A piac gyakran a rasszizmus ellenszereként van bemutatva. Ha a piac megfelelően működik, egy egyenlő társadalmat kellene eredményeznie. Ennek logikája szerint, ha a gazdaság csökkenése következik be, az kizárólag az anti-piaci politikai erők hatására van. Egyes konzervatívok ezt az érvet továbbgondolták, és azt állították, hogy a valódi probléma a fekete közösségek fehér emberekkel szembeni ellenszenvében és a piaccal kapcsolatos hozzáállásukban rejlik. Az ő értelmezésük szerint a fekete emberek erőszakkal, zavargásokkal és radikális politikai vezetők, például Detroit egykori polgármestere, Coleman Young megválasztásával űzték el a fehéreket a városokból. Azt vallják, hogy az olyan politikai vezetők, mint Young, szándékosan erősítették a feketék politikai hatalmát, míg a fehérek elvándorlását elősegítették.

Ezek a konzervatív vélemények a feketék és a fekete politikai vezetők esetében nemcsak a közrendet és a bűnüldözést érintették, hanem a gazdasági kérdéseket is. A fekete polgármesterek nem fordítottak kellő figyelmet a közrend fenntartására, nem támogatták a középosztálybeli és vállalkozókat, valamint a vállalkozások biztonságos működését. Ebből következik a városokba irányuló kapitalista tőkebeáramlás csökkenése, ami a fehér középosztály elvándorlását eredményezte. Az ilyen álláspontok azonban nemcsak hogy logikai hibákat, empátiátlan megközelítéseket mutatnak, hanem a történelem is alátámasztja, hogy a faji előítéletek hatása sokkal mélyebb és szorosabb összefüggésben áll a városok hanyatlásával.

A városi hanyatlás és a faji fenyegetettség összefonódása mélyebb és összetettebb okokra vezethető vissza, mint csupán a politikai döntésekre vagy gazdasági tényezőkre. Az antirasszista diskurzusok és a városi területek gazdasági helyzete közötti kapcsolatokat több különböző megközelítés is alátámasztja. Ezek között kiemelkednek az alábbi tényezők:

A jogi rasszizmus öröksége

A korábbi évtizedekben a legnagyobb ipari központok, mint Detroit, Cleveland, Milwaukee vagy Chicago, a feketék számára kijelölt szegregált területekké váltak. A fekete közösségek elsősorban a "nagy migráció" idején kerültek ezekre a területekre, és ott éltek évtizedeken át. A legfontosabb diszkrét mechanizmusok, mint a zónázás, a "steering", a piros vonalazás és az informális rasszizmus miatt ezek a városrészek a feketék számára váltak lakhatási lehetőségekké, míg a fehéreket olyan helyekre irányították, amelyek gazdaságilag is sokkal jobb pozícióban voltak. Az építőipari szabályozások, mint a szegregációra épülő lakásügyi jogszabályok, a piaci befektetéseket és a lakóépületek karbantartását is megnehezítették, és hosszú távon negatívan hatottak a feketék életminőségére.

Fehér elvándorlás
A fehérek elvándorlása gyakran úgy van bemutatva, mint egy történelmi jelenség, amely a feketék nagyarányú városba áramlásával párhuzamosan alakult ki. A szövetségi kormányzat különböző intézkedésekkel támogatta a fehérek elvándorlását, mint például az expressz autópályák építésével és az olcsó jelzáloghitelek biztosításával. Ez a jelenség azonban nem szűnt meg a 1960-as évek végére, amikor a szegregációs törvényeket eltörölték. Ennek ellenére az afroamerikai közösségek gyakran a legnagyobb hátrányos helyzetű területeken éltek tovább, miközben a fehér középosztály által lakott külvárosok gazdaságilag prosperáltak. Az ilyen típusú szegregáció nem csupán a múltban volt jelen, hanem az 1970-es és 1980-as években is folytatódott.

A fekete vezetők hatása

Amikor a fekete közösségek politikai hatalmat szereztek, a városokban az önkormányzati hatalom gyakran gyengült. A fekete polgármesterek és vezetők gyakran szembesültek olyan nehézségekkel, amelyek megakadályozták a gazdasági fejlődést. Az állami erőforrások nem voltak elegendőek a szükséges városfejlesztési intézkedésekhez, miközben a városok gazdasági helyzete tovább romlott.

