Hogyan tükrözik Mussolini és Trump módszerei egymást?

A közelmúlt politikai eseményei, különösen Donald Trump elnöki hatalomra jutása és vezetése, szoros párhuzamot mutatnak Benito Mussolini, Olaszország fasiszta diktátorának tevékenységével. Mussolini, aki 1922-től 1943-ig Olaszország miniszterelnöke volt, és Trump, aki 2016-ban elnökjelöltként kampányolt, mindketten kiemelkedtek a közönség előtti megjelenéseikkel és a köréjük épített személyi kultusszal. Mindkét vezető a legapróbb részletekig kidolgozott nyilvános szereplésekkel próbálta megerősíteni hatalmát, és olyan figyelmet fordítottak saját megjelenésükre, amely inkább színházi előadást, semmint politikai beszédet idézett. Mussolini merev testtartása, felfújt állkapcsa és arrogáns pátosza könnyen felismerhető Trump sajátos járásában és merev, erőteljes fellépésében.

Ruth Ben-Ghiat, az olasz fasizmus történetére szakosodott amerikai történész, számos kutatásában párhuzamot von Trump és Mussolini között, és ezt a hasonlóságot nem csupán politikai szinten, hanem személyiségükben is megtalálja. Mindkét vezető úgy tűnt, hogy kívülállóként, "a nép" oldalán küzdöttek a politikai elit ellen. Mussolini korábban szocialista volt, de a hatalom megszerzése után elhagyta saját nevét, és stílusosan egy új, színpadi nevet választott: "Il Duce", ami magyarul "A Vezető"-t jelent. Trump is kedvelt beszélni harmadik személyben, "The Donald"-ként, így erősítve meg saját személyi kultuszát. Ben-Ghiat úgy fogalmazott, hogy mindketten tökéletes tömegeket céloztak meg, a politikai marketing mestereként. Különböző médiumokat használtak – Mussolini a filmtekercset, Trump pedig a Twittert – hogy közvetlen kapcsolatba lépjenek a néppel.

Mindkét politikai vezető azzal a paradoxonnal dolgozott, hogy "megmentőként" mutatták magukat, akik képesek a legnagyobb változásokat hozni, miközben a tömeg autentikus, tiszta akaratának kifejeződéseiként szerepeltek. Trump a republikánus konvención egyenesen kijelentette: "Én vagyok a hangotok. Csak én képes vagyok megoldani." Ezzel egyidőben Mussolini is hasonló retorikát alkalmazott, azt hirdetve, hogy ő az, aki visszahozza Olaszország régi dicsőségét, miközben hajlandó volt erőszakos eszközökkel megvalósítani politikai céljait. A két vezető között egy másik fontos hasonlóság a nemzetközi önellátás iránti vágy, amit mindkét diktátor megpróbált politikájába beépíteni. Mussolini "drenare la palude" (a mocsár kiürítése) kifejezésével fejezte ki, hogy el akarja távolítani a régi rendszert, míg Trump híres "Drain the Swamp" (kiüríteni a mocsarat) kampányígérete hasonló elveken alapult.

A két vezető módszerei rendkívül hasonlóak voltak a hatalomra jutásuk kezdeti szakaszában is. Mussolini és Trump egyaránt határozottan tesztelték, hogy meddig mehetnek el a közvélemény, a sajtó és a politikai elit tűréshatárain belül. A kritikákra nem reagáltak hagyományos módon, hanem inkább tovább élezték a társadalmi és politikai feszültségeket, hogy fenntartsák maguk körül a hatalmat. Mindkét politikus hajlott arra, hogy olyan kijelentéseket tegyen, amelyek egyszerre voltak provokatívak és megosztóak. Trump például 2016-ban egy kampányrendezvényen azt mondta, hogy "Ha ő választja ki a bíráit, nincs mit tenni. Bár a második alkotmánymódosítás emberei talán mégis tehetnek valamit." Ez a kijelentés is, akárcsak Mussolini provokatív nyilatkozatai, több kérdést is felvetett a jogi és politikai határok feszegetéséről.

