A Twin Peaks: The Return című sorozat egy mélyen zavaró, ugyanakkor rendkívül aktuális alkotás, amely számos szinten "Trump-ianus" jellegű: történetileg makacs, érzelmileg szeszélyes, hangzásban disszonáns, tónusában egyenetlen, és gyakran erőszakosan perverz. Ami talán kevésbé volt észrevétlen, az a sorozat nosztalgikus vonatkozásainak különleges hatása, amely már az eredeti Twin Peaks (1990-1991) futásakor is jelen volt. Ez a televíziós jelenség mindössze két év alatt vált kultikussá, nemcsak a rajongók számára, hanem az egész televíziós kultúra számára is, mivel okosan, önironikusan alkalmazott egy olyan esztétikát, amely a múltat a jelenben nosztalgikus vágyakozással idézi meg. Az A Return nosztalgikus esztétikája azonban új dimenziókat nyitott meg, és szubverzív kritikát fogalmazott meg a nosztalgiával szemben egy olyan évben, amikor az újonnan megválasztott elnök folyamatosan visszatekintett a múltba, hogy biztosítékot adjon arra, hogy visszaállítja a "elveszett" politikai testületet, és "Nagyra teszi újra Amerikát" (Richardson, 2017).

Lynch számára a nosztalgia már nem csupán egy kellemes érzés, hanem a szorongás és a borzalom forrása. Ahogy Katherine M. Reed (2016) is rámutatott, Lynch sajátos nosztalgikus ábrázolása mindig tartalmazza a gótikus kritikát, és rávilágít a nosztalgia hamisságára. "A nosztalgia hamisságának kérdőjelezésével," írja Reed, "Lynch közelebb hozza a közönséget saját emlékezésükhöz, és aláveti annak tévedhetőségének vizsgálatának" (9. oldal). A nosztalgikus esztétika alkalmazásával Lynch arra irányítja figyelmünket, hogy a múlt iránti vágyakozás csak egy, a jelenben hamisan rekonstruált valóságot keres.

A Twin Peaks kultikus jellegét a rajongók szeretete és vágyakozása tette teljessé, ugyanakkor a The Return szándékos elutasítása annak, hogy kiszolgálja ezt a nosztalgikus vágyat, mélyen megosztotta a közönséget. Olyan karakterek, mint Dale Cooper ügynök (Kyle MacLachlan) és Audrey Horne (Sherilyn Fenn) például a sorozat többsége során nem tűntek fel. Amikor Audrey végre megjelent, egy zűrzavaros, pszichológiailag sérült verziója volt egykori önmagának, míg MacLachlan a sorozat nagy részében két másik szerepet játszott: a gonosz "Mr. C"-t és a monoszillabikus "Dougie"-t, mindkét szerep a szeretett Cooper kegyetlenül átdolgozott változatai. A híres Angelo Badalamenti zenei aláfestése is mindössze ritkán hangzott fel; a világ, amelyet korábban a zene töltött meg, most inkább nyomasztó csendek, kellemetlen hangok és ismeretlen dalok zenei táját idézte, miközben a történet egy sokkal kiterjedtebb térre és - egyértelműen Trump-ianus - földrajzi helyekre terjedt ki, a New York-i és Las Vegas-i pazar gazdagságtól kezdve egészen a Texasban és Dél-Dakotában található gazdaságilag leszakadt vidéki városokig.

Mindezek mellett a Twin Peaks eredeti sorozata egy bizonyos fokú amnéziás nosztalgiát vonultathatott fel. Bár sokan a sorozat szórakoztató humorát és stílusos karaktereit idézik, a történet valójában Laura Palmer brutális meggyilkolása köré szerveződött, egy fiatal nő története, aki évtizedeken keresztül szenvedett incestszerű szexuális visszaélésektől. E nosztalgikus felidézés ellenére fontos észben tartani, hogy a "Trump-korszak" nem csupán egy kulturális és politikai aberráció, hanem egy neoliberális konszenzus logikus következménye, amelyet a Twin Peaks első adásának éveiben konszolidáltak.