A városok gazdasági hanyatlása és az ebből adódó társadalmi feszültségek évtizedek óta szoros kapcsolatban állnak a faji előítéletek hatásával. Az egyik legfontosabb tanulság az, hogy a faji különbségek és az ebből adódó társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek nem csupán történelmi örökségként jelentkeznek, hanem ma is aktívan formálják a városi életet.

A fekete közösségek városokba való beáramlása és a fehér középosztály elvándorlása gyakran összefonódott a gazdasági erőforrások koncentrálódásával. A városok hanyatlásának megértéséhez fontos figyelembe venni a gazdasági és politikai döntéseket, amelyek elősegítették a szegregációt és lassították a fejlődést. A rendszerszintű rasszizmus nemcsak a társadalmi struktúrákban, hanem a gazdasági mechanizmusokban is jelen volt, és ez a helyzet a mai napig meghatározza az amerikai városok helyzetét.

Hogyan hat a faji előítélet és a társadalmi kirekesztés az amerikai városi közösségekre és a bűnözés kezelésére?

Anderson elemzése szerint a fekete negyedek képe az amerikai társadalom szemében szorosan összefonódik az erőszakkal és bűnözéssel, különösen a fekete közösségen belüli bűnözéssel. Ez a negatív kép a feketék társadalmon kívül helyezésének és elkülönítésének szimbóluma, amely mélyen megerősíti a fekete lakossággal szembeni előítéleteket, és társadalmi szinten általánosítva negatív megítélést eredményez. Így a fizikai szegregáció mellett a fekete gettók ikonikus negatív jelképpé váltak, amely legitimálja a diszkriminációt és a sztereotípiák fenntartását.

Ezzel szemben a fehér, elszegényedett térségekkel szembeni társadalmi reakció gyakran együttérzőbb, ami a rendfenntartás és a bűnüldözés különböző megközelítéseiben is megmutatkozik. Az Egyesült Államok rendkívül magas fogva tartási aránya, amely több mint hétszerese a hasonló társadalmakénak, nagyrészt a fekete belvárosi területek kriminalizálásán és patológiás ábrázolásán alapul. A polgárjogi mozgalmak után a városi rend helyreállítása a bűnüldözés és tömeges bebörtönzés eszközeivé vált, amelyek mögött politikai konszenzus húzódik meg, függetlenül attól, hogy demokrata vagy republikánus pártról van szó.

A büntető igazságszolgáltatás rendszere egyértelműen torz: a fekete emberek aránya a fogvatartottak között drámaian magasabb, és ugyanazért a bűncselekményért gyakran hosszabb börtönbüntetést kapnak, mint fehér társaik. Ez nem csupán egyéni tragédiákhoz vezet, hanem a közösségek gazdasági és politikai erőtlenségét is fokozza, hiszen a fogvatartottak gyakran nem szavazhatnak és munkaerőpiaci hátrányokat szenvednek. Egyes államok politikai előnyszerzésre is használják a fogvatartottak számát, akik ugyan nem lakosok, de a választókerületek lélekszámát növelve befolyásolják a választási eredményeket.

A kábítószer-ellenes háború is jól példázza a rasszista kettős mércét: míg a fekete belvárosi heroin és crack kábítószer használatát „közbiztonsági veszélyként” kezelték, és brutális rendőri fellépés következett, addig a jelenlegi opioid-válságot, amely főként fehér, vidéki közösségeket érint, egyre inkább közegészségügyi problémaként fogják fel. Ez a kettős mérce nem csupán az intézkedések megítélésében, hanem a társadalmi megítélésben is megmutatkozik, ami hosszú távon a tőke és a népesség elvándorlását, a városi közösségek további leszakadását eredményezi.

