A harcosok arca merev volt, mintha a vigyor és a vicsor közötti pillanatban dermedt volna meg, s olyannyira szőke volt a hajuk, hogy úgy tűnt, szemöldökük sincs. Fémveretes hadivértet viseltek és szorosan illeszkedő bronzsisakot, mintha egy ősi rítus részei volnának. A fedélzeten savanyú bor szaga keveredett a tengeri sóval. A káosz közepette sem hangzott el kiáltás, parancs, vagy bármiféle szó. Egyetlen vezényszó nélkül működött a gépezet, mintha valami titokzatos eskü fojtotta volna el a hangokat.

A vezető alak fiatal volt, karcsú, s mozgása macskaszerűen hajlékony. Arca finom, szinte nőies, ám szemében és mosolyában ott villant a ragadozó őrület. A némaságot csak a mozdulatok törték meg: egy kézjel, egy pillantás, és Fafhrd már értette, mit kívánnak tőle. Az evezőpadhoz kellett ülnie – annak a helyére, akit korábban a vízbe hajított. Furcsa, de még ebben az iróniában is volt valami igazság. A halál bármelyik pillanatban lesújthatott volna, s ő nem tagadhatta, hogy a hajó emberei, bármilyen különösek is, mégiscsak a fajtájához tartoztak.

Az evezés mozdulatai lassan eggyé olvasztották a testét a hajóval. A lapát ellenállása, a ritmus, a testek csendes harmóniája mind azt sugallták: valami nagyobb cél részei. Ám a csend közepette egy másik figura is előlépett: rongyokba burkolt, alacsony, torz alak, aki bort kínált egy másik evezősnek. Fafhrd felismerte a korábban látott ravasz tekintetet: egy öreg Mingol volt az. Szavai csúfondárosak voltak, de mégis nyomokban őszinték.

A Mingol elmondta, hogy Lavas Laerk esküt tett: elindul Simorgya partjai felé – egy hely felé, amely talán nem is létezik, vagy már rég a hullámok alatt nyugszik. A néma vezér és legénysége azóta nem szólt egy szót sem, mert az eskü része volt a hallgatás is. A Mingol azonban – mint a hajó szolgája, aki tüzet gyújt, bort tölt, húst főz és varázsigéket mormol – nem volt e szabály alá vetve.

Az öreg figyelmeztetett: Laerk gyűlöli a józan embereket, mert szerinte csak a részegség hozza őket közel ahhoz az állapothoz, amelyben ő maga is él – egyfajta extatikus őrülethez. A legénység ma még jól húzza az evezőt, mert borral itatták őket, de holnap már kín és lázadás jön. A hajót nem Laerk ereje, hanem a hiedelmek, a bor és a félelem tartja egyben.

És akkor Laerk, minden szó nélkül, elvágta a Mingol torkát. A tett súlya hangtalanul szivárgott végig a hajón. Nem kiáltásban, hanem a mozdulatlan testek között terjedt a felismerés: valami szentségtelent követtek el. Azok is, akik nem hittek a rabszolga varázsában, most megrendültek. A tűz őrzőjének meggyilkolása nemcsak fizikai bűn volt, hanem metafizikai rést ütött a hajó sorsán. És ez a rés fokozatosan kitágult, ahogy az emberek egyre idegesebben húzták be az evezőket, ahogy a nyugtalan morajzás hömpölygött előre-hátra az orrtól a tatig.

A lázadás pillanata szinte elkerülhetetlennek tűnt. Fafhrd felkészült: ugrani fog – de hová, nem tudta. Laerkre támadjon? Vagy meneküljön a sötétbe? Mielőtt dönthetett volna, megtört a csend. A kormányos, hangja remegésében is diadalmas, felüvöltött: „Föld! Simorgya! Simorgya!”