A közönség manipulálásában és a társadalmi szakadékok kihasználásában Mussolini és Trump egyaránt ügyesek voltak. Mussolini a filmek és a rádió segítségével közvetítette magát a közönség felé, míg Trump a televíziós valóságshow-k világából hozta magával a populista eszköztárát. A két vezető közönségeket vonzott magához a szórakoztatás, a cinizmus és az ellentmondásos kijelentések révén. Mindkét politikus megértette, hogy a hatalom fenntartása érdekében a társadalmi alapok manipulálása és az erőszakos retorika használata elengedhetetlen.

Ezek a párhuzamok arra figyelmeztetnek, hogy a populizmus, különösen az autoriter vezetők esetében, nem csupán politikai kérdés, hanem a társadalom pszichológiai és kommunikációs mechanizmusainak mélyebb megértését igényli. A személyi kultusz, a média manipulálása és a politikai határok tesztelése mind olyan eszközök, amelyeket ezek a vezetők ügyesen alkalmaztak és alkalmaznak a hatalom megőrzésére. A tanulság az, hogy az ilyen típusú vezetők nem csupán politikai ideológiákat hirdetnek, hanem képesek a tömegeket saját képükre formálni, kihasználva a társadalom legmélyebb félelmeit és vágyait.

Hogyan változott Trump elnöksége és mi rejlik a külpolitikájában?

Donald Trump elnöksége olyan jelenség volt, amely minden szempontból eltért a hagyományos elnöki stílustól és működési módtól. A Trump által képviselt politikai diskurzust, különösen a külpolitikáját, egyre többen próbálták megérteni, hiszen az amerikai és a globális politikai tájat radikálisan átalakította. A kérdés, hogy Trump hol áll a legfontosabb nemzetközi kérdésekben, és hogy mennyire képes alkalmazkodni a különböző politikai irányzatokhoz, különösen a nemzetközi kapcsolatokkal kapcsolatos kérdésekben, számos szakértőt foglalkoztatott.

Steve Bannon, Trump kampányának vezetője, később pedig a Fehér Ház stratégiai tanácsadója, egy interjúban úgy jellemezte Trumpot, mint egy olyan eszközt, amelyet a jobboldali politika "blunt instrument"-jeként lehet használni. Azt is megjegyezte, hogy Trump nem biztos, hogy teljesen megérti a politikai helyzetet, vagyis hogy mit is jelent az egyes külpolitikai döntések meghozatala. Ezt az elképzelést hasonló módon el lehet helyezni George W. Bush 2000-es választási kampányának idejére, amikor a neokonservatívok úgy vélték, hogy Bush ideális jelölt, mivel nem rendelkezett a politikai életben való tapasztalatokkal, ami lehetővé tette, hogy azokat, akik irányítják, könnyen befolyásolják.

Trump külpolitikai eszméi és elvei többek között élesen elütöttek a hagyományos amerikai politikai gondolkodástól. Jessica Mathews, a Carnegie Endowment for International Peace volt elnöke és a külügyminisztérium egykori tisztségviselője, figyelmeztetett arra, hogy Trump elnöksége "veszélyes pillanatot" hozott el, amikor Trump számos alapvető elvet figyelmen kívül hagyott, amelyek az amerikai külpolitika alapját képezték. Mathews szerint Trump gyakran tűnt impulzívnak és tudatlanul, ugyanakkor van egy rejtett állandóság az ő gondolkodásában, amelyre visszavezethető, hogy politikai karrierjét gyakran az "erő" és az "önállóság" mentén alakította, és nem a nemzetközi együttműködésre alapozva.

A 1987-es nyílt levél, amelyet Trump egy újságban tett közzé, azt a véleményt tükrözi, hogy Amerika külpolitikai védelmi politikáját egy kis gerinccel ki lehetne javítani, és azt is megemlítette, hogy más országok kihasználják az Egyesült Államokat, miközben a védelmet finanszírozzák. A Trump-féle politikai gondolkodás ezen vonása, bár sokak számára alapvetően téves, nemcsak a nemzetközi közösség számára, hanem az Egyesült Államok szövetségesei számára is komoly kérdéseket vetett fel.