Az állami bűnüldözés mellett a magánszektor diszkriminációja is jelentős szerepet játszik a feketék társadalmi és gazdasági marginalizációjában. Munkahelyi és lakhatási diszkriminációt számos kutatás bizonyítja, ám ezek bizonyítása bonyolult és költséges, így a jogi védelem kevéssé hatékony. A diszkriminációt sokszor álcázott formában, finom nyelvi kódolással alkalmazzák, ami megnehezíti a harcot ellene. Ez a strukturális rasszizmus tovább növeli az etnikai kisebbségek koncentrációját a városi szegénynegyedekben, ahol az esélyegyenlőtlenség újratermelődik.

Az ilyen diszkriminációk és a büntető igazságszolgáltatás rendszere összességében erősíti a társadalmi kirekesztést, mely nemcsak az egyének életét nehezíti meg, hanem az egész városi közösségek hanyatlásához járul hozzá. A faji alapú elkülönítés és a kettős mérce politikai és gazdasági következményei nem választhatók el egymástól, hiszen a politikai döntéshozatal, a büntetőpolitikák és a piaci magatartás egyaránt fenntartják ezt a rendszert.

Fontos megérteni, hogy az előítéletek és diszkrimináció mélyen beágyazottak a társadalmi intézmények működésébe, ezért a változás nem csupán a törvények megváltoztatását igényli, hanem a társadalmi attitűdök és a hatalmi struktúrák átalakítását is. A társadalmi kirekesztettség egy komplex folyamat, amely több dimenzióban – politikai, gazdasági, kulturális – érvényesül, ezért a megoldásoknak is átfogó és integrált megközelítést kell követniük. Az egyéni sorsok megváltoztatása mellett a közösségi szintű erőforrásokhoz való hozzáférés javítása és a társadalmi mobilitás támogatása is elengedhetetlen a városi környezetek fenntartható fejlődése érdekében.

Miért nem működik a bontás mint várospolitika? Egy etnikai és társadalmi elemzés

A városi bontás hosszú ideje jelen van az Egyesült Államok várospolitikájában, de bizonyos ipari térségekben az utóbbi évtizedekben domináns eszközként kezdett el teret nyerni. Azonban, bár a bontás szándéka az, hogy stabilizálja a piacokat, és ezáltal felélessze a gazdasági aktivitást a legrosszabb állapotú városrészekben, az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a bontás önálló eszközként nem hozott tartós, pozitív változásokat. A városokban végzett bontások számos problémát generálnak, különösen a társadalmi kirekesztettség fokozódását és a társadalmi-gazdasági szakadékok mélyülését. Az etnikai és társadalmi dimenziók, melyek a különböző városrészek fejlődését kísérik, kulcsfontosságúak ahhoz, hogy megértsük a bontás hatását.

Egy kutatás nyújt bepillantást a változásokba, amelyek az afro-amerikai közösségek helyzetét érintették az 1970-es és 2010-es évek között. Az eredmények alapján egyértelmű, hogy a bontás által leginkább sújtott környékekben az etnikai és rassziai összetétel változása volt a legszembetűnőbb. Az "EHL" (Extreme Housing Loss) kategóriájú városrészek esetében az afro-amerikai lakosság aránya jelentősen megnövekedett, míg a fehér lakosságé csökkent. Míg 1970-ben az EHL környékeken az afro-amerikaiak aránya 76,4%-kal nőtt, 2010-re ez az arány 88,3%-ra emelkedett, míg a fehér lakosság aránya 7,7%-ra csökkent. A változások a bőrszín szerinti megoszlásban azonban nemcsak az EHL városrészekre, hanem a növekvő városrészekre is hatással voltak, így a két terület közötti különbségek viszonylag csökkentek, de az afro-amerikai lakosság dominanciája továbbra is erős maradt.

Az ilyen etnikai különbségek nemcsak a társadalmi szerkezetet, hanem a gazdasági lehetőségeket is befolyásolják. A kutatás szerint az EHL városrészek háztartási jövedelme jóval alacsonyabb volt, mint a növekvő városrészeké, és a jövedelmi különbség 1970 és 2010 között még inkább nőtt. Míg 1970-ben az EHL városrészek medián jövedelme 6,808 dollár volt, ami mindössze 61%-a volt a növekvő városrészek jövedelmének, 2010-re ez az arány 57%-ra csökkent, ami arra utal, hogy a jövedelmi különbségek nemcsak abszolút értékben, hanem a relatív különbségekben is növekedtek.

