A híres brit televíziós interjúműsorvezető, Sir Michael Parkinson 2019-ben kijelentette, hogy „nincs olyan újságíró, aki ne szeretne leülni egy interjúra Donald Trump amerikai elnökkel, és kideríteni, miért is olyan nevetséges ember.” Hozzátette, hogy Trump „áttörhetetlen az ostobaságában”, és „nagyon veszélyes ember”, sajnálatát fejezte ki Amerika iránt ebben az értelemben. Az amerikai politika, Trump és a populista hullám nem csupán szórakoztató jelenség, hanem mélyebb, kulturális és társadalmi feszültségeket is tükröz. Az alapvető kérdés az, hogyan alakította Trump a politikát, és miért olyan vonzó számára a különc és provokatív szerep?

A populizmus és a punk zenei mozgalom közötti párhuzamok sokrétűek. Bár Johnny Rotten és Donald Trump nevei nem gyakran szerepelnek ugyanabban a mondatban, mindkettő azt az érzést kelti, hogy valami alapvetően elromlott, és egy új, radikális válaszra van szükség. A punk zenészei, mint a Sex Pistols, ugyanúgy a status quo elleni támadásként léptek fel, ahogyan Trump is provokálta és lebontotta a politikai hagyományokat. Mindkét jelenség célja az volt, hogy megrázza a közönséget, és egy új normát hozzon létre, amely figyelmen kívül hagyja a hagyományos értékeket.

A punk rock és Trump politikája nem csupán az establishment elleni támadásról szól; mindkettőnek közös jellemzője a radikalizmus és a hagyományok semmibevétele. A punk idején a zenei képesség elvesztette jelentőségét: az együttesek nem kellett, hogy virtuózok legyenek, és nem számított, hogy milyen zenét játszanak, amíg az provokáló és nyers volt. Trump hasonlóképpen elutasította a politikai tapasztalatot, mint valami szükségtelen elemet, amely csupán az elitet szolgálja, és nem a választók valódi érdekeit.

Az establishmenttel való szembenállás a punk és Trump körüli világ egyik alapvető eleme. Trump nem csak politikai ellenfeleit támadta meg, hanem elutasította a politikai etikettet és minden olyan normát, amit a hagyományos politikai osztály szentként kezelt. Ugyanúgy, mint a punk zenészek, akik nyíltan provokálták közönségüket, Trump sem riadt vissza attól, hogy nyilvánosan megveti a politikai korrektnességet, gúnyt űzzön a hagyományos értékekből és meggyalázza a politikai normákat. A két jelenség tehát szoros kapcsolatban áll a radikalizmus és az anti-elitizmus eszméivel.

Az igazi párhuzamok azonban nemcsak az egyes cselekedetekben, hanem a mögöttes társadalmi és politikai reakciókban is megtalálhatók. A punk és Trump felemelkedése mögött egyaránt ott van a társadalmi elégedetlenség, a politikai és gazdasági rendszerekből való kirekesztettség érzése. A punk, mint zenei mozgalom, a ’70-es évek közepén a nyugati társadalmakban jelent meg, elutasítva a túlságosan kifinomult rockzenét és a mainstream kultúrát, amelyet a fiatalok egyre inkább elidegenítőnek találtak. Hasonlóan, Trump is az elhanyagolt munkásosztály szószólójaként jelent meg, akik úgy érezték, hogy a hagyományos politikai pártok és elitélő retorikák nem veszik figyelembe az ő aggodalmaikat és problémáikat.

A punk és Trump közötti analógia azokat a rétegeket is megjeleníti, akik magukévá tették a provokatív stílust, hogy kifejezzék elutasításukat a hagyományos normákkal és intézményekkel szemben. A punk zenében és Trump politikai stílusában is központi szerepet kapott a gyűlölet és az irritáció mint kifejezésformák. Trump, akárcsak a punk, szándékosan sértő kijelentéseket tett, amelyek segítettek megerősíteni a saját, alternatív narratíváját. Néhány követője számára a trágárság és a politikai helyes beszéd elutasítása a hiteles politikai küzdelem szimbólumává vált.

A punk zenének és a Trump-féle populizmusnak egyaránt volt egy mélyebb hatása a társadalomra. Amellett, hogy társadalmi frusztrációt és radikális elutasítást közvetítettek, ezek a jelenségek mindkét esetben újfajta normákat hoztak létre, amelyek hosszú távon meghatározzák a politikai és kulturális diskurzust. A punkot követő post-punk és alternatív rock zenei irányzatok éppúgy új műfajokat és hangokat hoztak létre, ahogyan Trump politikai hatása is új típusú politikai diskurzust teremtett.

Míg a punk művészeti és zenei értelemben elvesztette eredeti erejét az ’80-as évek végére, addig Trump politikai öröksége a mai napig meghatározza az amerikai politikát. Az alapvető kérdés, hogy meddig marad fenn Trump populizmusa és milyen formában alakul át a politikai táj, még nem világos. De ugyanúgy, ahogyan a punk után a zene nem volt már ugyanaz, Trump hatása után a politika sem fog már visszatérni a régi normákhoz.

