Donald Trump fiatal korában, miközben családi üzletekkel foglalkozott, már a jövőt tervezte: úgy képzelte, hogy egyszer majd ingatlanokkal fog hatalmas vagyont szerezni, és olyan birodalmat épít, amely messze túlmutat apja teljesítményén. "Igazán sikeres akart lenni" – emlékezett vissza egy ember, aki időnként beszélgetett Trump-pal ebben az időszakban. "Már akkor a jövőn gondolkodott, és inkább hosszú távra tervezett, mint a jelenre. Apja üzletéről beszélt, arról, hogyan használja őt példaképként, de egy lépéssel továbbmegy."

Egy tiszta, felhőtlen keddi reggelen, Donald első évében a Fordham Egyetemen, apjával együtt részt vett a Verrazano-Narrows híd megnyitó ünnepségén, amely akkor a világ legnagyobb függőhídja volt. Az 1985 éves Robert Moses, a híres New York-i építész, politikusokat és más magas rangú személyiségeket hívott meg, hogy beszédeket mondjanak és elismerjék a projektet. A híd eredeti tervezője, Othmar Hermann Amman, azonban teljesen figyelmen kívül maradt. Trump észrevette ezt a tiszteletteljes elhanyagolást.

Képzeld el, hogy Trump vagy ebben a pillanatban. Hogyan reagálnál? Talán megsajnálod Ammant. Talán felháborodsz a mellőzésen. Vagy csak elvonod a válladat, mint egy újabb szomorú példáját annak, hogy az élet nem igazságos. Trump azonban nem így tett. Az 85 éves tervezőt, aki egyedül állt a tömegben és elfeledve, ostobának ítélte. Őt hibáztatta, mert nem emelte fel a hangját, nem küzdött azért, hogy figyeljenek rá. Szerinte ő egy lúzer. Ez lett számára a nárcizmus kulcsfontosságú tanulsága, amit egész életében megjegyzett: "Ne engedd, hogy mások téged kezeljenek úgy, ahogy akarnak, különben bolondot csinálnak belőled. Akkor és ott rájöttem valamire, amit sosem felejtek el: nem akarok senkinek a hülyéje lenni."

Trump fiatal felnőtteként – ahogyan a 60-as évek végén sok más fiatal is – folyamatosan kereste a példaképeket, azokat az embereket, akikkel össze tudja hasonlítani saját életét, akik előtt valamilyen jövőt láthat. A nagy identitás-kérdésekre válaszokat keresve: Ki vagyok én? Mi leszek? Milyen élet érdemes élni? Donald Trump nem keresett példaképeket, hiszen számára minden válasz már megvolt: ő Fred Trump fia, aki gazdagságra és nagyságra született. Mint apja, ő is az ingatlanok világában akar sikert elérni. Ő lesz a legnagyobb, leggazdagabb és leghíresebb, túlszárnyalva apját. Számára nem volt más lehetőség, nem is kétségbe vonta a jövőt, nem gondolkodott más életformákban, amelyek elhagyják apja árnyékát.

Erik Erikson, a híres pszichológus a 60-as években dokumentálta, hogy a fiatal felnőttek hogyan keresnek saját identitásukat, és milyen utak vezetnek el idáig. Az egyik leggyakoribb út a pszichoszociális moratóriumtól az identitás eléréséig vezet. A moratórium alatt a fiatalok felfedezik különböző szakmai és ideológiai lehetőségeket, kérdéseket vetnek fel a gyermekkorban kialakított értékrendről és hitrendszerről, s gyakran lázadnak a status quo ellen.

Donald Trump azonban nem ezen az úton haladt. Ő az identitás elzáródásának (foreclosure) útját választotta. Az ilyen fiatalok sosem választják szét a múltat a jövőtől, hanem teljes mértékben ragaszkodnak a gyermekkori értékrendhez, motivációhoz. Trump gyermekkori céljai sosem kerültek kérdőre, és felnőtté válásához a Pennsylvaniában szerzett diplomáján kívül semmi nem adott új perspektívát. Képzettségét sosem vonta kétségbe, és folyamatosan büszkén hivatkozott a Wharton School-ban végzett tanulmányaira, miközben hamis állítással azt is mondta, hogy ő volt az osztálya legjobbja.

A fő különbség az volt, hogy Trump nem használt olyan történetet, ami a múltban szerzett tapasztalatokból fakad. Neki nem kellett egy koherens, a gyermekkora és a jövője közötti összefüggést bemutató történet. "Én apám fia voltam, apám fia vagyok, és apám fia leszek, de mindezek közül én leszek a legnagyobb." Trumpnak nem volt szüksége semmiféle jelentőségteljes történetre a múltjáról, hiszen pszichológiai értelemben sosem nőtt ki a gyerekkorból. Amikor nem változol, nincs miért visszatekinteni. Narcisszusz sem találta meg életének történetét, miután a víz tükrében megpillantotta önmagát.