A munkanélküliség is egy figyelemre méltó tényező, mivel az EHL városrészekben a munkanélküliség 1970-ben 8,7%-ról 2010-re 23,1%-ra nőtt, míg a növekvő városrészek munkanélküliségi rátája 3,1%-ról 8,9%-ra emelkedett. A különbség 2010-re tehát jelentősen megnövekedett, és bár az EHL városrészek munkanélküliségi rátája javult a 1990-es évek csúcsához képest, a munkanélküliség magas szintje továbbra is a gazdasági kirekesztettség fontos mutatója.

Az oktatási statisztikák szintén tükrözik a társadalmi szakadékokat. 1970-ben az EHL városrészekben az iskolázatlan felnőttek aránya 71,4%-ra rúgott, ami jelentősen magasabb volt, mint a növekvő városrészekben, ahol ez az arány 45,5% volt. Az oktatási szint és a társadalmi mobilitás szoros összefüggésben állnak, és az oktatás hiánya jelentős hátrányokat okoz a gazdasági és társadalmi felemelkedésben. Az elmúlt évtizedekben ugyan nőtt az iskolai végzettségűek száma, de a két típusú városrész közötti szakadék továbbra is jelentős maradt.

A bomlás nemcsak társadalmi, hanem politikai és gazdasági kérdéseket is felvet. A bontásra irányuló politikák nemcsak a lakhatási helyzetet érintik, hanem a városrészek közötti etnikai és gazdasági távolságokat is növelhetik. Azonban a bontás nem tudja önállóan regenerálni a városokat, ha nem kíséri azt a közvetlen és célzott közpolitikai beavatkozás, amely a lakosság gazdasági és társadalmi felemelkedését segíti elő. Az ipari területek fokozatos leépítése nem egy önfenntartó folyamat, hanem a gazdasági elszigetelődést erősíti.

A bontás mint várospolitikai eszköz nemcsak a gazdaság élénkítését célozza, hanem sokszor a társadalmi egyenlőtlenségeket is súlyosbítja, mivel az érintett közösségek nem kapnak megfelelő támogatást és lehetőséget a rehabilitációra. Az, hogy mi történik a bontott területeken, alapvetően befolyásolja a jövőbeli várospolitikát, amelynek célja nemcsak a térségek gazdasági helyzetének javítása, hanem a társadalmi igazságosság előmozdítása is.

Mi az a rightsizing, és hogyan befolyásolja a városokat?

A rightsizing egy olyan koncepció, amely szerint a súlyosan elnéptelenedett, leromlott városoknak érdemes csökkenteniük területüket, hogy gazdaságilag fenntarthatóbbá váljanak. Ez gyakran jelenthet parkok, zöldterületek kialakítását ott, ahol korábban városrészek álltak, illetve a lakosság koncentrálását néhány élénk, „városias” magba. A cél az, hogy ezek a központok funkcionálisabb közösségeket hozzanak létre, miközben csökken a városi infrastruktúra fenntartásának költsége. Az elhagyott területek zöldítése emellett hozzájárulhat környezeti rehabilitációhoz és szén-dioxid megkötéshez is.

Azonban a rightsizing nem pusztán a városok revitalizációjának eszköze, hanem egyfajta újrahasznosított megszorító politika, amely a városi szegény közösségek további elnyomását eredményezheti. A városok közötti politikai töredezettség és az állami szintű akadályok miatt a progresszív célok megvalósítása szinte lehetetlen, így a „város megmentése” gyakran álarca annak az elképzelésnek, hogy csökkentsék az állami kiadásokat és korlátozzák a városok fejlődését.

A kritikusok szerint a rightsizing mögött rejtett érdekek húzódnak meg: a növekedés ösztönzői igyekeznek földeket szerezni, miközben a korábbi városmegújítási programokhoz hasonlóan felülről irányított, kizárólagos intézkedéseket vezetnek be, amelyek elnyomják a helyi lakosok igényeit. Az egykori városmegújítás során is hasonló érvek alapján bontották le szegregált, túlnépesedett negyedeket, ami többnyire a szegény, főleg fekete közösségek kiszorításához vezetett.