Trump külpolitikája különösen a NATO-val kapcsolatos álláspontjában vált nyilvánvalóvá. A NATO történelmileg egy olyan szövetség volt, amely az Egyesült Államok érdekeit védte, és segített megteremteni a globális amerikai befolyást. Trump azonban ezt egyoldalúan úgy látta, mint egy szervezetet, amely kizárólag az Egyesült Államok jószívű támogatását élvezi, miközben a szövetségesek inkább kihasználják az Egyesült Államokat. Trump politikai bázisát ez az elgondolás vonzotta, amely a valóságot gyakran torzította.

Trump elnöksége idején a hagyományos szövetségesek, mint Franciaország, Kanada, az Egyesült Királyság, Németország és más európai országok, hirtelen azt tapasztalták, hogy az amerikai politikai táj jelentősen megváltozott. Trump gyakran és nyíltan sértegette őket, aminek következményeként az amerikai diplomácia minősége gyengült, és a külügyekben kialakult egyfajta kiszámíthatatlanság. A diplomáciai kapcsolatok gyorsan romlottak, és Trump egyre inkább erőltette a szövetségesek elidegenítését, akik hűségesek voltak Amerika mellett, hosszú éveken keresztül.

Bár Trump külpolitikai döntéseit gyakran impulzívnak és következetlennek tartották, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mindez egy sokkal mélyebb politikai válságra utalt. A hagyományos amerikai külpolitikai paradigma, amely a szövetségi rendszer és az erősebb globális gazdasági kapcsolatok fontosságát hangsúlyozta, fokozatosan összeomlott. Trump nemcsak, hogy figyelmen kívül hagyta ezeket az elveket, de szándékosan támadta is őket, miközben egy olyan politikát próbált kialakítani, amely sokkal inkább az Egyesült Államok kizárólagos érdekeit szolgálja, nem figyelve a nemzetközi együttműködés és a szövetségek fenntartásának szükségességére.

Trump elnökségének külpolitikai hatásai továbbra is érzékelhetők. Az általa képviselt politika alapvetően átalakította az Egyesült Államok és a világ többi részének kapcsolatát. Trump világnézete radikálisan eltér a hagyományos amerikai politikai irányvonalaktól, és számos olyan kérdést vetett fel, amelyek a jövőben is alakítani fogják a globális politikai környezetet. Az Egyesült Államok számára, amely történelmileg a nemzetközi politikai rend egyik meghatározó szereplője volt, a Trump-féle külpolitikai fordulat komoly hatással volt az amerikai érdekeltségek globális védelmére.

Miért volt Mattis és Cohn olyan kulcsfontosságúak Trump adminisztrációjában?

James Mattis rendkívüli stratégiai gondolkodó volt, aki nemcsak saját magát, hanem másokat is arra ösztönzött, hogy szélesebb körű gondolkodásra törekedjenek. Ez a hajlam nem mindig volt népszerű a környezetében, mivel a politika világában a radikális, gyors döntéseket gyakran előnyben részesítik. Mattis eredetileg stabilitást és professzionalizmust hozott a védelmi miniszteri szerepbe, és sikeresen próbálta féken tartani Trump néhány szélsőséges ötletét, például a szíriai elnök, Bashar al-Assad likvidálását, amelyet Trump a 2017 áprilisi szarin gáz támadást követően javasolt. Mattis a következőképpen válaszolt Trumpnak: „Igen, el fogom intézni, de utána szólt a csapatának, hogy ne csináljanak semmi radikálisat, hanem inkább mérsékeltebb megoldásokra összpontosítsanak.” Ennek eredményeként a hadsereg 120 különböző légi csapás tervet dolgozott ki, mindkisebb, mind közepes és nagyobb válaszlépésekkel.

Mattis sikeresen navigálta a kapcsolatokat a Trump-adminisztrációval, még ha kisebb ütközések is adódtak, mint például a dél-koreai védelmi megállapodás vagy az afganisztáni csapatok elkötelezettségei kapcsán. Azonban a kapcsolatuk akkor vált igazán törékennyé, amikor Trump hirtelen bejelentette, hogy az összes amerikai csapatot visszavonja Szíriából, ahol az Iszlám Állam ellen harcoltak. Mattis ezt a döntést a legnagyobb felháborodással fogadta. Karrierje során a Közel-Keleten harcolt, és jól ismerte az iszlám szélsőségesség veszélyeit. Őszintén úgy gondolta, hogy egy ilyen visszavonulás nemcsak a hadsereg biztonságát veszélyezteti, hanem az amerikai szövetségesekét is, akik az ISIS elleni koalícióban küzdöttek. Mattis ezért január 1-jére előre hozta a lemondásának időpontját, miután Trump kifejezte dühét a levele alapján, amely egyértelműen kritizálta az elnök világnézetét. A lemondás során Mattis kijelentette: „Bár önnek joga van olyan védelmi minisztert választani, aki az ön nézeteivel jobban összhangban van, én úgy érzem, hogy helyes lépés számomra távozni a posztomról.”

