Jefferson politikája előrevetítette azt a sokkal átfogóbb indián kitelepítési politikát, amelyet Andrew Jackson vezetett be. Jackson 1817-ben az elnökké választott James Monroe-nak nyíltan azt tanácsolta, hogy hagyják abba a szerződések kötését az indiánokkal, mintha független nemzetek lennének – ez az elképzelés számára abszurd volt. Jackson szerint az indiánok nem birtokolhattak földet; csak elfoglalták azt, de nem rendelkezhettek vele. A bennszülöttek az Egyesült Államok szuverenitása alá tartoztak, és a szövetségi kormánynak teljes jogköre volt az ilyen csoportok szabályozására, beleértve a földek elosztását és elvételét is. Ebben a megítélésben nem volt egyedül, még az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága is egyetértett vele. John Marshall főbíró a Johnson v. M’Intosh ügyében 1823-ban kimondta, hogy az amerikai és európai kormányok “végső hatalommal” rendelkeznek, amely magában foglalja az “indiánok földtulajdonjogának kizárólagos megszüntetését” akár vásárlással, akár hódítással. A döntésben az indiánokat ismételten “vad, kegyetlen népként” jellemezték, ami aláhúzta földtulajdoni igényük hiányát.

Monroe 1824-es kongresszusi üzenetében kifejtette, hogy “ha a törzsek nem válnak civilizálttá, soha nem lehet őket beilleszteni a kormányzati rendszerünkbe.” Az amerikai kormány és a bennszülött nemzetek közötti szerződések során időnként vásárlási ajánlatokat tettek, de az árakat kizárólag a kormányzat határozta meg, aki fenntartotta a jogot, hogy megítélje, tisztességes-e az ajánlat. Ha a fizetési feltételeket visszautasították, erőszakkal kényszerítették az engedményeket. Az indián földek átadása így döntő részben kényszerrel történt.

Jackson elnöksége alatt a kitelepítés politikája döntővé vált. 1830-as állapotünnepi beszédében “jóindulatú politikaként” jellemezte az indiánok eltávolítását. Úgy fogalmazott, hogy nem lehet kegyetlen “új, kiterjedt területet adni nekik, fedezni az eltávolítás költségeit, és támogatni őket egy évig új otthonukban?” Hangsúlyozta, hogy sok amerikai örömmel költözne nyugatra ilyen feltételekkel. Jackson a kitelepítés következményeként sok szenvedést okozott, amit a bennszülött nemzetek “Könnyek útja” beszámolói is igazolnak.

Az elnöki beszédben az “utazó vadat” állította szembe a “letelepedett, civilizált kereszténnyel,” feltételezve, hogy a fehér telepesek keresztények. Jackson érvelése szerint a “néhány vadász indián” helyére “sűrű és civilizált lakosság” kerül, ami gyors növekedést hoz a népességben, gazdagságban és hatalomban. Az eltávolítás célja, hogy az indiánokat eltávolítsák a fehér települések közvetlen közeléből, megszabadítsák az államok hatalmától, lehetővé téve számukra, hogy saját “durva intézményeik” között éljenek, miközben megakadályozzák “fogyásukat,” és talán a kormány védelem alatt a “vad szokásokat” elhagyva “érdekes, civilizált és keresztény közösséggé” váljanak. Jackson beszéde páratlan őszinteséggel tárja fel a kolonizáció és a fehér felsőbbrendűség ideológiáját.

Az indiánok eltávolítása egy történelmi folyamat folytatása volt, amely egy ősi, felsőbbrendű faj eltűnésével kezdődött, amely helyet adott az “újabb vadaknak.” Most az őslakosok lesznek eltávolítva, hogy helyet csináljanak a fehér telepeseknek, akiket Jackson és korabeli gondolkodók szuverén, civilizált és keresztény népként írtak le, akiknek terjeszkedniük kell a jólét és a demokrácia érdekében.

Ez a fajta amerikai nacionalizmus a fehérség és a kereszténység feltételezett együttes identitására épült, amely megteremtette a közös döntéshozatal alapját. Ezzel szemben, ahogy Alexis de Tocqueville megfigyelte, az indiánok a “barbárságot” fajuk jellemzőjeként fogadták el, és ellenálltak a civilizációnak.

