A közösségi élet és a társadalmi normák között egy különös figura emelkedik ki: az idióta. Friedrich Dürrenmatt híres művében, A fizikusok című drámájában, Möbius azt mondja: „Csak az őrültek házában lehetünk még szabadok. Csak ott engedhetjük meg magunknak, hogy gondolkodjunk.” E kijelentés tükrözi azt a mélyebb igazságot, hogy a társadalom szabályai és konvenciói nemcsak megkötik az embereket, hanem egyúttal azokat, akik ezeket az eszméket és értékeket kérdőjelezik meg, idiótaként kezelhetik. De mi van akkor, ha az „idióta” valójában nem csupán egy sztereotípia, hanem egy szabad gondolkodó, aki a társadalmi rend és tudományos racionalitás határain kívül él?

A társadalmi idióta sokféle formát ölthet. Az egyik legszembetűnőbb példája a bohócok és udvari bolondok története, akik a hatalmon levők szórakoztatására szolgáltak, miközben éles kritikai szemmel figyelték a hatalmat, anélkül, hogy közvetlen fenyegetést jelentettek volna rá. Mindez jól illusztrálja, hogy az idióta képes olyan dolgokat tenni, amiket mások nem tehetnének meg, miközben szabadon kifejezheti magát a társadalmi normákon kívül. Nem véletlen, hogy az idióta a politikai trollok, a közéleti bohócok, a szórakoztató ipar szereplői és a közszereplők alakjában újra megjelenik. Mindannyian reflektálnak a hatalom működésére, és egyúttal hozzájárulnak annak ironikus működéséhez.

A közösségi életben az idióta szerepe gyakran a szabadságot és az önállóságot jelképezi. Michel Foucault, a híres francia filozófus, aki az őrültség és a racionalitás határvonalait kutatta, rámutatott, hogy az őrültek világa lehetőséget ad arra, hogy egyesek felszabaduljanak a konvencióktól, és olyan gondolatokat fogalmazzanak meg, amelyeket mások nem engedhetnek meg maguknak. A történelmi példák, mint például a középkori udvari bolondok vagy a dadaista művészek, akik szándékosan keresték a társadalmi normák megkérdőjelezésének lehetőségeit, mind arra mutatnak, hogy az idióta figura mindig is a szabadság egyfajta szimbólumává vált.

De vajon mi is pontosan az „idióta” szerepe a társadalomban? Milyen módon lehet az idiótát, mint fogalmat, egyesíteni a szabadság eszméjével? Az idióta nemcsak egy mentalitást, hanem egy bizonyos életformát is képviselhet, amely az önállóságot és a szubjektív tapasztalatokat helyezi előtérbe a racionális és közösségi normák előtt. A gondolkodás és a kreativitás szabadsága nem mindig áll összhangban a társadalmi konvenciókkal vagy a tudományos normákkal. Az idióta éppen ezért az a személy, aki a hétköznapi emberek szemében akár „üres” vagy „nevetséges” lehet, mégis képes olyan meglátásokat nyújtani, amelyek elmélyítik a társadalom és a kultúra megértését.

Nikolaus Cusanus, a középkori filozófus, saját késői párbeszédeiben az idiótát mint a „dokta ignorantiát”, a tudás művészetét, használja. Ez a fogalom a tudásról való lemondásban rejlik, amely elutasítja a tudományos, racionális diskurzust, és helyette egy olyan intellektuális szabadságot képvisel, amely képes meglátni az élet egyszerű, de mélyebb igazságait. Cusanus, és később más filozófusok is, arra figyelmeztetnek, hogy a tudás hatalom, míg az ignorancia, vagyis a tudatlanság, bizonyos értelemben bölcsességgé válhat.

Ez a szellemi ignorancia, amely a tudás és a ráció elvetését jelenti, olyan megközelítést ad az idiótának, amely nem csupán a hagyományos értelemben vett butaságot, hanem egyfajta mélyebb, autentikusabb látásmódot is hordoz. Az idióta, aki nem hajlandó követni a racionális gondolkodás szabályait, képes saját életét értelmezni, és világképét úgy alakítani, hogy az mások számára is érthetővé váljon, még ha nem is tudományos nyelven.

