a hangyák, mindezek, amik a városban ismeretlenek voltak számomra, most az életem részévé váltak. Meglepetésként ért, hogy mennyire nyitottá váltam a természet iránt. Mindaz, ami korábban elérhetetlen volt, most teljesen új értelmet kapott. A szenvedés és a magány ellentéte egy csodálatos változást hozott magával.

Ahogy teltek a napok, egyre inkább elmélyedtem a munkában. Kisebb-nagyobb sikerekkel igyekeztem rendet rakni a házban és a kertben. A festés, a takarítás, az apró javítások mind-mind egy-egy lépés voltak a mélyebb önismeret felé. Amikor először festettem ki a szobát, és a friss fehér falak között elgondolkodtam azon, hogy mit is keresek én itt, a munkafolyamatok valóságosan formálták meg az életemet. Az önképem, ahogyan egyes tettek elmélyültek, megszépült, ahogy a szoba is kifejezte mindazt, amit magamban kerestem.

Mégis, ahogy előrehaladtam a munkában, nemcsak a külvilágot próbáltam átalakítani, hanem saját magamat is. A rendrakás nemcsak a ház rendbetételét jelentette, hanem a saját gondolataim, érzéseim tisztázását is. A múltam, ami rendetlenül és kuszán jelent meg előttem, elkezdett összeszerveződni, megértést nyerve arról, hogyan kerültem ide, és hogyan éltem eddigi életem. Az önértékelésem átalakult, és az a kérdés, hogy „miért élek így?”, egyre erősebbé vált.

A tükörben látott, sápadt, borostás arcom idegen volt számomra, és a válaszokat egyre inkább magamban kerestem. A magány nemcsak körülöttem, hanem bennem is ott volt. Az önképem és a valóság közötti szakadék egyre mélyült, és a válasz, hogy miért érkeztem ide, miért vagyok ebben az állapotban, mind inkább sürgetett. Az önvizsgálat és az önmagamnak való megfelelés keresése mindent áthatott. Nemcsak egy új élethelyzetet kellett megértenem, hanem a belső világomat is, amit egykor idegennek éreztem.

Bár a csend és az elzártság fájdalmasan keserű érzéseket hozott magával, ez volt az a folyamat, ami segített abban, hogy megtaláljam a saját utamat, és hogy egy új szemszögből lássam önmagam.