Ez a kiáltás olyan erővel szakította meg a feszültséget, mint amikor egy húr elpattan. Az emberek felsikoltottak – félelemből, hitetlenségből, örömből, szenvedélyből. Néhányan egymásnak estek, mások menekülni próbáltak, egyesek imádságba fojtották álmélkodásukat. Fafhrd felpattant: a hajó már szinte nekicsapódott a sötétségből előtörő partnak. Egy hatalmas szikla meredt eléjük, olyan közel, hogy letört egy evezőt a túloldalon.

A hullámok taraján felemelkedve megpillantotta azt, amit csak mítoszok suttognak: egy hegy méretű fekete tömb, amelyből halvány fény szűrődött ki szabályos ablakok mögül. A sziklák közt morajló hullámverés mintha nem is természetes hang lett volna, hanem valami ősi, eltemetett titok visszhangja. És most, hogy a szavak visszatértek a hajóra, már nem volt kérdés: a csend véget ért, és vele együtt talán valami más is.

Aki megérti ezt a történetet, annak látnia kell, hogy a némaság nem csupán parancs vagy félelem, hanem kollektív megszállottság is lehet, amely olyan erővel bír, hogy egész embereket és hajókat tart irányban. Lavas Laerk nemcsak egy őrült kapitány volt, hanem egy rituális figura, aki önnön megszállottságát kényszerítette rá másokra. A Mingol meggyilkolása nemcsak egy élet végét jelentette, hanem azt is, hogy a hajó elveszítette az egyetlen lényt, aki a belső, mágikus egyensúlyt fenntartotta. Simorgya nemcsak egy hely, hanem a végpontja egy kollektív látomásnak – és mint minden látomás végén, ott vár a szakadék.

Mi történt San Franciscóval? Az apokalipszis utáni világ egy másik verziója

Cameron egy olyan romhalmaz közepén találja magát, amely valaha San Francisco szíve volt. Nincs fű, csak a halál szaga és a szénné égett fák fekete törzsei, elhagyott házak és összetört tetőcserép, melyek mindegyike az elpusztított város képeit tükrözik. A híd már nem áll, és a sűrű, zsíros köd lassan elnyeli mindent, amíg a képek ki nem rajzolódnak előtte. Ezek a romok mintha lakottak lennének. Emberek mozognak közöttük. Élő halottak. Néhányuk teste égett, szemük üveges, mások hajából lángok csapnak ki. E világ csendes mozi, egyetlen szó sincs, senki nem kérdezi meg, miért történik mindez. A válasz nincs, nem is lehet.

A tűz, amely mindent megsemmisített, úgy tűnik, hogy a földből is felbugyog, mint kék foszforeszkáló lángok. Az ítélet napja, a végső harag. Majd egy rémítő zene tör ki, egy halálmarcs, mely a csellókon és a nagybőgőkön szól. Az ütemek lassan kezdődnek, és az egész dallam egy danse macabre-á válik, zűrzavaros, zaklatott, de valahol benne egy darab "Örömóda" motívuma is felvillan. A halottak kinyújtják csont nélküli kezüket, de Cameron csak elfordul, elnémul. Ő csupán egy néző, egy turista a fájdalmuk földjén.

"Mi segíthetek?" – kérdezi. De tudja, hogy semmit sem tehet. A bűntudat nyomasztja. Még a könnyek sem jönnek, és valahol a tekintete elvándorol a látványról, hogy ne kelljen szembenéznie a fájdalommal. Az igazság az, hogy itt a szeretet már elérhetetlen. Mégis elfordul, és az elhagyott, hamuval borított földre tekint.

Amikor a nap végre megjelenik, és a köd eloszlik, mintha mindez elillanna, nem marad más, csak a romok és a pusztulás. Nincs több város, nincs több közösség, csak az, amit a háború és a tűz elpusztított. Mégis, Cameron folytatja az útját.

De mit jelent mindez valójában? Egy világot, ahol a múlt és a jövő határvonalai elmosódtak, és az idő megállt. Cameron egy másik, furcsa világba csöppent, ahol San Francisco ugyanaz maradt, amit egyszer ismert, de egyben idegen is, amiért nem képes összefüggéseket találni a jelen és a múlt között.

