Nem volt nap. A táj előterében, alig két-három mérföldnyire, egy város emelkedett, amelynek hatalmas tornyai és hegyként magasodó, vörös kőből épült bástyái olyanok voltak, mintha egy felfedezetlen világ Anakimjai alkották volna. Fal falra rakódott, torony torony fölé magasodott, hogy szembeszálljon az éggel, mindenütt szigorú és komor, derékszögű vonalakba rendezve az építészetet. A látvány súlya szinte összeroppantotta a szemlélőt. Miközben néztem a várost, elfelejtettem kezdeti érzésemet a zavarodottságról és idegenségről, s helyette olyan félelemmel elegy csodálat lett úrrá rajtam, amelyhez valami titokzatos vonzás társult, mintha rabságba ejtő varázs sugárzott volna belőle.

Amikor azonban tovább szemléltem, visszatért rám helyzetem kozmikus idegensége és megfejthetetlen rejtélye. Menekülni akartam a fojtogató különösségből, visszatérni a saját világomba. A zavaromat legyőzendő, igyekeztem megfejteni, mi is történhetett valójában. Sok dimenzióközi történetet olvastam, sőt magam is írtam egyet-kettőt. Gyakran eltűnődtem azon, vajon léteznek-e más világok vagy anyagi síkok, amelyek ugyanabban a térben állnak fenn, mint a miénk, ám az emberi érzékek számára láthatatlanul és tapinthatatlanul. Most rá kellett döbbennem, hogy valami ilyesmibe estem bele.

Amikor a sziklák között előreléptem, valószínűleg egy térhasadékba zuhantam, amelynek mélyén e különös szférába kerültem. Egyszerűen hangzik, de valójában felfoghatatlan titok. Hogy megnyugtassam magam, közelebbről is szemügyre vettem a környezetemet. A hatalmas monolitkövek két párhuzamos sorban húzódtak a domboldalon, mintha egy régi, a lila fű által elnyelt út nyomát jelölték volna. Mögöttem két oszlop állt pontosan olyan távolságban egymástól, mint a saját világomban a sziklák. Zöldesszürke kőből készültek, kilenc láb magasak voltak, bár a tetejük letört. Az út ott véget ért, s felette aranybarna köd zárta el a látást.

Elkerülhetetlenül felmerült bennem a kérdés: vajon a két oszlop és az én világomban lévő sziklák puszta véletlen egybeesés, vagy valami kapu részei, amelyet felfoghatatlan idegen lények állítottak egy másik időből és térből? És ha átlépek közöttük, visszatérhetek-e? Az elmém szédült a kérdések végtelen távlatától. De leginkább az érdekelt, hogyan juthatok vissza. A város falai, a táj idegensége túl sok volt az emberi idegeknek. Úgy éreztem, beleőrülnék, ha sokáig kellene itt maradnom. Ki tudja, miféle hatalmak vagy lények leselkednek?

Mégis, miközben a lila és sárga növényzet védelmében a város felé haladtam, elém tárult egy út, óriási kőtömbökkel kirakva. Úgy tűnt, elhagyatott. Merni kezdtem rálépni, mígnem hangot hallottam a hátam mögött. Megfordulva különös lények közeledtét láttam. Rémülten hátráltam egy bozótosba, onnan figyelve őket. Tíz láb magasak lehettek, lépteik óriásiak, s pillanatok alatt eltűntek egy kanyar mögött. Képtelen vagyok pontosan leírni őket, olyannyira idegenek voltak mindattól, amit emberinek vagy állatinak szokás nevezni.

Az efféle találkozás rávilágít arra, milyen törékeny az emberi elme, amikor valóban idegen tapasztalatokkal szembesül. Még ha a tudomány és a fikció dimenziókat és világokat fest is elénk, a szembesülés velük egészen más: zsigeri rettegés és elfojthatatlan kíváncsiság együttesen. A leírt jelenet nemcsak az idegenség érzését ragadja meg, hanem a határátlépés mentális következményeit is. Aki belép egy ilyen kapun, nem csupán egy másik térbe lép, hanem önmaga korlátozott világértelmezését is széthasítja.

Mi rejlik a rejtélyes tűzforrás mögött?

Ahogy a mélyben zúgó hangok egyre közelebb értek, valami felfoghatatlan csodálat öntött el. A zene, a világ legmagasabb éneke, mintha valami csodálatos elixírből született volna, egy éltető hatású nedű, amely magába foglalja az örök élet és az istenek álmának magas és csodálatos vágyait. Mintha egy megmagyarázhatatlan, szinte emberfeletti erő szippantott volna be, minden lépésem felerősítve az érzést, hogy valami rendkívüli helyre lépek. Az elzárt forrás irányába közeledve mintha valami ismeretlen előérzet arra késztetett volna, hogy betömjem a füleimet gyapjúval, mielőtt továbbmennék. Bár még mindig hallottam, sőt, érzékeltem annak különös rezgését, a hang most tompábbá vált, s hatása is enyhült. Ma már biztosan tudom, hogy életben maradásomnak ez az apró, de bölcs óvintézkedés volt az oka.