A lemondás valóban mély hatást gyakorolt Trumpra, és a két férfi kapcsolata végleg megromlott. Mattis szerepe nem csupán a katonai vezetésben, hanem a nemzetközi politikai megalapozottság fenntartásában is kulcsszerepet játszott, különösen a szövetségesek tiszteletteljes kezelésében. Mattis döntése, hogy nem hajlandó végrehajtani Trump politikáját, amely elárulta volna az amerikai értékeket és a szövetségesek bizalmát, a politikai értelemben vett etika és stratégiai gondolkodás mértékadó példája volt.

Gary Cohn a gazdaságpolitikai tanácsadás területén játszott meghatározó szerepet Trump adminisztrációjában, és bár a gazdasági nemzetközösség egyik legismertebb képviselője volt, számára mindig is fontos volt, hogy Trump számára világossá tegye a globális szemléletet és a fenntartható gazdasági alapokat. Különösen a 2017-es adóreform során mutatkozott meg Cohn közvetlen hatása, mivel ő volt a kulcsfigura a törvény elfogadásának előkészítésében. Azonban Cohn leginkább azért vált ismertté, mert próbálta megakadályozni Trump önpusztító döntéseit, és igyekezett védelmezni az amerikai érdeket.

Az egyik legismertebb eset, amikor Cohn Trumpot megpróbálta megakadályozni abban, hogy felmondja a dél-koreai kereskedelmi megállapodást, amelyet az elnök egyoldalúan fel akart bontani. Cohn tudta, hogy a kereskedelmi deficit és az amerikai csapatok jelenléte egyaránt alapvető a nemzetbiztonság szempontjából, és a geopolitikai kockázatok figyelembevételével próbálta elérni, hogy Trump ne hozza meg ezt a döntést. A megbeszélés során Cohn végül sikeresen eltüntette a már aláírásra előkészített levelet, hogy megakadályozza a további lépéseket.

Cohn és Mattis ellentétes szerepeket játszottak a Trump-adminisztrációban: míg Mattis inkább a katonai és nemzetbiztonsági vonalon, Cohn a gazdasági és kereskedelmi kérdésekben próbálta irányítani az elnököt. De mindketten arra törekedtek, hogy megakadályozzák Trump egyes döntéseinek potenciálisan veszélyes következményeit, miközben próbálták megóvni az amerikai szövetségi és nemzetközi kapcsolatok stabilitását.

Az elnök körülbelül három évig bírta ki az olyan kulcsfontosságú tanácsadók jelenlétét, mint Mattis és Cohn, és bár mindkettőjük munkássága kulcsszerepet játszott abban, hogy Trump döntései végül az amerikai érdekekhez illeszkedjenek, a kapcsolatuk soha nem volt problémamentes. Mattis és Cohn döntései, és azok a kritikák, amelyeket Trump politikájával szemben megfogalmaztak, végül hozzájárultak ahhoz, hogy a Trump-adminisztráció belső feszültségei és ellentmondásai egyre inkább felszínre kerültek.

Fontos, hogy a politikai döntések és a vezetői szerepek mindig is szoros összefonódásban állnak a nemzetbiztonság és a nemzetközi kapcsolatok világával. A felelősség, amit a politikai vezetők hordoznak, nemcsak a saját országukra, hanem a világ többi részére is kihat, és minden egyes döntésük alapvetően formálja a globális viszonyokat. Ahhoz, hogy egy politikai vezető sikeresen navigálhasson a komplex nemzetközi rendszerben, alapvető, hogy képes legyen objektíven mérlegelni a geopolitikai helyzetet és minden lehetséges következményt.