Ahogy leereszkedik a domboldalon, San Francisco látványos tornyait már nem találja. A Transamerica piramis, a Bank of America hatalmas toronya, mind eltűntek. A város, amit valaha ismert, most az ő gyermekkora egyszerűségével, az Eisenhower-i évek békéjével áll előtte. Az új, modern épületek mind hiányoznak. Csak a régi, rövid toronyházas város maradt.

A hírláda egy sárga fém doboz, és benne a San Francisco Chronicle, tíz centért. De Cameron meglepődve tapasztalja, hogy ez a kiadvány 1975. augusztus 19-én készült. A dátum ugyanaz, de a világ teljesen más. A hírekből kiderül, hogy itt a második világháború kimenetele másképp alakult. Az Egyesült Államok nem győzött, hanem a náci Németország fősége alatt áll. San Francisco nem az a vibráló metropolisz, amit Cameron ismer, hanem egy gazdaságilag és politikailag megtört város.

De hogyan lehetséges mindez? Cameron próbálja összerakni a történelem darabjait. A második világháború győztesének a náci Németországot képzeli, és arra a következtetésre jut, hogy a háborút nem az Egyesült Államok, hanem a náci Németország nyerte meg. Ez a világ egy olyan hely, ahol a háború után a németek megszerezték a bombát, és elpusztították New Yorkot és Washingtont, így Amerika kapitulált.

Cameron a fényképre pillant, és egy különös érzés fogja el. A képen ott van Kennedy elnök, de valahogy más, mintha az idő nem is haladt volna előre. Goring, a náci vezető, itt van, és mosolyog. A kép mintha mindent elárulna, de valami mégis kétségbe vonja a valóságot. Goring a hatalom csúcsán, és Kennedy, aki a náci Amerika elnöke, mindez lehetetlennek tűnik. De az időben és térben való eltérés – a múlt egy új változata – az, ami valóban bonyolítja a dolgokat.

Az olvasó számára fontos, hogy megértse, hogy a történelem és a valóságok végtelen számos verziója létezhet, és hogy a jövő nem mindig az, amit elvárunk. E történetben a második világháború kimenetele, a háború után kialakult gazdasági és politikai rendszerek, valamint a személyek szerepe mind olyan kérdések, amelyek elgondolkodtatnak minket arról, hogyan formálhatják a múlt eseményei a jövőt.

Van-e menekvés a látott világból egy másik, rejtett valóságba?

A reggel, ahogy fenségesen arany vértben vonult alá a hegyekből, nemcsak a természet rendjének ünnepélyes megnyilvánulása volt, hanem ítélet is: a világ a völgyben, benne az emberi szenvedéllyel, a szerelemmel, a vaksággal – mindez egy bűnös mélységgé zsugorodott az örök fény előtt. Az ember, aki előzőleg önkéntes száműzetést választott volna a mezők között, ahol a fehér nárcisz virágzott, már nem fordult félre. Egyenesen a szikláknak indult, szemét a napfényben fürdő jég és hó végtelen szépségére szegezve. Képzelete szárnyalt, átívelt a hegyeken, és újraálmodta azt a világot, amelyről most végleg le kellett mondania.

Látta Bogotát, a távoli, sokarcú várost, palotáival, szökőkútjaival, szobraival, fehér házaival, a nappali ragyogásban dicsőségesnek, éjszaka pedig rejtélyes fénybe burkolózónak. Lelkében újra lejátszódott az útvonal: leereszkedés a hágókon át, egyre közelebb kerülve az utcák nyüzsgő valóságához, majd a folyóút – nap nap után –, mígnem a folyó kiszélesedik, s a gőzhajók feltűnnek, hogy továbbvigyék az utazót a végtelen tengerre. A tengerre, ahol a horizonton átutazó hajók sziluettjei sejlenek fel, és az égbolt végre teljes ívében tárul fel, nem korongként, hanem mérhetetlen mélységként, csillagokkal telve.