Az „idióta” tehát nem csupán egy személy, aki nem képes beilleszkedni a társadalmi struktúrákba. Ő egy olyan figura, aki képes látni azokat a korlátokat, amelyeket a társadalmi és filozófiai normák ráerőltetnek az egyénekre. Az őszinte és közvetlen megközelítés, amelyet az idióta képvisel, gyakran segít abban, hogy mások is felfedezzék az élet egyszerűbb, de mégis mélyebb igazságait. Ahogy Deleuze és Guattari fogalmaznak, az idióta a „magán gondolkodó”, aki saját fényében, a „természetes fényben” gondolkodik, nem függve semmiféle külső hatalomtól vagy intézménytől.

A szabadság tehát a legfontosabb eszme, amely összeköti az idiótát a társadalom egészével, még akkor is, ha sokan képesek elítélni őt mint bolondot vagy értelmetlen személyt. Az idióta nemcsak egy szereplő a színpadon; ő maga a színpad, ahol a társadalmi rend és az egyéni szabadság határvonalai megjelennek. Az idióta, aki képes látni a világot a maga egyszerűségével, saját szabadságát éli, és mindenkinek példát adhat arra, hogy a valódi szabadság csak akkor lehetséges, ha képesek vagyunk elengedni a társadalmi konvenciók határait.

Hogyan formálta Donald Trump politikai és társadalmi öröksége a modern világot?

A modern politikai tájat már évtizedek óta alapvetően formálja a populizmus, és ebben a folyamatban Donald Trump szerepe különösen meghatározóvá vált. Az Egyesült Államok 45. elnöke nem csupán politikai döntéseivel, hanem személyes stílusával és kommunikációs módszereivel is új irányt adott a világpolitikai diskurzusnak. Trump politikai stratégiája nem csupán a hagyományos politikai narratívákat kérdőjelezte meg, hanem a tudományos és erkölcsi igazságokat is, egy új típusú politikai kultúrát teremtve, amelyet sokan a "post-truth" politikaként jellemeznek.

A "post-truth" fogalma egyre inkább elterjedt a társadalmi diskurzusban. Az olyan politikai vezetők, mint Trump, olyan nyilvános diskurzust alakítottak ki, amelyben a tények helyett érzelmekre, manipulációkra és egyszerű, de hatékony narratívákra építenek. Trump retorikája például gyakran épített a médiával való konfliktusokra, de ugyanakkor saját hatalmát és üzeneteit úgy pozicionálta, hogy azok éppen a társadalom bizonyos csoportjai számára váljanak egyfajta szimbolikus válaszokká a fennálló politikai és gazdasági renddel szemben. A "fake news" kifejezés, amelyet Trump előszeretettel alkalmazott, nem csupán a hírszolgáltatásokat érte támadás, hanem a tények és a valóság fogalmának kiüresedéséhez vezetett.

Ez a tendencia egy mélyebb filozófiai problémát is felvet: a politika hogyan vált az igazság helyett a manipuláció eszközévé? Ha a politika nem a tényeken, hanem a hitelesnek látszó szimbolikus képeken alapul, akkor a politikai diskurzust teljes mértékben a tömegek manipulálására lehet felhasználni. A manipuláció ereje pedig abban rejlik, hogy a manipulátorok nem csupán a politikai közbeszédet formálják, hanem a társadalmi és gazdasági struktúrák egészét is átformálhatják.

Donald Trump elnöksége alatt egy új típusú politikai kommunikációs stílus vált dominánssá, amelyet a hagyományos politikai normák radikális elvetése jellemez. Az olyan politikai közösségi médiumok, mint a Twitter, lehetővé tették, hogy Trump közvetlen kapcsolatba lépjen a választóival, és valós időben reagáljon a hírekre és eseményekre. Ez a közvetlen kapcsolat segített neki fenntartani a populista diskurzust, és megteremteni egy olyan politikai térséget, amelyben az igazságot a tömegreakciók és az érzelmi manipulációk határozzák meg. Ebben a világban a politika nem csupán a választók preferenciáiról szól, hanem a valóság tálalásáról is, ahol a tények és a tudományos alapú érvelés háttérbe szorulnak.

