Milyen társadalmi lehetőségek rejlenek a koronavírus-járványban?

A koronavírus-járvány nemcsak egészségügyi válságot idézett elő, hanem mélyebb társadalmi, politikai és gazdasági kérdéseket is felvetett. A világjárvány lehetőséget adott arra, hogy újragondoljuk, hogyan alakítható ki egy demokratikus, igazságos társadalom. Az egészségügyi krízis nemcsak az állami beavatkozás szükségességét mutatta meg, hanem a globális demokratikus mozgalom kiépítésének lehetőségét is felvetette. Egy olyan új politikai és gazdasági rendet kell keresnünk, amely nemcsak az egyes emberek jogait védi, hanem az egész társadalom jólétére is fókuszál. A krízis arra figyelmeztetett, hogy a kormányok képesek segíteni polgáraik életén, és hogy a közösségi felelősségvállalás és a szolidaritás elvei kulcsfontosságúak egy új társadalmi rend felépítésében.

A járvány tanulságai arra is rávilágítottak, hogy a tudományos és orvosi szakemberek figyelmen kívül hagyása, a tudományos alapú döntéshozatal elutasítása egy újabb példát mutatott a politikai pedagógiában, amely a populista, pseudotudományos álláspontok terjedését támogatta. A világ számos pontján, például Magyarországon, Egyiptomban, a Fülöp-szigeteken, Kínában és más helyeken a járvány idején megfigyelhető volt a polgári szabadságjogok korlátozása és az autoriter politikai rendszerek növekvő hatalma. A neoliberalizmus és a vele járó fasizmus határvonalai elmosódni látszottak, miközben a társadalmi igazságosságért és az alapvető emberi jogok védelméért folytatott küzdelem égetőbbé vált.

A világjárvány nem csupán egy egészségügyi problémát jelentett, hanem egy új politikai lehetőséget is. Ahogyan Masha Gessen megfogalmazta, a valódi kérdés nemcsak az, hogy hogyan reagáljunk a járványra, hanem az is, hogyan tudjuk ezt politikai problémaként kezelni. Miért fontos a közösségi segítségnyújtás és a szolidaritás erősítése, még a társadalmi távolságtartás idején is? Hogyan tudunk egy olyan társadalmat építeni, amely nem atomizált egyénekből, hanem összetartó közösségből áll, akik egymást segítve élik túl a válságot?

A politikai és pedagógiai diskurzusok elmélyítése során elengedhetetlen, hogy a társadalmi, gazdasági és kulturális elemzéseinket kiterjesszük a világ számos más problémájára is, mint például a nukleáris háború és az ökológiai összeomlás fenyegetése. Az oktatás szerepe ebben a folyamatban kulcsfontosságú, hiszen csak akkor érhetünk el valódi változást, ha sikerül olyan pedagógiai gyakorlatokat kialakítani, amelyek az alapvető társadalmi igazságtalanságok, például a szegénység, a társadalmi osztályok közötti különbségek, a fehér felsőbbrendűség és a rasszizmus kezelésére irányulnak.

A világjárvány idején tapasztalt civil szabadságjogok és politikai jogok korlátozása számos autoriter tendenciát erősített meg. Az ilyen rendszerek szembenállnak a demokratikus értékekkel, és figyelmeztetnek arra, hogy a társadalmi válságok kiaknázásával próbálnak szorosabb irányítást gyakorolni a közélet felett. A hatalom koncentrálódása és a civil jogok csökkentése komoly veszélyt jelenthet a demokrácia számára. Azonban a politikai és gazdasági rendszerek megújítása elengedhetetlen a demokratikus társadalom védelme érdekében. A világjárvány olyan időszakot hozott, amely új kérdéseket vetett fel a társadalmi jóléti rendszerek hatékonyságáról, és arra késztetett bennünket, hogy elgondolkodjunk azon, hogy mit jelent igazán a demokrácia.