Hogyan lehet magyarázni a lehetetlent? A Trump-éra története és annak megértése

Mi történik akkor, amikor a történelem olyan eseményeket ír le, amelyek szinte értelmetlenek? Hogyan lehet elmagyarázni azokat a dolgokat, amelyek első pillantásra teljesen megmagyarázhatatlannak tűnnek? Milyen fajta történelem az, amelyet egy jövőbeli olvasó elképedve fog olvasni, nem hajlandó elfogadni, hogy az ábrázolt események valóban megtörténtek? Hogyan történhetett meg, hogy egy magabiztos New York-i ingatlanfejlesztő és valóságshow-házigazda, akinek semmiféle tapasztalata nem volt a közszolgálatban vagy a kormányzásban, és aki csak a saját üzleti világával volt tisztában, egyszer csak a világ egyik legnagyobb hatalmú nemzetének legmagasabb pozíciójába emelkedett? Hogyan lehetséges, hogy egy férfi, aki azt ígérte, hogy úgy fogja vezetni az országot, mint egy vállalkozást, miközben saját szállodái és kaszinóai már hat alkalommal csődöt mondtak 1991 és 2009 között, mégis képes volt elnyerni a választók bizalmát? Hogyan lehetséges, hogy egy férfi, aki pornósztárokkal fűzött viszonyt, hallgatásra kényszerítette őket, és még dicsekedett is szexuális zaklatásairól, képes volt női szavazatokat szerezni, és ami még inkább meglepő, konzervatív keresztények támogatták őt? Hogyan történhetett meg, hogy egy férfi, aki kicselezte a katonai szolgálatot, a világ legnagyobb és legfejlettebb hadseregének parancsnokává vált?

A Trump-jelenségre vonatkozó jövőbeli történeti kutatások alighanem valóságos kihívás elé állítják a szakértőket. Mégis, a történelem iránti igény és az infámia vonzereje, amelyet a Trump-éra is magával hozott, valószínűleg olyan történeteket eredményez majd, amelyek jobban érdeklik majd a jövőbeli kutatókat, mint bármi más. Az emberek gyakran olyan vezetőket, uralkodókat és politikai alakokat tanulmányoznak, akik a normák teljes megszegésével vagy éppen szembemenve váltak híressé. Minél radikálisabb a normák megvetése, annál erősebben vonzza a figyelmet.

A történelemben való infámia iránti érdeklődés a római császár, Caligula esetéhez is hasonlítható. A római történelemben talán Caligula hírneve a legismertebb a közvetlenül előző uralkodó, Nero mellett, bár Nero hosszabb ideig uralkodott. Caligula története éppen azért vált érdekessé, mert ő, bár rendkívül rövid ideig uralkodott, alapvetően újra és újra szemben állt a birodalmi normákkal. Még akkor is, ha a források, amelyek róluk szólnak, szegényesek és elfogultak, az ő uralkodásának emlékét máig képtelenség letagadni, és a jövőbeli történészek számára valószínűleg még mindig érdekes lesz az ő személyes története, a miért és hogyan. Még ha az ő uralkodása nem hagyott is mögötte jelentős politikai nyomot, a történetét elmondani mégis irányadó lehet a történelem megértésében.

Hasonlóképpen, Donald Trump esetében a történelem iránti érdeklődés nem csupán a politikai jellemzők, hanem az egyedisége miatt is figyelemre méltó. Hogyan fordulhatott elő, hogy egy ember, aki nyilvánosan hazudott és folyamatosan megsértette az alapvető politikai normákat, mégis az Egyesült Államok elnökévé vált? Hogyan lehetséges, hogy egy férfi, akit a legnagyobb politikai szégyenfoltok öveztek, képes volt elérni a világ egyik legfontosabb politikai pozícióját? Mindez alapvetően nem csupán politikai jelenségként, hanem a politikai intézmények és a társadalmi struktúrák működésére gyakorolt hatásként is megérthető.

Trump választási győzelme a jövőbeli történészek számára is alighanem bonyolult és összetett kérdéseket vet fel. Miért támogatták őt azok, akiknek éppen ellentétes politikai érdekük fűződött volna a hozzá hasonló vezetőhöz? Hogyan lehetséges, hogy a közvetlenül előző elnökök, mint Obama és George W. Bush, a maguk történeti jelentősége ellenére sokkal kisebb figyelmet kaptak? Trump politikája és jelleme lehetőséget ad arra, hogy a jövőben a történelemkutatás számos kérdést tegyen fel: miért voltak annyira vonzóak a választók számára, amikor a saját vállalkozásai is csődöt mondtak? Mi a magyarázata annak, hogy egy olyan figura, aki gyakran mutatott tisztelettelenséget a politikai normák iránt, mégis képes volt ekkora támogatottságot szerezni?

A politikai és társadalmi normák felrúgása, a valóságos történelem és annak értelmezése egyaránt számos lehetőséget ad arra, hogy megértsük, mi történt, és miért történt így. Még a történelem legzűrösebb és legellentmondásosabb pillanataiban is mindig lesz egy olyan kíváncsiság, amely választ keres a miért és hogyan kérdéseire. A jövő történészeinek feladata, hogy megfejtsék a Trump-éra rejtélyeit és értelmezzék a változásokat, amelyeket hozott.