Adam Dahl “Empire of the People” című munkája mélyreható elemzést nyújt arról, hogy az amerikai fehér telepes kolonializmus miként kapcsolódik a modern demokratikus gondolkodás alapjaihoz. Dahl szerint az amerikai függetlenség korában a birodalom kiépítésének vágya és az egyenlőség ideálja egy látszólagos ellentmondásban fonódott össze: egy olyan rendszer létrehozásában, amely előmozdítja saját népének előrejutását, miközben kizárja azokat, akiket alkalmatlannak ítélnek erre a kiváltságos egyenlőségre.

A telepesek nyugati terjeszkedése isteni akaratot teljesített, amely során az őslakosok földje, munkaereje és erőforrásai kerültek elvonásra, hogy egy fehér utópiát építsenek. A térbeli mozgékonyság szorosan kapcsolódott a társadalmi mobilitáshoz, és a bőséges föld lehetőséget adott a verseny, társadalmi ellentétek és osztályharc elkerülésére. Az új alkotmányos berendezkedés lehetővé tette, hogy a fehér telepesek uralkodjanak önmaguk felett, miközben elnyomták és felszámolták a versenytársi szuverenitásokat.

Ez a kolonizációs folyamat tehát nem csupán területi hódítás volt, hanem egy olyan társadalmi konstrukció, amely az egyenlőség eszméjét csak bizonyos csoportokra korlátozta, miközben másokat teljesen kizárt a jogokból és az erőforrásokhoz való hozzáférésből.

Az olvasónak érdemes megértenie, hogy az indiánok kitelepítése mögött nem egyszerűen földigények vagy politikai stratégia álltak, hanem egy mélyen gyökerező, rasszista és vallási ideológia, amely a fehér keresztény telepeseket felsőbbrendűnek tekintette, és amely a demokrácia és a szabadság eszméjét kizárólag az ő javukra értelmezte. Ez a történelmi kontextus segít megvilágítani az Egyesült Államok nemzetépítésének alapvető ellentmondásait és a bennszülött népek jogfosztottságának mechanizmusait.

Hogyan alakultak ki a neoliberalizmus alapelvei és mi a hatásuk a társadalomra?

A Keynesiánus közgazdaságtan hatására a gazdasági válságok kezelésében az állam aktívan közbelépett, hogy irányítsa az inflációt és ösztönözze a keresletet. Az állam célja a gazdasági ösztönzés volt, amely lehetővé tette a magánszektor számára, hogy fenntartja a keresletet, miközben az állami kiadások, adócsökkentések és a munkanélküliség csökkentése segítettek a gazdaság revitalizálásában. A cél az volt, hogy megakadályozza a keresleti hézagot és elősegítse a gazdasági stabilitást.

Az 1970-es években azonban az amerikai gazdaság stagnálni kezdett. A növekvő infláció és a magas munkanélküliség egy új, előre nem látható problémát, a stagflációt eredményezte, amelyet Nixon, Ford és Carter sem tudtak megoldani. Az állam válasza a gazdasági nehézségekre a piaci szabályozás feloldása és a tőkeáramlás megkönnyítése volt. Ez a folyamat vezetett a neoliberalizmus kialakulásához, amelynek célja a gazdaság minél nagyobb mértékű deregulációja és a magánszemélyek gazdasági szabadságának növelése volt.

A neoliberális politika vezérelve az volt, hogy csökkentsék a kormányzati beavatkozást, és bátorítsák az egyéni szabadságot. Ez magában foglalta az adók csökkentését, az állami kiadások minimalizálását, valamint a piaci mechanizmusok és a verseny szabad működésének biztosítását. A neoliberális nézetek szerint a gazdasági fejlődés kulcsa az egyéni vállalkozói szabadság és a piaci erőforrások hatékony elosztása.

A neoliberális eszmék elterjedésével szoros kapcsolat alakult ki a fehér evangéliumi kereszténység és a neoliberalizmus között. Az evangéliumi közösségek hittek abban, hogy a hagyományos értékek, mint a család, a szomszédság és az egyház, alapvetőek ahhoz, hogy a társadalom sikeresen működjön, míg a neoliberalizmus az egyéni szabadságra és a piac önállóságára épített. Ez a szövetség különös hangsúlyt fektetett a "családi értékek" védelmére és a jólét szoros kapcsolatára az egyéni erőfeszítésekkel.