A társadalmi igazságosságért folytatott küzdelem és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés kérdései nem szabad, hogy külön-külön kezeljük őket. A neoliberális kapitalizmus társadalmi és gazdasági igazságtalanságait nem lehet csupán részleges reformokkal orvosolni. A valódi változáshoz radikális átalakulásra van szükség. A szakszervezetek, a munkásmozgalom, a klíma igazságosságért küzdők és a szociális jogokért harcoló aktivisták közös fellépése adhat esélyt arra, hogy egy új társadalmi rend jöjjön létre, amely szolidaritáson és közös felelősségvállaláson alapul.

A jövőben a társadalmi átalakulás esélye nemcsak abban rejlik, hogy új politikai struktúrák jöjjenek létre, hanem abban is, hogy a közös felelősségvállalás és a kollektív cselekvés erősítése révén egy igazságosabb és szolidárisabb világot alakítsunk ki. Az igazi kérdés az, hogy képesek leszünk-e olyan politikai és társadalmi rendszert építeni, amely valóban képviseli minden polgár jogait és érdekeit, és nem csupán egy szűk elitét.

Hogyan alakítja át a neoliberális média a történelmi tudatot és a kritikai gondolkodást a fasizmus előretörése közepette?

A szélsőjobboldali médiagépezet nem csupán hazudik, hanem aktívan dolgozik azon, hogy eltörölje a fantázia és a valóság közti különbséget. Ez a ráció és a tájékozott ítélőképesség összeomlásának hátterében olyan cselekvésmodellek kialakulása áll, amelyek könnyen összefonódhatnak a fasiszta hatalmi struktúrákkal és a karizmatikus erős ember vonzerejével. A mániákus neoliberális uralom alatt az idő és a figyelem terhévé válik, ahogyan Byung-Chul Han filozófus fogalmaz, „a stimuli, az információ és az impulzusok túlcsordulása radikálisan megváltoztatja a figyelem szerkezetét és gazdaságát. Az észlelés töredezetté és szétszórttá válik.” A kritikai olvasás és a figyelmes hallgatás helyét a hiperaktív információáradat veszi át, amelyben a gondolkodást a sebesség, a kényszer, a hangzatos szlogenek, az információtöredékek és a megszakítások folyamatos áramlása nyomja el. Ez a szellemi erőszak fajta, amelyben a fragmentált elme aláássa a dialektikus gondolkodás képességét, gyengítve a kapcsolatteremtést, a tágas képzeletet és a jelentés- valamint politikatérképek átfogó kidolgozását.

Ez a pandémiás pedagógiaformáció depolitizál, elszigetel, kimerít, és elaltatja az egyént azzal a tudattal, hogy az életére nehezedő erőket nehéz felismerni vagy kezelni. A kiszámíthatatlan rettegése csak akkor válik nyomasztóvá, amikor a történelem nem a múlt megvilágítására, hanem inkább elrejtésére szolgál, amikor nehézzé válik a privát problémák nagyobb, rendszerszintű kérdésekké alakítása, és az emberek szívesen sodródnak bele a brutális erőszak, kegyetlenség és autoriter impulzusok látványába. A világ kritikus olvasása és a történelmi tudatosság fejlesztése alapvető előfeltételei a világba való beavatkozásnak, ezért is voltak annyira veszélyesek a kritikai olvasás képességei Trump és hívei számára, akik gyűlölték a demokráciát.

A neoliberális rendszer végtelen válsága – amely milliók anyagi tönkremenetelét, a jóléti állam felszámolását, a vállalati hatalom deregulációját, az ellenőrizetlen rasszizmust és a társadalom militarizálódását hozta magával – csak úgy állítható meg, ha megtörjük a közérzet normalizálódását. Ez a törés magában foglalja a történelmi emlékezet megőrzését, a fasiszta elvek normalizálásának elutasítását és az alternatív világok képzelésének megnyitását, amelyeket meg lehet valósítani. Bár a politika hosszú távú korrózióját és a fasizmus fenyegetését nem lehet kizárólag a kritikai olvasás megtanulásával megszüntetni, a kritikus gondolkodás képességének elsajátítása olyan védőbástyát jelent a cinizmus ellen, amely reményt táplál és közösségi ellenállás formáit képes életre hívni.