A Trump-féle populizmus nemcsak az amerikai politikai életben hozott jelentős változásokat, hanem globálisan is rezonált. A világ különböző tájain a populista politikai mozgalmak erősödését láthatjuk, amelyek hasonlóan Trumphoz, az elitet és a "rendes embereket" elválasztó határvonalat húzták meg. E populista vezetők közvetlen kapcsolatot ápoltak a választóikkal, elutasítva a hagyományos politikai mechanizmusokat és eljárásokat, hogy saját közvetlen kommunikációs csatornáikat kiépítsék.

A Trump és hasonló politikai vezetők hatása nem korlátozódik csupán politikai diskurzusokra. Egy olyan társadalmi és kulturális környezetet is kialakítottak, amelyben az igazság és a valóság nem az objektív tényeken alapul, hanem az érzelmekre és manipulációkra. Ez a jelenség lehetőséget biztosít arra, hogy az emberek könnyebben elfogadják a hazugságokat és a féligazságokat, mivel azok illeszkednek a saját világképükhöz és érzelmi szükségleteikhez.

Ezek a politikai és társadalmi változások különösen fontosak, mert új kihívásokat jelenthetnek a demokratikus normák és az igazság fogalmának megőrzésében. A populizmus és a "post-truth" politika erősödése arra figyelmeztet, hogy a politikai diskurzust nem csupán a tények, hanem a kommunikációs technikák és a médiaformák alakítják. A választók manipulálása, a médiában való hatékony szereplés és az érzelmi retorika mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a politika egyre inkább a realitás manipulálásává válik.

A Trump által képviselt politikai eszme és az általa képviselt világkép nem csupán az Egyesült Államok politikai életére volt hatással, hanem globálisan is új kérdéseket vetett fel a politikai legitimitás, a társadalmi igazságosság és az igazság fogalmának mibenlétéről. Az ilyen típusú politikai vezetők és eszmék terjedése a jövőben is új kihívásokat jelenthet a demokratikus intézmények számára.

Miért fontos újragondolni az "idiotizmus" fogalmát a mai társadalomban?

A „bolond”, a „tökéletes idióta” kifejezések gyakran jelennek meg a mindennapi nyelvben, de valójában mélyebb, filozófiai vonatkozásaik is vannak. A doktor és a páciens viszonyában, ahol mindkettő „idiotizmusa” más-más szerepet játszik, egyfajta paradoxon tárul fel. A doktor, aki „nyilvánvalóan” nem bolond, ugyanakkor saját módján, saját aktusával szembesíti a pácienst egy olyan helyzetben, amelyet senki sem jósolt meg. Az ő bolondsága épp olyan nehezen gyógyítható, mint a páciens betegsége, de nem azért, mert beteg lenne, hanem mert hasonlóan egy isteni mivolthoz, a doktor képtelen hinni a lehetőségében, hogy ő is részese egy olyan alapvető emberi tapasztalatnak, amelyet képes lenne megérteni. Az orvosok bolondsága sosem kérdéses, mivel minden, amit a páciens tesz, patológiai módon van meghatározva, és bár elismerem, hogy erre vannak jó indokok, mégis hangsúlyozom, hogy a bolondság, mint metafizikai, performatív vagy fantáziális tény, a betegség fölött és alatta is létezik.

Ebben az értelemben a páciens és az orvos ugyanabba a típusú „idiotizmusba” tartoznak, de különböző szerepeket játszanak a konfrontációban. Az orvos egy nyelvi játékot alkalmaz, míg a páciens felhívja erre a figyelmet. Ezt a modellt használva a filozófia dolgozhat azon, hogy újraértelmezze az idióta fogalmát, különösen a társadalom és az egyén viszonyában. Az idióta szerepe nem csupán a betegség vagy a diagnózis határain belül értelmezhető, hanem a társadalmi és politikai diskurzusokban is, hiszen egy olyan szubjektum, aki kívül esik a társadalmi rendeken, ugyanakkor azok feltételeinek a teremtője is.