A sorozat kritikája és annak egyre világosabb társadalmi-politikai elhelyezkedése valóban szükségessé tette, hogy az egyes rajongói látásmódokat túllépjük, és egy szélesebb politikai diszkurzust is figyelembe vegyünk. Ez a diszkrét kritika talán a legélesebb a sorozat eredeti epizódjainak elemzésében, mint ahogy azt Linnie Blake (2015) is kifejtette. Blake erőteljes kritikát fogalmazott meg a sorozat nosztalgikus vonatkozásairól, és arról, hogy a Twin Peaks egyfajta esztétikai metonímiaként szolgál a neoliberális és posztmodern társadalmi áramlatok erőteljes hatásainak tükrözésére.

Ez az éles kritikák sora talán nem teljesen igazságos, hiszen figyelmen kívül hagyja azt, hogy a Twin Peaks az abszurd, groteszk és logikátlan irányzatok felé fordult. Mégis, az a társadalmi kontúrcsökkentés, amit az amerikai politika és kultúra azóta is megél, könnyen párhuzamot vonhat a Trumpizmus világképével. David Lynch pályafutása és a sorozat alapvető filozófiája a teljesen zűrzavaros, abszurd és groteszk ábrázolásban ragadható meg legjobban – éppen ezért ő lehet az, aki a Trumpizmus szürreális nonszenszét a legjobban kifejezi. A The Return tehát talán Lynch 40 éves filmes karrierjének legexplicitábban politikai alkotása, amely a Twin Peaks korábbi incarnációjának revisionista átértelmezése, valamint a Trump elnökségét előidéző politikai és gazdasági társadalmi űr kritikája.

A nosztalgia, mint kísérteties jelenség, és annak ismétlődése, kulcsszerepet játszik The Return politikai és kulturális kritikájában. Sigmund Freud híres meghatározása szerint a kísérteties érzés egy olyan érzékeny válaszreakció, amely akkor lép fel, amikor valami olyan dolog kerül napvilágra, amit el kellett volna rejteni. Az elnyomott tudás "visszatérése" éppen azt jelenti, hogy a valódi szörnyűségek, amelyeket a társadalom el akar rejteni, végül felszínre kerülnek. Ez a jelenség nem csupán a sorozatban, hanem a Trumpizmus kulturális és politikai gyökerében is jól érzékelhető. Az amerikai társadalom számára az, hogy Donald Trump elnökké válhatott, nem egy távoli, idegen jelenség, hanem egy kísérteties, ismerős realitás.

Hogyan tükrözi Twin Peaks: The Return a posztipari társadalom válságát?

A Twin Peaks: The Return sorozat világában a középpontban nem csupán a különleges, misztikus események állnak, hanem a sorozat fiktív városának szociális és gazdasági romlása is, amely a posztipari társadalom krízisét ábrázolja. Az ipari háttér elhagyása, a munkalehetőségek csökkenése és az ebből fakadó szegénység érzékletesen jelenik meg a képernyőn, miközben az egyes karakterek életének mindennapi küzdelmei kerülnek előtérbe.

A város, Twin Peaks, a sorozat elején még egy gazdaságilag virágzó hely volt, ahol az ipari munka és a középosztálybeli jólét mindennapos realitásnak tűnt. Azonban a 2017-es folytatásban az ipari munkahelyek eltűnése és a gazdasági hanyatlás komoly hatással van a helyi közösség életére. A mill romba dőlését már a 90-es években is hangsúlyozták, de most már a munkahelyek elvesztése, az alacsony bérszínvonal és a munkanélküliség élesebben tükrözi a társadalmi feszültségeket. A gazdag középosztály, amely a 90-es években még a gazdasági válság ellenére is létezett, eltűnt, helyét az egyre inkább elnyomott, munkát kereső emberek vették át.