Trump életét nem a változás, hanem az állandóság jellemezte. Ő, mint egy önmagát örökké újrateremtő, gyermeki felnőtt, folyamatosan a győzelemre törekedett, és ez az örök győzelem volt minden. Az igazi története – ha lehet egyáltalán történetnek nevezni – az volt, hogy mindent nyert, mindent meg akart nyerni, és így meg akarta őrizni azt az örök érvényű képet, ami gyermekkorában megszületett.

Miért vannak olyan sokan, akik hajlamosak az autoriter vezetők támogatására?

2018 júniusában egy nemzetközi botrány robbant ki, amikor az Egyesült Államokban 2300 gyermeket vettek el szüleiktől, és tartóztattak le, ami az amerikai közvélemény széleskörű felháborodását váltotta ki. Még Trump republikánus pártjának tagjai is elborzadva figyelték a síró gyermekek képeit, akik szüleiktől elválasztva, egy börtönben várták sorsukat. Trump végül felfüggesztette ezt a politikát, és sok családot újra egyesítettek. Ugyanakkor 2018 őszén egy másik nagy migrációs hullám vette kezdetét, amikor közép-amerikai menekültek és bevándorlók indultak hosszú útra, hogy elérjék az Egyesült Államokat. A konzervatív kommentátorok "karavánnak" nevezték ezt a csoportot, és az ő folyamatos észak felé tartó mozgásukat az Egyesült Államok biztonságát fenyegető, elkerülhetetlen veszélyként írták le. Egy rádiós műsorvezető 14 000 fősre tette a karaván létszámát, és előre jelezte, hogy érkezésük az "Amerika végét" hozhatja el.

Az ilyen vészjósló kijelentéseket egyre inkább politikai eszközként használták, miközben Trump is belépett ebbe a hangulatba, és anélkül, hogy bizonyítékokkal rendelkezett volna, azt állította, hogy a karaván tagjai között sok bandatag és "nagyon rossz emberek" vannak, köztük a Közel-Keletről érkező terroristák is. Ennek ellenére, amikor a menekültek csoportja végül békésen megérkezett a határhoz, kiderült, hogy nem voltak sem bandatagok, sem bűnözők, sem terroristák. Az egyetlen veszélyt egy erőtlen, fegyvertelen férfiakból, nőkből és gyermekekből álló csoport jelentette, amely a túlélésért küzdött.

Ezek az események egyaránt rávilágítottak arra, hogy az autoriter gondolkodásmód hogyan tud képes lenni egy olyan, alapvetően ártalmatlan csoportot veszélyként ábrázolni, amely a társadalmi feszültségek hatására az ellenséges "mi" és "ők" közötti határvonalakat hangsúlyozza. Az autoritarizmus, mint személyiségjegy, nem csupán egyéni szintű, hanem társadalmi szinten is erőteljesen megnyilvánul, különösen akkor, ha az adott közösség tagjai a saját identitásukat veszélyben érzik. A 20. század közepén a szociológusok és pszichológusok próbálták megmagyarázni, hogy mi áll a fasizmus, a német náci mozgalom és más autoriter politikai irányzatok felemelkedése mögött. Az autoriter személyiség elmélete azt sugallja, hogy azok az emberek, akik hajlamosak a társadalmi normák és a hagyományos értékek szigorú betartására, általában elutasítják a másként gondolkodókat, és gyakran agresszíven viszonyulnak azokhoz, akik kívül esnek a csoportjuk szűk körén.

A kutatások során az autoriter személyiség kialakulásának egyik lehetséges magyarázata az, hogy a túl szigorú, elnyomó családi környezetben felnövő gyermekek esetében gyakran kialakul egyfajta védekező viselkedés, amelyet a másokkal szembeni ellenségeskedés formájában vetítenek ki. Az autoritarizmus, mint pszichológiai jellemző, tehát nem csupán az egyénben gyökerezik, hanem abban is, ahogyan ő kapcsolatba lép az autoriter vezetőkkel. Az autoriter személyiség nem csupán belső, hanem társadalmi és politikai erők hatására is alakulhat, különösen válsághelyzetekben. Amikor az "ellenség", legyen az bármilyen külső fenyegetés, a társadalmi normák és értékek ellen irányul, akkor sokakban megerősödhet az az érzés, hogy erős vezetőre van szükség, aki képes megvédeni őket azoktól, akik veszélyt jelentenek a közösség számára.