A fasiszta narratívában a történelmi emlékezet hátrányként, akár veszélyként jelenik meg, amikor pedagógiai eszközként működik a politikai és társadalmi képzelet gazdagítására. Ez különösen igaz akkor, ha az emlékezet segít felismerni a társadalmi igazságtalanságokat és kritikus reflexiót tesz lehetővé az elnyomott csoportok történetére vonatkozóan. A migráns gyerekeket ábrázoló kísérteties képek nemcsak az amerikai álom mítoszát döngölik bele a földbe, hanem a jelen fasizmushoz kötődő múltjára is emlékeztetnek. A múltból való tanulás megtagadása az agitáció és propaganda áldozatává teszi a társadalmat, mint ahogyan Walter Lippmann figyelmeztetett: amikor egy nemzet polgárai nem ismerik a múltat, könnyen áldozattá válnak a manipulációknak és a sarlatánoknak.

Trump történelmi amnéziája egy eszköz volt a hatalom és a politika szolgálatában, amely lehetővé tette a nyilvános emlékezet elhalását és a fasizmus megjelenését a legmagasabb szinteken. Az olyan projektumok, mint a New York Times 1619 projektjének megtámadása, amely a rabszolgaság örökségét tette láthatóvá, egyértelmű cenzúrakísérlet volt az elnyomott narratívák és a történelmi tudatosság ellen. Az emlékezet mindig követel valamit a jelenben, nem fogadja el a tudatlanságot ártatlanságként, ezért az ellenállás alapja a történelmi tapasztalatok kritikus feldolgozása. A valóság összeomlása a hamis hírekbe, a morális tanúságtétel eltűnése a szélsőjobboldali média spektákulumában, és az államilag támogatott fegyverként való felhasználása a kritikus médiával szemben mind-mind arra irányult, hogy elfojtsa a valódi tájékozódást és elmélyült gondolkodást.

Trump számára a nyelv a szlogenek, a bigottság és az erőszak eszköze volt. A szavak hamuvá váltak, a kritikai diskurzus romokká zuhant, a tájékozott ítélet pedig egy távoli, radioaktív, gyűlölettel teli horizontra száműzetett. A kultúra ezzel a fajta kollektív pszichózissal telt meg, amelyet a Fehér Ház bunkerei, betonfalai és őrkutya-láncai is szimbolizálnak. A kiabálás helyettesítette a tanítás imperatívuszát, és erősítette azt a neoliberális fasizmus által sugallt történetet önmagunkról, másokról és a nagyvilágról. Ebben a légkörben pedig szörnyűségek valósultak meg a polgári normák normalizálódásának egyre mélyülő kontextusában.

Fontos felismerni, hogy a kritikai gondolkodás nem pusztán értelmi gyakorlat, hanem kollektív ellenállás forrása, amely lehetővé teszi a történelmi igazságok megőrzését és a demokratikus értékek védelmét az autoriter törekvésekkel szemben. Az emlékezet ápolása, a múlt kritikus újraértelmezése és a politikai nyelv visszaszerzése a közös valóság helyreállításának kulcsa a mai világban, ahol a hatalom torzítja a tényeket és szétzilálja a társadalmi szövetet.

Hogyan formálja a világjárvány a társadalmi és politikai rendszereket?

A világjárvány nemcsak egészségügyi válságot hozott, hanem mélyreható társadalmi és politikai változásokat is indított el. A COVID-19 nemcsak a gazdasági struktúrákat és a politikai döntéshozatali mechanizmusokat terhelte meg, hanem új kihívások elé állította a demokratikus rendszereket, amelyeknek gyorsan alkalmazkodniuk kellett az egészségügyi vészhelyzethez.