De az álom nem maradt álom. Tekintete most már a hegygerincek konkrét rajzolatát fürkészte: ha azon a hasadékon feljutna, majd annál a kürtőnél tovább, akkor elérhetné azokat a törpefenyőkkel szegélyezett peremeket, onnan pedig még magasabbra. Talán egy másik kürtő jobban szolgálná célját – keletebbre. És ott? Ott már az aranyfényben úszó hómező, a gerinc félútján, a gyönyörű pusztaságok kapuja.

Még egyszer visszatekintett a falura. Medina-sarote alakja már apró és távoli volt. A nap irányából érkezett világosság felé fordult, majd lassan, óvatosan mászni kezdett. Mikor a nap lenyugodott, már nem mászott tovább, de még mindig magasan volt. Ruhája elszakadt, teste vérzett, zúzódásokkal és sebekkel tele – de arca békés volt, mintha végre megnyugvásra lelt volna.

A völgy, ahonnan jött, szinte egy mély kráterként terült el alatta. Már homályba és árnyékba burkolózott, míg a környező hegycsúcsok még mindig fényben izzottak. A közeli sziklák részletei lenyűgözőek voltak: zöldes erezet egy szürke kőben, kristályfelületek fénye, narancsszínű zuzmó – mindez egy lüktető, aprólékosan megalkotott világ. A szurdok mélyén a sötétkék árnyékok lilává mélyültek, majd átcsúsztak egy ragyogó sötétségbe. Fölötte az égbolt mérhetetlen kékje tárult fel.

De ő mindezt már nem látta igazán. Ott feküdt, mozdulatlan, arcán mosoly, mintha már csak a tudat öröme is elég lett volna: megszökött a Vakok Völgyéből, ahol király akart lenni. Az alkony fényét felváltotta az éj sötétje, és ő még mindig ott feküdt a hideg csillagok alatt – békében.

Valahol máshol, egy másik világban, egy másik síkon, egy ember a Grand Central Station labirintusában eltéved. Nem a megszokott módon – hanem mélyebben, az ismert és ismeretlen határán, a fizikai terek mögé csúszva, ahol egy harmadik szint vár. Ez nem egyszerű hely, nem csak egy állomás, hanem az idő és tér közti repedés, ahol tegnap még létezik. Ott, ahol a múlt nemcsak emlék, hanem valóság.

Az orvosok azt mondják, menekülés. A modern világ bizonytalansága, háborúi, rohanása, félelmei elől való szökés. De ha ez menekülés, akkor miért olyan valóságos? A férfi nem más, mint egy átlagos ember: harmincegy éves, barna gabardin öltönyben, szalmakalappal. Nem keresett mást, csak azt, hogy hazatérjen a feleségéhez – mégis, valami megnyílt előtte. Egy ajtó, egy lépcső, egy alagút, amit nem ismert.

A Grand Central folyamatosan nő, mint egy fa: új gyökereket hajt, új folyosókat, új lépcsőket, amelyek talán nem is a jelenhez tartoznak. Egy alagút a Times Square felé? Egy másik a Central Park irányába? És mi van akkor, ha a sok-sok utas vágya, hogy valahova máshova menjen – valahol, valamikor másholra – megnyit egy utat? Nem képzelet. Hanem egy dimenzió, amit a hétköznapi észlelés eltakart.

Fontos megérteni, hogy ezek a történetek nem pusztán fantáziák. Nem csupán arról szólnak, hogy hősök szöknek valahonnan – hanem arról, hogy mindannyiunkban ott él a másik világ utáni vágy. Az az érzés, hogy valaminek még lennie kell a falakon túl, a megs

Miért fontos a struktúra és a részletek az Android alkalmazásfejlesztésben?
Hogyan alakította New Orleans a zenei örökségét?
Hogyan alakította át a média és a populáris kultúra a társadalmi valóságot?
Hogyan kezeljük a különböző sérüléseket és vészhelyzeteket?
Hogyan értelmezzük a hawaii szuverenitás kérdését a történelmi és társadalmi valóság tükrében?