A sorozatban megjelenő karakterek, mint például Ella és Chloe, akik a Roadhouse bárban találkoznak, az elkeseredett és reménytelen helyi lakosokat reprezentálják. Ella, aki a közeli gyorsétteremben dolgozott, majd végül ismét ugyanott talál magának munkát, a társadalmi mobilitás lehetetlenségét és a kiszolgáltatottságot testesíti meg. E karakterek nem csupán a munkanélküliség sújtotta emberek életét tükrözik, hanem egyben az opiátválság és az ezzel kapcsolatos drogproblémák szimbolikus megjelenítései is.

Ez a rendkívül szomorú szituáció a sorozat egészében dominál, hiszen a karakterek szenvedései, testük torzulásai, mint Ella bőrirritációja vagy a zombiszerű lány, aki öklendezik, mind társadalmi és gazdasági megbetegedésként értelmezhetők. A sorozat igazi borzalmát nem a megszokott horror elemek – mint a szellemek és fantomok – jelentik, hanem ezek a mindennapi küzdelmek, amelyek a posztipari társadalom elnyomó és diszfunkcionális működését tükrözik.

A sorozatban fontos szereplők, mint Beverly, Ben Horne személyi asszisztense, aki a családja megélhetési problémáival küzd, szintén az elnyomott társadalmi osztályok életét jelenítik meg. A Fat Trout Trailer Park lakói, mint Becky és Steven, akik folyamatosan vitatkoznak és drogoznak, a szegénység peremén élnek. Az ő történetük a kapitalizmus és a neoliberális társadalom áldozatai: az elviselhetetlen munkakörülmények és a végtelen adósságspirál szimbolizálják a rendszer működésképtelenségét.

A sorozatban megjelenő gazdasági és szociális problémák mellett, a karakterek gyakran a rendszerrel való szembenállás eszközeként jelennek meg. Carl Rodd és Janey-E haragja és elkeseredése a politikai és gazdasági elittel szemben, a rendszert elutasító populizmus kifejeződései. A Dr. Amp karaktere, aki egy összeesküvés-elmélet hirdetője és az önállóság szószólója, jól tükrözi az alternatív jobboldali mozgalmak ideológiai zűrzavarait és a társadalom elfordulását a hagyományos politikai struktúráktól.

A Las Vegas-i jelenetek is kulcsfontosságúak, hiszen a város szimbolizálja a kapitalizmus paródiáját. A kaszinók világa, ahol a szerencsejátékosok és a reklámok bábjaivá váló nők mind a kapitalista rendszer kegyetlen, kiábrándító oldalát tükrözik. A sorozatban megjelenő robotikus női karakterek, mint Candie, Mandie és Sandie, akik a kaszinó munkásaként dolgoznak, nem csupán a sztereotípikus női szerepeket jelenítik meg, hanem a munka világának dehumanizáló hatását is. A női munkavállalók az ipari termelés és a kapitalizmus torz tükrei, akik teljesen alávetik magukat a pénzügyi rendszer normáinak és követelményeinek.

Mindezek a karakterek és helyzetek a sorozat különleges erejét adják, hiszen a misztikum és a valóság keveredésében a társadalom határvonalain elhelyezkedő egyéneket és közösségeket ábrázolják. A Twin Peaks: The Return tehát nemcsak egy történetet mesél el, hanem egy olyan társadalmi és gazdasági válságot jelenít meg, amely mind a mai napig rányomja bélyegét a nyugati világra, és különösen az Egyesült Államok posztipari vidéki közösségeire.

Hogyan alakítsunk ki optimista szokásokat az öregedés során?
Milyen hatással van a globális gazdaság a vidéki közösségekre és miért fontos az oktatás?
Hogyan formálja a média és az alternatív tények világát a tudás és az igazság?
Hogyan működik a kontextuális műveleti mód és a felugró menü az Androidban?
Hogyan Hadrianus uralkodása alatt a hatalom és az intrikák világában élt