A neoliberalizmus elméleti alapjait John Rawls liberalizmusának és igazságosság-elméletének vázolta. Rawls szerint a társadalmi igazságosságot a "racionális, tisztességes férfiak" közötti párbeszéd révén kellene kialakítani, figyelmen kívül hagyva az olyan tényezőket, mint a társadalmi rétegződés vagy a gazdasági helyzet. Az elképzelése azt a reményt táplálta, hogy a jogi és politikai szabályok igazságosak lesznek, és nem befolyásolják őket az egyéni érdekek vagy előítéletek. Az egyének így szabadon alakíthatnák saját gazdasági sorsukat, anélkül, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek vagy gazdasági diszkrimináció akadályoznák őket. Azonban Rawls elmélete nem vette kellőképpen figyelembe az amerikai társadalomban meglévő szociális és gazdasági feszültségeket, így nem volt képes teljesen megragadni a társadalmi igazságosság komplexitását.

David Harvey, a neoliberalizmus történeti és szociológiai elemzője, azt állítja, hogy a neoliberalizmus alapvetően egy olyan politikai-gazdasági elmélet, amely az egyéni vállalkozói szabadságok maximalizálását célozza, miközben erősíti a magántulajdon jogait és elősegíti a szabad piacok és a szabad kereskedelem működését. A neoliberalizmus ideológiája nemcsak gazdasági szabadságot hirdet, hanem az egyéni szabadságot is a közösségi biztonság rovására helyezi. Az elmélet szerint a jólét leginkább akkor érhető el, ha az állam minél kevesebb beavatkozást gyakorol, miközben a gazdasági szabadságot biztosítja a polgárok számára. Azonban a neoliberális politika gyakorlata azt eredményezi, hogy a gazdasági hatalom tovább koncentrálódik, és a társadalmi egyenlőtlenségek mélyülnek.

Ez a szabadság, amelyet a neoliberalizmus hirdet, valójában egy sajátos formájú szabadság, amely nem mindig egyezik a demokratikus értelmezéssel. A neoliberalizmus követői gyakran azt hirdetik, hogy a társadalmi igazságosságot nem a kormányzati beavatkozás, hanem az egyéni erőfeszítések és a szabad piacok fogják biztosítani. Azonban az egyéni szabadság hangsúlyozása nem oldja meg a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket, sőt, sok esetben ezek a problémák még inkább elmélyülnek.

A neoliberalizmus tehát a gazdasági egyenlőség és a társadalmi igazságosság problémáját más dimenziókba helyezte, miközben az egyéni felelősségre és szabadságra helyezte a hangsúlyt. Az állam szerepe ezen elméletek szerint csupán annyi, hogy biztosítja a piac működését és az egyéni jogokat, miközben háttérbe szorítja a társadalmi jólét közös felelősségét.

A neoliberalizmus gazdasági modellje erőteljesen alakította a 20. század végi és 21. századi politikai és gazdasági tájat. Az elmélet és a gyakorlat összefonódása azonban nemcsak az egyéni szabadságot, hanem a társadalmi igazságosság fogalmát is újraértelmezte, miközben a gazdasági hatalmat újraelosztotta, és olyan rendszereket alakított ki, amelyek egyre inkább a nagyvállalatok és pénzügyi elit érdekeit szolgálják.

Hogyan alakítják a politikai érdekcsoportok az amerikai demokráciát?

A társadalmi egyenlőtlenség és a gazdasági hatalom koncentrációja az Egyesült Államokban szoros összefüggésben állnak a politikai és gazdasági elit befolyásának növekedésével. A fehér evangélikusok és a neoliberálisok közötti szövetség, amely már a rabszolgaság időszakától kezdve jelen van, a kormányzati beavatkozás elleni közös ellenállásban és a vallásszabadság, illetve az adóztatás körüli politikai kérdésekben egyesül. E csoportok közötti szövetség azonban nemcsak vallási vagy gazdasági kérdésekről szól, hanem a hatalom és a befolyás megőrzéséről is. Az amerikai politikai rendszeren belüli különféle érdekcsoportok közötti küzdelem és hatalmi dinamika arra vezetett, hogy a politikai szempontból "aranykor"-nak tartott időszakok illúziója gyorsan eltűnt, és a társadalmi különbségek, az érdeksérelmek és a hatalmi viszonyok még inkább kiéleződtek.