Miért voltak a Trump-adminisztrációs vezetők mindennek az ellenkezői, mint amire szükség volt?

Kelly, bár tisztában volt a kihívásokkal, amelyekkel szembenéz, amikor belépett a Fehér Házba, úgy gondolta, hogy képes rendet teremteni. Azonban hamar rájött, hogy a feladat nemcsak nehéz, hanem gyakorlatilag lehetetlen. Első dolga volt Anthony Scaramucci, a kommunikációs igazgató elbocsátása, aki mindössze 11 napot töltött a poszton, miután egy szenvedélyes interjút adott a New Yorkernek, amelyben a Fehér Ház belső politikai állapotát kritizálta. De Kelly számára nem ez volt a legnagyobb probléma. Az igazi kihívás a Trump család volt, akik az elnök közvetlen közelében éltek, és akik közvetlen hatással voltak a politikai döntésekre. Jared és Ivanka Trump valóban "félelmetes jelenlétté" váltak, akik folyamatosan aláásották Kelly próbálkozásait a rend helyreállítására.

Amikor Kelly próbálta tisztázni a család szerepét, Trump nemcsak hogy nem ismerte el a problémát, de valójában elégedett volt velük, és még Jaredet is a leendő külügyminiszter szerepére szánták. Ez egyértelműen jelezte, hogy a család tagjai mindent irányítottak, és Kelly képtelen volt hatékonyan beavatkozni.

Kelly kudarca annak is betudható, hogy a Trump-adminisztráció vezetése egy olyan környezetben zajlott, amelyben Trump egyetlen személyes döntéseit sem volt hajlandó megváltoztatni, és minden próbálkozás, hogy őt irányítsák vagy strukturáltabbá tegyék a Fehér Ház működését, kudarcot vallott. A háttérben folytatott háborúkat, amelyekkel Kelly és a Fehér Ház többi dolgozója szembesült, Trump egója és hatalmi vágyai vezérelték. A végén Kelly nemcsak hogy nem tudta irányítani az elnököt, hanem teljesen belefáradt a folyamatos küzdelembe, és végül a pozíciójától is megvált.

McMaster esetében hasonló helyzet alakult ki. A magas rangú katonatiszt, aki már a háborúban is bizonyította rátermettségét, nem tudta megváltoztatni Trump gondolkodásmódját és politikai stílusát. McMaster komoly, részletes elemzéseket és információkat adott Trumpnak, de a válasz mindig az volt, hogy Trumpot inkább a részletek terhelték, mint maguk az események. Trump egyre inkább nem akarta hallgatni McMaster véleményét, és egyértelművé vált, hogy a hadsereg és a katonai hierarchia szabályai nem alkalmazhatóak a Fehér Házban. McMaster távozása nemcsak a kormányzat működési zavara miatt következett be, hanem a köztük lévő politikai és személyes nézeteltérések miatt is.

Mattis, aki szintén a katonai ranglétrán emelkedett, más utat választott: bár Trump számára vonzó volt, mint egy "kemény" hadsereg-típusú vezető, valójában nem értették meg egymást. Mattis komoly aggályokkal küzdött a Trump által képviselt külpolitikai irányvonallal, és az elnök nem volt hajlandó komolyan venni a Mattis által képviselt stratégiai megközelítéseket. Trump nem tudta elfogadni, hogy a katonai vezetők más típusú, alaposabb gondolkodást igényelnek, és végül a "Mad Dog" Mattis is távozott.

Ezek a történetek egyértelműen mutatják, hogy a Trump-adminisztráció vezetésének próbálkozásai nemcsak hogy küzdöttek a belső hatalmi harcokkal, hanem a személyes jellemzők és az elnöki vezetési stílus is alapvetően megakadályozta bármilyen típusú koherens politikai irányvonal kialakítását. Trump számára az egyetlen fontos dolog a saját egója és hatalma volt, amit senki sem tudott befolyásolni. Az adminisztrációt jellemző káosz és rendetlenség pedig nem csupán a személyi kérdéseket érintette, hanem mélyebb problémákat is felvetett a politikai intézmények működésével kapcsolatban.

A Trump-adminisztráció dinamikája sokkal inkább az egyéni ambíciók és személyes politikai játszmák köré szerveződött, mintsem hogy egy jól koordinált kormányzati struktúra alakult volna ki. Az elnök körülötti vezetők és tanácsadók nemcsak politikai téren, hanem személyiségük és munkastílusuk alapján is folyamatosan küzdöttek azzal, hogy hogyan tartsák kordában a Fehér Ház működését, miközben megpróbálták megérteni egy olyan vezetőt, aki rendkívül nehezen irányítható volt.

Jak MathComp-Analysis využívá klasické axiomy a teorie množin
Jak najít správného učitele a třídu pro váš zdravý životní styl
Jak dětská zvědavost vede k nečekaným následkům