Az elhagyott városi területek valós problémát jelentenek: a szétszóródott infrastruktúra növeli a fenntartási költségeket, az üres telkeken gyakoribbak a bűncselekmények, például a gyújtogatás és illegális hulladéklerakás. Az extrém elhagyatottság elsősorban a szegény, kisebbségi közösségeket sújtja, akik emiatt társadalmilag elszigetelődnek és környezeti ártalmaknak vannak kitéve.

A rightsizing azonban a megszorító politika keretei között valósul meg, amely az állami források szűkítését és a társadalmi kiadások korlátozását jelenti. Ahelyett, hogy az állam bővítené a forrásokat, vagy bevezetné a progresszív adóztatást és a regionális bevételmegosztást, a hangsúly a költségcsökkentésen és a városi dolgozók jogainak korlátozásán van. Ez a hozzáállás a 2008-as pénzügyi válság utáni várospolitikai paradigmaváltás eredménye, amikor a városoknak egyre több hitelt kellett felvenniük, miközben az állami támogatások csökkentek.

A rightsizing megvalósítása tehát inkább a városi negyedek „kiürítését” célozza, mint fejlesztését, a „haldokló” városrészeket állami beavatkozással hagyják pusztulni vagy bontják le. Ez a folyamat szoros összefüggésben áll a faji előítéletekkel, hiszen az érintett negyedek többségében fekete közösségek élnek. A fehér lakosság gyakran hajlamos rendetlenségnek és rendezetlenségnek látni ezeket a helyeket pusztán a faji összetételük miatt. A „zöld város” idealizált képe pedig gyakran csak felszínes maszkként szolgál, amely elfedi a valós társadalmi és gazdasági problémákat, miközben a valódi zöldítési projektek nem kapnak finanszírozást.

A rightsizing elméleti alapjai között szerepel a lakóházak lebontása és az ingatlanok eladása a legmagasabb ajánlattevőnek, miközben a helyi közösségek véleménye csak látszólagos bevonásként jelenik meg, amely valójában a döntések legitimálását szolgálja, nem pedig valódi részvételt. Az érintett szegény közösségek érdekei másodlagosak, a bontás és fejlesztés közötti valódi kérdések pedig már előre le vannak zárva, felülről vezéreltek.

Az ilyen tervekből jól látszik, hogy a rightsizing gyakran a városok pusztulásának eszköze, amely a valós társadalmi és gazdasági problémák elől eltereli a figyelmet, miközben nem képes valódi megoldásokat kínálni. A városi infrastruktúra és a lakhatási körülmények romlása, a szegregáció fenntartása és a környezeti igazságtalanságok elmélyítése továbbra is súlyos kihívásokat jelentenek.

Fontos megérteni, hogy a városi jogok és közösségi részvétel nélkül végzett tervezés nem vezet fenntartható fejlődéshez. A városok nem csupán fizikai terek, hanem társadalmi kapcsolatok rendszerei is, amelyeket nem lehet pusztán infrastrukturális vagy gazdasági szempontok alapján kezelni. A városi megújulásnak integrált megközelítésen kell alapulnia, amely egyszerre veszi figyelembe a társadalmi igazságosságot, a környezeti fenntarthatóságot és a gazdasági életképességet. Csak így kerülhető el, hogy a városok fenntartása a lakosság kiszolgáltatottságának és a társadalmi egyenlőtlenségek mélyülésének eszközévé váljon.

Miért tartják az emberek a társadalmi egyenlőtlenséget elkerülhetetlennek, és hogyan hat ez a társadalmi küzdelmekre?
Hogyan Oldjunk Meg Geometriai Feladatokat Különböző Módokon?
Hogyan csökkenthetjük a globális egyenlőtlenségeket és reagálhatunk a klímaváltozásra?
Mi rejlik a másik dimenzió kapui mögött, és mit jelent az emberi elme számára az idegenség tapasztalata?
Mi a Hilbert-tér és miért alapvető a kvantummechanikában?