Ez a dinamika gyakran jelen van a politikai diskurzusokban, ahol a vezetők, mint például Trump, kihasználják a közvélemény félelmeit, hogy elmélyítsék az "mi" és "ők" közötti szakadékot. A politikai narratívák, amelyek a társadalom védelmére hivatkoznak, gyakran az autoriter vezetőket emelik ki, mint az egyetlen lehetséges megoldást. Azok, akik hajlamosak az autoriter nézetek elfogadására, hajlamosak a társadalom védelmére hivatkozó, kemény vezetőket keresni, és hajlandóak elutasítani minden olyan alternatívát, amely nem illeszkedik az általuk vallott szűk társadalmi normákhoz.

A társadalom változó környezetében, amikor az identitás vagy a közösségi normák védelme veszélybe kerül, az autoriter ideológia az egyik legerősebb mozgatórugóvá válhat. Az autoritarizmus nem csupán a politikai döntéshozók hatalmának megerősítésére szolgál, hanem a társadalmi normák és értékek védelmére is, amelyek gyakran az "idegenekkel" szembeni ellenségességet és elutasítást jelentik. Az autoriter személyiség tehát nem csupán egy egyéni jelenség, hanem mély társadalmi és kulturális hatásokat gyakorol, különösen azokban az időszakokban, amikor a közösségben veszélyt érzékelnek.

Az autoritarizmus megértése tehát nem csupán a pszichológiai jellemzők elemzését jelenti, hanem annak felismerését is, hogy a társadalom kollektív félelmei és feszültségei milyen erőteljesen befolyásolják a politikai irányzatokat és vezetőket. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan jön létre az autoriter gondolkodásmód, fontos figyelembe venni a társadalmi és politikai környezetet, amelyben az ilyen ideológiák fejlődhetnek.

Miért nem tudunk elszakadni Donald Trumptól? A narratív üresség pszichológiája

Mintha Amerika kollektív pszichéje egyetlen pont körül forogna, és ez a pont Donald Trump. Ő a középpontban lévő üresség, amelyet képtelenek vagyunk elhagyni. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a csillagok keringenek egy fekete lyuk körül az univerzumban, úgy kering a közélet, a média és a közgondolkodás Trump körül. Egy fekete lyuk nem „semmi”, hanem az anyag és energia olyan extrém sűrűsége, amelyből még a fény sem képes kiszabadulni. A végeredmény: minden eltűnik benne, visszavonhatatlanul. Trump ebben az értelemben nem egyszerűen egy ember vagy politikai jelenség, hanem pszichológiai értelemben is egyfajta gravitációs örvény – önmagában is egy fekete lyuk.

Ez az örvény azonban nemcsak a környezetére hat, hanem saját magában is örvénylik. Trump nem rendelkezik narratív identitással, nincs olyan egységes történet, amelyet élete során kialakított volna önmagáról. Az elbeszélt élettörténet – az, ami az identitást szervezi és értelmet ad a személyiség különböző aspektusainak – hiányzik. Trump nem mesél önmagáról úgy, ahogyan mások: nincsenek benne fejlődési ívek, felismerések, átalakulások, morális fordulatok. Ez nem véletlen, hanem karakterének lényegi eleme.

Amit látunk – és amit sokan félreértelmeznek mint „erős személyiségjegyeket” –, valójában csak a felszíni struktúrák: az üzletkötői mentalitás, a nárcisztikus célrendszer, a dominanciára való hajlam, az autoriter attitűdök, a kapcsolati stílus, az igazsággal szembeni lazaság. Ezek a vonások nem rendeződnek össze egy életúttá, mert nincs központi történet, amely köré épülhetnének. Ezek keringenek a belső üresség körül. Nincs olyan belső narratív tér, amely értelmet adna nekik – és így ezek nem fejlődnek, csak ismétlődnek.

Ez a narratív vákuum paradox módon nem gyengeségként, hanem vonzerőként működik. A középpont nélküli középpont: az, hogy nincs története, lehetővé teszi, hogy bármit rávetítsünk. Ő az örök tükör, amely visszaveri a tömegek vágyait, félelmeit, frusztrációit. A fekete lyuk nem fényt bocsát ki, hanem mindent elnyel – ugyanígy Trump politikai és társadalmi hatása is inkább elnyel, mintsem világít.

A pszichológiában a narratív identitás az a keret, amelybe az ember beilleszti élete eseményeit, és ezáltal értelmet tulajdonít azoknak. A legtöbb ember felnőtté válása során kialakít egy életmesét, amelyben

Hogyan befolyásolják a radiográfiai vizsgálatokat az adderiózus és destruktív betegségek, valamint a technikai tényezők?
Miért fontos figyelembe venni a különböző extraintestinalis megnyilvánulásokat a colitis ulcerosa kezelésében?
Hogyan alakíthatjuk ki a megfelelő gondoskodást és támogatást a betegek számára?