Sheldon Wolin politikai elmélete szerint a közösség nem az igazság, hanem a konszenzus alapján áll össze. Az Egyesült Államokban azonban, ahogyan a politikai közösség változott, úgy egyre inkább a saját érdekek előtérbe helyezése vált dominánssá, miközben az egyes csoportok előnyökhöz jutottak a közjóval szemben. Az érdekcsoportok, mint a neoliberálisok vagy a fehér evangélikusok, a kormányzati beavatkozás csökkentésére és a magánérdekeik védelmére irányuló politikákat támogatták, miközben a közszolgáltatások privatizálása és a szakszervezetek gyengítése lehetővé tette számukra a politikai és gazdasági hatalmuk megőrzését.

A gazdagok és a vállalatok hatalma szorosan összefonódik a kormányzati támogatásokkal, amelyek lehetővé teszik számukra a gazdasági előnyök maximalizálását. A kormányzat politikai döntései gyakran a vállalatok érdekeit szolgálják, például adókedvezmények, támogatások, vagy védelmi intézkedések formájában. A választási rendszerek és a politikai kampányok finanszírozásának átláthatatlansága szintén hozzájárul ahhoz, hogy a gazdasági elit és a vállalatok a politikai döntéshozatali folyamatokban túlsúlyra tegyenek szert. Ez a folyamat lehetőséget biztosít a gazdagok számára, hogy még inkább megőrizzék a hatalmukat, miközben a politikai szféra a gazdasági érdekeket szolgálja, nem pedig a társadalom széles rétegeinek igényeit.

A politikai hatalom és a gazdasági befolyás összefonódása azt is eredményezi, hogy a vállalatok, amelyek hatalmas kampányfinanszírozást alkalmaznak, képesek befolyásolni a politikai döntéshozókat. Az Egyesült Államokban a vállalatok politikai jogait is elismerték, ahogyan azt a Citizens United kontra Federal Election Commission (2010) ügy is megerősítette, amely lehetővé tette a vállalatok számára, hogy korlátlan mértékben támogassanak politikai kampányokat. Ez a helyzet egyenlőtlen hozzáférést biztosít a politikai figyelemhez, és a közvélemény érdekeit háttérbe szorítja a gazdasági elit érdekei.

A gazdasági és politikai hatalom koncentrálódása tehát alapvetően a demokrácia működését befolyásolja. A politikai gépezetek alávetettek a gazdagok érdekeinek, és az állami beavatkozás, amely a gazdagok előjogait csökkentené, gyakran éppen a magántulajdon védelmét és a vállalatok szabadságát szolgálja. Az Egyesült Államokban a gazdasági egyenlőtlenség tehát nem csupán gazdasági, hanem politikai probléma is, mivel a gazdagok képesek befolyásolni a politikai döntéseket és a választási rendszert. Az újradolgozott jogi és politikai keretek lehetőséget adnak számukra arra, hogy megőrizzék társadalmi pozíciójukat, miközben a kormányzat döntéseit a saját gazdasági érdekeiknek megfelelően alakítják.

A politikai elit és a gazdasági hatalom összefonódásának következményeként egyre inkább az egyéni érdekeltségek kerülnek előtérbe a közjó helyett. A társadalom egésze helyett egy szűk, gazdag réteg érdekei dominálnak, miközben a munkavállalói jogok védelme, a társadalmi egyenlőség és a közszolgáltatások biztosítása háttérbe szorul. A politikai befolyásoló mechanizmusok, mint a vállalati lobbizás és a pénzügyi támogatások, egyre inkább meghatározzák a politikai döntéshozatalt, miközben a munkavállalók és az alacsony jövedelmű rétegek politikai képviselete gyengül.

A politikai közösség tehát nemcsak a közjóval való törődésről, hanem a különféle érdekcsoportok küzdelméről is szól, akik az állami beavatkozásokat a saját érdekeik védelmében alakítják. A társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek ezen a politikai szinten érhetik el csúcspontjukat, amikor az egyéni érdekek túlsúlya a közjó rovására megy.

Miért és hogyan lett Costa Rica a világ egyik első karbonsemleges országa?
Mi az, ami igazán fontos, hogy megértsük egy szeretett személy emlékének ápolásakor?
Miért van szükség családorvosokra? Alapértékek a családorvosi gyakorlatban az Ázsiai-Csendes-óceáni térségben
Hogyan tér vissza Aspheera, és mit tanulhatunk tőle a Ninjago világában?