Miért szavaznak a fehér választók a republikánusokra, miközben a szociális háló révén maguk is a legnagyobb haszonélvezők?

Az Egyesült Államok kétpárti rendszere egy különös paradoxont teremt: a fehér választók, különösen a fehér munkásosztály tagjai, akik a legnagyobb haszonélvezői a szociális juttatásoknak, gyakran a republikánus pártot támogatják, amely ennek a hálónak a csökkentésére törekszik. Mindez nemcsak politikai ellentmondásokat, hanem egy mélyebb szociológiai jelenséget is tükröz.

A politikai narratíva gyakran a szegénység és a hátrányos helyzetbe került csoportok problémáit a személyes morális hiányosságokkal magyarázza. A fehér konzervatívok számára az a hit, hogy a színesbőrű emberek hátránya morális hiányosságok következménye, alapvetően eltereli a figyelmet arról a tényről, hogy a fehér munkásosztály is ugyanúgy szembesül olyan társadalmi és gazdasági problémákkal, mint a színesbőrű emberek. Az ő helyzetükre is ugyanúgy vonatkoznak a strukturális gazdasági problémák, amelyek nem a motiválatlanságból, hanem a gazdaság átalakulásából és a globalizáció hatásaiból adódnak. Az opioid járvány, amely különösen a vidéki fehér közösségeket sújtja, szintén a társadalmi és gazdasági problémák egyik következménye.

Ez a demokratikus paradoxon különösen figyelemre méltó, mivel az amerikai társadalom mélyen polarizált. A fehér választók rasszista előítéletei, amelyek sok esetben nemcsak a színesbőrű közösségekkel, hanem más kisebbségi csoportokkal szemben is megnyilvánulnak, lehetővé teszik számukra, hogy szavazataik révén elősegítsék a gazdasági egyenlőtlenségeket, miközben maguk is a legnagyobb haszonélvezői a szociális programoknak. A republikánus politikusok és a szavazók közötti ellentmondás azt mutatja, hogy a politikai diskurzusban a rasszizmus és a gazdasági érdekeik közötti kapcsolatot nem mindig értékelik megfelelően.

Ezen túlmenően a szociális juttatásokban való részvétel és az arra való igénybevétel nemcsak gazdasági kérdés, hanem egy kulturális és politikai választás is, amely szoros kapcsolatban áll a rasszizmus és az előítéletek politikai eszközként való használatával. A fehér amerikaiak számára a társadalmi támogatásokról való döntés nemcsak a gazdasági biztonságot jelenti, hanem identitásuk és politikai preferenciáik kifejeződését is.

A kérdés tehát nemcsak abban rejlik, hogy ki és miért szavaz a republikánusokra, hanem abban is, hogy hogyan alakítja ez a választói magatartás az amerikai társadalom gazdasági és politikai struktúráját. A szociális háló, amely a fehér munkásosztály számára elengedhetetlen, és amelyet a republikánus párt erőteljesen csökkenteni próbál, paradox módon biztosítja azokat a politikai feltételeket, amelyek lehetővé teszik a választók számára, hogy szavazataikkal elősegítsék azokat a gazdasági és társadalmi változásokat, amelyek saját helyzetük romlásához vezethetnek.

Miért függnek a „korlátozott kormányzásra” esküdött vörös államok mégis nagymértékben a szövetségi támogatásoktól?

Az Egyesült Államokban a politikai diskurzusban gyakran hallani a vörös államok, azaz a republikánus dominanciájú államok következetes kritikáját a szövetségi kormány túlhatalma és beavatkozása miatt. Érdekes azonban, hogy statisztikai adatok alapján ezek az államok arányosan vagy akár jelentősen több szövetségi támogatást kapnak vissza, mint amennyit az adófizetőik Washingtonnak befizetnek. Egy 2018-as elemzés, amely a wallethub.com portálon jelent meg, részletesen vizsgálta az egyes államok szövetségi pénzügyi függőségét. Az elemzés három fő tényezőt vett figyelembe: az államok által a szövetségi kormányba befizetett adóösszeget, a szövetségi támogatásokat – amelyek magukban foglalják az állami kifizetéseket és a közvetlen lakossági juttatásokat, például a társadalombiztosítási ellátásokat –, valamint az állami költségvetés szövetségi forrásokból származó arányát.

Ez a paradoxon azonban még mélyebb társadalmi és politikai ellentmondásokat rejt. Számos, jelentős szövetségi katasztrófa-támogatást kapó állam továbbra is a klímaváltozás tagadóit küldi kongresszusba. A republikánus képviselők gyakran eltérő módon szavaznak a katasztrófa-segélyekről: egyes esetekben elutasítják a támogatást, máskor pedig megadják, attól függően, hogy mely államról van szó. Ez a fajta válogatott támogatás, amelyet az ország állampolgárai nem mindig értenek meg vagy elfogadnak, a szövetségi segítségnyújtás megosztottságát és a politikai ellentmondásokat mutatja.

Ez az ellentmondás a 2009-es gazdasági válság idején is megjelent, amikor a republikánus többségű kongresszus ellenállt Barack Obama gazdaságélénkítő csomagjának, noha a csomag bizonyítottan a leginkább rászorulók, így az alacsonyabb jövedelmű rétegek megsegítését szolgálta. Miközben a republikánus politikusok hivatalosan ellene szavaztak, sokan mégis kérték az államaik számára a csomagból származó forrásokat. Ez a kettős mérce nem csupán politikai képmutatás, hanem a fehér szavazók egy részének tudatos vagy öntudatlan önellentmondása is, amely fenntartja a meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket.

A szövetségi támogatások iránti igény és a „kormányzati beavatkozás” elutasítása között fennálló feszültség egyben azt is jelzi, hogy az amerikai fehér választók nagy része nem képes vagy nem hajlandó felismerni azokat a strukturális és faji különbségeket, amelyek a szociális és gazdasági támogatások elosztását meghatározzák. A szövetségi kormányzati segítségnyújtás nem egyszerűen politikai döntés kérdése, hanem az amerikai társadalom mélyebb, történelmi és faji összefüggéseire is rávilágít.

Fontos tehát megérteni, hogy a szövetségi kormány szerepe a gazdasági válságok és katasztrófák kezelésében nem csupán technikai vagy pénzügyi kérdés, hanem a társadalmi igazságosság és egyenlőség kérdése is. Az, hogy egyes államok jelentős szövetségi támogatásban részesülnek, miközben politikailag a szövetségi hatalom korlátozását hirdetik, nem pusztán paradoxon, hanem a modern amerikai politika egyik legérzékenyebb és legfontosabb dilemmája. A gazdasági biztonság, a katasztrófa-elhárítás és a társadalmi támogatások egyaránt szoros összefüggésben állnak a politikai identitással és a választói magatartással.

A szövetségi támogatásokra való támaszkodás mögött egy olyan társadalmi mechanizmus húzódik meg, amelyben a gazdasági érdekek, politikai ideológiák és faji identitások összefonódnak, és amelyet csak átfogó, történelmi és társadalmi kontextusban lehet igazán megérteni. Ez az összetett kép mutatja, hogy a politikai viselkedés és az állami támogatások között fennálló kapcsolat nem egyszerű vagy egyértelmű, hanem mélyen beágyazott a társadalmi egyenlőtlenségek és az identitáspolitika hálójába.