A 18-19. századi India postai rendszere messze állt a mai modern kommunikációs eszközöktől. Bár Warren Hastings 1774-ben létrehozta az első közszolgálati postai rendszert, a királyok és uralkodók már korábban is fenntartották saját személyes futárhálózataikat, amelyek nélkülözhetetlenek voltak az uralmuk hatékonyságához. Ezek a rendszerek kézi futárokból, lóháton közlekedő hírnökökből álltak, akik kézbesítették a deszkákat gyorsan és megbízhatóan. Ibn Batuta a 14. század közepén tett indiai utazása során megfigyelte Mohammed Bin Tughlak által kiépített kifinomult futárhálózatot, amely mérföldenként lábadozó futárokat állított szolgálatba, és a városok határán őrhelyeket helyezett el, hogy a futárok azonnal átadhassák az üzeneteket. Ez a rendszer elsősorban az uralkodó gyors információellátását szolgálta, és az évszázadok során a mogul uralkodók folyamatosan fejlesztették azt.

Az angol Kelet-indiai Társaság a 18. században saját postai rendszert vezetett be, elsősorban az üzemek közötti levélforgalom biztosítására, de csak Hastings idején lett lehetősége a nagyközönségnek is postai szolgáltatást igénybe venni, díjfizetés ellenében. A leveleket futárok vitték, akik bőrtáskákat cipeltek a hátukon, és nyolc mérföldenként váltották egymást. Az éjszakai futásokat fáklyavivők, illetve veszélyes területeken dobosok kísérték, hogy elriasszák a vadállatokat. Az olyan helyeken, ahol tigrisek jártak, a futárokat íjjal és nyilakkal is felfegyverezték, bár ezek kevéssé bizonyultak hatékonynak, és számos futár esett áldozatul a ragadozóknak.

Az Hazaribagh környékén, amely az egyik fő postai útvonal volt Kalkuttából Allahabadba, a manapság is legendás man-eating tigerek különösen fenyegetőek voltak, több hétig naponta történtek futárelrablások. A futárok többsége törzsi származású, animista hiedelmekkel rendelkező ember volt, akik bátran néztek szembe a természeti és emberi veszélyekkel, ám babonás félelmeik is megvoltak, például az ártó szellemek fáit igyekeztek elkerülni.

A levelek értékes és regisztrált tárgyakat is tartalmaztak, így a futárok becsületessége és bátorsága létfontosságú volt. A fizetésük szerény volt, körülbelül tizenkét rúpia havonta, ami alig fedezte a kockázatokat. Ritkán fordult elő, hogy futár eltűnt vagy ellopta a leveleket. 1822-ben lóháton történő kézbesítést próbáltak bevezetni, de az nem bizonyult gazdaságosnak, mert a lovak és a lovasok eltartása túl drága volt, és a futárok még mindig gyorsabbnak bizonyultak hosszabb távokon.

Az újabb korszakokat a dak-ghari, azaz a postakocsi megjelenése hozta, amely a főutakon váltotta fel a futárokat, de a nehezen járható, hegyvidéki vagy eldugott területeken továbbra is gyalogosan vagy lovon vitték a postát. 1904 után, Younghusband tibeti expedícióját követően, a brit hatóságok postai hálózatot alakítottak ki India és Lhasa között is, ahol a futárok az indiai-tibeti határvidék törzsi lakosai voltak, akik hófödte hegyi átjárókon, jeges folyókon és veszélyes állatok között szállították a leveleket.

1855-ben indult meg a vasúti postaközlekedés az East Indian Railway révén, amely jelentősen gyorsította a levélküldést. A mai Indiában már főként légi postaszolgálat működik a nagyvárosok között, de a távoli hegyvidéki falvakban még mindig gyalogosan viszik a postát, és a postás gyakran napi 8-10 kilométert tesz meg. Ezzel a gyakorlatával a mai postás is élő emlékeztetője azoknak a bátor és kitartó futároknak, akik évszázadokon át formálták a levélküldés történetét Indiában.

Miért van helye a borral kapcsolatos törvények enyhítésének Indiában?

Tom Legge élete egyedülálló és titokzatos kalandok sorozatából állt, amelyek a Közép-Ázsiában tett utazásaihoz és az elmélethez kapcsolódtak, hogy ő felfedezte az Édenkert helyét. Az ő története, miközben mesélte a szórakoztató és sokszor misztikus eseményeket, egy fontos és különleges egyéniséget mutatott be. Legge személyisége ellentmondásos volt: álmodozó volt, aki hajlamos volt a mélyebb filozófiai kérdésekre, ugyanakkor volt benne valami kalandvágyó felfedező is, aki a világ gazdagságát kereste. Képzeljünk el egy olyan embert, aki a legnagyobb titkokat és rejtélyeket kereste, miközben nem tudta, hogy mindezt egyedül kell elviselnie a világ elől elrejtett hiedelmeivel.