Amartya Sen, a közgazdaságtan neves képviselője rámutatott, hogy a világjárvány leküzdése nem csupán egy háborúhoz hasonló küzdelmet igényel. Az igazi szükség az együttérzésben, a társadalmi és gazdasági igazságosság biztosításában rejlik, nem pedig a militarista megközelítésben. A járvány idején számos vezető politikus a válságot eszközként használta fel a hatalmuk megerősítésére, különösen a populista és autoriter rendszerek. A társadalmi szolidaritás hiánya, a gazdasági egyenlőtlenségek fokozódása és a demokratikus intézmények gyengülése mind hozzájárultak ahhoz, hogy a járvány idején a politikai polarizáció és a társadalmi feszültségek tovább mélyültek.

A politikai vezetők gyakran próbálták minimalizálni a járvány hatásait, és a közvéleményt próbálták megnyugtatni a helyzet kezelésével kapcsolatos, sokszor ellentmondásos nyilatkozatokkal. Például Donald Trump, az Egyesült Államok akkori elnöke, miközben a járvány pusztító hatásai egyre nyilvánvalóbbá váltak, szüntelenül azt hangoztatta, hogy a vírus egyszerűen „el fog tűnni”. Az ilyen kijelentések nemcsak a helyzet elbagatellizálását jelentették, hanem a társadalom bizalmának rombolásához is hozzájárultak.

A járvány alatt a politikai diskurzust gyakran meghatározta az autoriter vezetők viselkedése, akik a válságot arra használták fel, hogy saját hatalmukat megszilárdítsák, miközben demokratikus intézményeket támadtak és elnyomták a politikai ellenállást. A járvány idején számos ország vezetője úgy próbálta kihasználni a helyzetet, hogy megerősítse hatalmát, miközben a közvélemény figyelmét elterelte a társadalmi és gazdasági problémák súlyosságáról.

A járvány hatása nemcsak a politikai struktúrákra, hanem a társadalmi igazságosságra is erőteljes hatást gyakorolt. Thomas Piketty, a neves közgazdász, aki az egyenlőtlenség kérdését kutatta, rámutatott, hogy a COVID-19 világosan feltárta a társadalmi egyenlőtlenségeket, amelyeket a gazdasági rendszer és a politikai döntéshozók figyelmen kívül hagytak. A járvány súlyosbította a már meglévő szociális feszültségeket, mivel a szegényebbek és a társadalom peremén élők sokkal nagyobb mértékben szenvedtek a gazdasági és egészségügyi következményektől, mint a gazdagabb rétegek.

A társadalmi rendszerek és politikai döntéshozatalok válaszai nemcsak a járvány terjedésére, hanem a társadalmi igazságosság kérdéseire is irányultak. Az egyenlőtlenségek és a politikai elnyomás kezelése, valamint a társadalmi rend és a demokrácia fenntartása kulcsfontosságú kérdések voltak a járvány idején, és ezek a problémák valószínűleg hosszú távú hatásokat gyakorolnak a globális politikai és gazdasági rendszerekre.

A világjárvány idején az autoriter vezetők gyakran nemcsak politikai hatalmukat próbálták megszilárdítani, hanem arra is törekedtek, hogy politikai hatásuk alatt tartsák a társadalmi mozgásokat. A járvány nemcsak egy globális válságot hozott magával, hanem egy új politikai és társadalmi korszakot is elindított, amelyben a hatalom és a politikai manipuláció szerepe kulcsfontosságúvá vált.

Fontos, hogy a járvány idején ne csupán a gazdasági és egészségügyi problémákat vegyük figyelembe, hanem a társadalmi és politikai változásokat is, amelyek hosszú távon befolyásolják a világot. Az új világrend kialakulása előtt állunk, és a társadalom reakciója a válságra meghatározó lesz a jövőbeni politikai és gazdasági irányvonalak szempontjából.