Az idióta, mint egyén, a történelmi fejlődés során fokozatosan vált a modern társadalmi szerződés szerves részévé. A felvilágosodás eszméi szerint az idióta egyfajta „önálló egyén” volt, aki elkülönült a társadalomtól, ugyanakkor a társadalmi rend alapjául szolgált. Rousseau például tökéletes idiótának tartotta az újszülötteket, hiszen a természetes jogon alapuló egyén csak akkor válik társadalmi lénnyé, ha önállósága, illetve idiótizmusának határai lehetővé teszik számára a politikai és morális rendbe való belépést.

A társadalmi atomizáció és a hatalmi viszonyok mikrofizikája, amelyet Foucault azonosított, továbbra is erősíti az idióta szerepét. Az idióta tehát nem csupán a politikai élet outsiderje, hanem egy olyan politikai entitás, amely alapvetően nem beilleszkedhet a hagyományos társadalmi struktúrákba. A modern idióta jellemzője, hogy a magányos, önálló gondolkodásmódja, az egyéni nézőpontjától való elhatárolódás és a társadalom számára rejtett motivációi végső soron ellentmondanak a társadalmi normáknak.

Az idióta fogalma tehát a társadalmi viszonyok, a politika és a filozófia határain túl is képes reflektálni arra, ami a modern társadalomban zajlik. A ma központi szerepet kapó egoizmus, amely mások szenvedésén keresztül biztosítja az egyén előnyét, alapvetően különbözik az idióta viselkedésétől, amelyet Kantian értelemben „érdektelenség” jellemez. A karrierista, aki mindig csak saját érdekeit követi, míg az idióta úgy viselkedik, mintha a társadalmi normák és célok valójában nem léteznének, sőt, gyakran saját maga ellen is dolgozik. A társadalomban az egoizmus és az idiótizmus összefonódik, és az egoizmus szükségszerűen a társadalmi keretek között működik, míg az idióta gyakran magának való, különc individuumként jelenik meg.

A „nagy pénzügyi válság” és annak filmekben, mint a „A Wall Street farkasa” vagy „A nagy dobás” megjelenített ábrázolása remekül bemutatja az idiótizmus működését a modern gazdasági rendszerekben. A pénzügyi szabályozók és a szabályozottak közötti kapcsolat egyfajta „cognitív szabályozási fogságot” teremt, ahol az idióta – mint Dr. Michael Berry a filmben – az első, aki felismeri a rendszerben rejlő hibákat. Ő, mint „idióta”, az intuíciónak és a rendszerrel való szembenállásának köszönhetően látja meg azt, amit mások nem látnak. Az idióta tehát nemcsak a tudományos vagy társadalmi diskurzusokban jelenik meg, hanem a gazdasági és politikai rendben is azokat a szakadékokat és ellentmondásokat mutatja meg, amelyek látszólag rejtve maradnak.

A modern társadalomban az idióta nemcsak a politikai és gazdasági folyamatokban jelenik meg, hanem egyre inkább szimbolizálja azokat a rejtett erőket is, amelyek a társadalmi, politikai és gazdasági struktúrák működését meghatározzák. A politikai és gazdasági szereplők egoista és idióta vonásai között húzódó határvonalak egyre elmosódottabbá válnak, miközben az idióta alakja újra és újra aktualizálódik a társadalmi diskurzusokban.

Milyen szerepet játszanak a 2D félvezető anyagok az elektronikai és optoelektronikai alkalmazásokban?
Miért fontos a harcban való tisztesség? A Cu Chulainn halála és a hősiesség kérdése
Miért nem voltak a feketék soha igazán amerikaiak? A rabszolgaság utáni jogok és korlátozások