Az ilyen karakterek gyakran a történelem árnyékában élnek, és csak egy-egy részlet árul el róluk valamit. Legge története – aminek végkimenetele egy szomorú sorssal zárult, amikor egy elhagyatott sírboltba vonult el és ott fejezte be életét – mégis rendkívüli hatással volt azok számára, akik találkoztak vele. De hogyan is lett volna másként, ha nem téved el egy történész sátrába a sivatag közepén? Egyetlen találkozás elegendő ahhoz, hogy egy személy örökre beírja nevét a történelem lapjaira.

Ez a titokzatos és különös történet egy olyan embert mutat be, aki a kívülállók számára már szinte legendává vált. A "Kert", az angyalok és a gyümölcsök mind a finomabb, ám de naivabb oldalát képviselik a férfinak. Az arany és ezüsttéglák viszont azt mutatják, hogy benne megvolt a klasszikus kalandorok álma, hogy a kincseket megtalálja, és a boldogságot ott találja, ahol mások nem keresnek.

A borokkal kapcsolatos történetek Indiában is mélyen gyökereznek. A brit gyarmatosítás idején, a Brit Kelet-Indiai Társaság megérkezésekor, a borok és italok szoros kapcsolatban álltak a mindennapi élettel. Akbar császár már a 16. században megengedte, hogy a keresztények számára alkoholt áruljanak, hiszen szerinte az európaiak "a bor elemében születtek, ahogyan a halak a vízben". Ez az elképzelés nem csupán a különböző népek közötti különbségeket tükrözte, hanem a bor és más alkoholtartalmú italok jelentőségét a társadalmi kapcsolatokban is.

A 17. század Indiájában a bor mellett nagy szerepe volt a puncsnak is, ami a helyi kultúrában már szinte egy szokássá vált. A puncs nevének eredete is érdekes: a hindustani "panch" (öt) szóból származik, utalva az ital öt összetevőjére: alkoholra, citromlére, fűszerekre, cukorra és vízre. Az arack, amely Indiában elterjedt, többféle alapanyagról készült, mint például pálmafák nedvéből, cukornádból vagy akár tengeri algából. Az arack különösen népszerű volt a brit telepesek körében, azonban súlyos egészségügyi következményekkel járt, mivel az indiai klíma és az alkohol fogyasztása nem mindig volt kompatibilis.

A bor és a szesz iránti kereslet Indiában, különösen a britek között, óriási volt. A társadalom gazdagabb rétegei napi szinten fogyasztottak borokat és egyéb italokat, különösen ünnepségeken és vacsorákon. A borok mellett a brandy és a különböző koktélok is egyre népszerűbbé váltak, a helyi italok, mint a whisky és a rum, szintén elterjedtek. Még a 19. században is jellemző volt, hogy a brit társadalom tagjai napi szinten fogyasztották ezeket az italokat, sőt, egyesek úgy vélték, hogy a brandy és a bor jobban illeszkedik az indiai klímához, mint más alkoholos italok.

Fontos megérteni, hogy az alkohol kultúrája Indiában nemcsak a brit gyarmatosítók életét befolyásolta, hanem a helyi társadalomra is hatással volt. Az italkultúra sokszínűsége azt jelzi, hogy miként formálódott egy olyan világ, ahol a különböző kultúrák, vallások és szokások keveredtek, és az alkohol szerepe nem csupán társadalmi élvezeti cikk volt, hanem egy eszköz is a különböző csoportok közötti kommunikációra és együttműködésre.

Az alkoholfogyasztás kérdése Indiában és a brit gyarmati időszakban olyan társadalmi és politikai aspektusokat is magában foglal, amelyek az akkori közélet és a gazdaság fejlődését is befolyásolták. Az italok, legyen szó borokról, brandyről vagy arrackról, szoros kapcsolatban álltak a brit uralom alatt élő emberek mindennapi szokásaival, miközben egy olyan kultúrát is teremthettek, ahol a szokások és hagyományok keveredtek, és új értelmet nyertek.

Jak efektivně využívat 15 minut denně pro učení španělštiny během 12 týdnů
Jak efektiv komunikovat při návštěvě muzea a na pracovních pohovorech?
Jak se změnily vnitřní světy a co se skrývá za slovy dopisů z fronty?
Jak zůstat v přítomném okamžiku a zlepšit svou pozornost pomocí smyslů a jednoduchých technik