A monumentális oszlopsorok sötétedtek, mintha egy hosszú bazaltbarlangba léptem volna. Aztán a távolban egy lágy fény ragyogott fel, amely a falakat és az oszlopokat árasztotta el. A fény egyre intenzívebbé vált, mint valami hatalmas lámpások világítása, melyek a templom szívében égtek, miközben a rejtett zene egyre erősebben pulzált idegeimben. Az ősi templom végén egy hatalmas, határokat nem ismerő terembe értem, ahol a falak és a mennyezet egyébként mozdulatlan, örök árnyékban álltak. A szoba közepén egy kör alakú gödör volt, fölötte egy lángoszlop emelkedett, mintha egy ismeretlen szertartás részeként soha véget nem érő fáklyaként lobogott volna.

A láng volt az egyetlen fényforrás, és egyben a zene forrása is. Még a fülemet is gyapjúval eltömve, a zene áthatott, a dallam édes és csillagosan szép volt, mint egy soha nem hallott, szent ének. A zene csábító hatása, a tűz égi ragyogása mind-mind elbűvölt, és úgy tűnt, mintha magam is istenek között lehetnék, hiszen a templomban más lények is jelen voltak. Néhányan a láng előtt hajoltak meg, mások titokzatos mozdulatokkal tisztelegtek. A hangjuk olyan volt, mint a hatalmas dobok mély zúgása vagy az óriás rovarok szúrós hangja, mintha egy másik világot hallottam volna.

Bár nem figyeltem rájuk, magam is elbűvölten haladtam előre, és csatlakoztam a szertartáshoz. A láng nőtt és nőtt, és végül a fénye a monumentális szobrok arcát és alakját is megvilágította, melyek egy hosszú és titokzatos korszakok istenei, hősei vagy démonai voltak. Az iszonyú zöld tűz csillogása elvakított, és mikor elfordítottam a tekintetem, az ég tele volt bonyolult, gyorsan változó színekkel, olyan árnyalatokkal és mintákkal, melyek soha nem tapasztalták meg a földi szemek.

A zene és a láng egyre fokozódtak, és egy elhajló gondolat támadt a fejemben: mi lenne, ha most, ebben a pillanatban beleugranék a lángba, hogy megtapasztaljam mindazt, amit ígér? A zene azt sugallta, hogy ebben a percre mindent megtalálok, amit csak valaha kívántam. A lángba való ugrás csábítása szinte elviselhetetlen volt. De nem veszítettem el minden józan eszem, és hirtelen visszariadtam, mint egy szakadék szélén álló ember.

De nem voltam egyedül ezzel a szörnyű késztetéssel. Azok a lények, akiket a szárnyas társaimnak nevezhetek, szintén elindultak a láng felé, mint a molylepkék, és egy pillanat alatt eltűntek benne. Az ősi szellemek mindannyian feláldozták magukat, hogy egyesüljenek a lánggal, miközben az én társaim mozdulatlanul, mintha megkövesedtek volna, nézték mindezt. A tűz fénye egyre inkább elhalványult, és a láng lassan alábbhagyott, de a csábítás hatása még mindig ott volt a levegőben.

Sok társammal együtt elhagytuk a helyszínt, mintha mindegyikünk legyőzte volna a halált hozó varázst. Az egyik hatalmas páncélozott lény, aki elment, figyelmeztetett a veszélyre, és én megpróbáltam követni őt. A visszafelé vezető út olyan volt, mint egy opiátos álom, és a zene szinte kísértett. Ahogy továbbmentem, azt kérdeztem magamtól: mi lehet ez az egész? Milyen erők munkálkodnak itt, hogy csak egy pislákoló ízelítőt adnak az örökkévalóság titkából?

A szentély rejtélyes vonzereje mindent elmond a hely varázsáról és veszélyeiről, amelyek csakis a kíváncsiságot és a túlélési ösztönt egyszerre ébreszthetik fel az emberben. Az a belső vízió, amely elragadhat, nehezen elhagyható. A történet folytatásához szükséges valami más, egy másik megértés, egy külső tanú segítségével.

Mi rejlik a tenger mélyén? A Simorgya és a legendák titkai

Fafhrd és a Szürke Egér krónikái immár több mint öt kötetet számlálnak, és Leiber, aki 1939 óta írja őket, továbbra is visszatér Nehwon földjére. Az egyik legkorábbi történet a Simorgya, a tengeren elmerült Atlantisz elveszett földjének meséje.

"Úgy születtem, hogy a szerencse az ikertestvérem!" – kiáltotta Fafhrd vidáman, miközben olyan gyorsan ugrott fel, hogy a hajó is megremegett, hiába voltak a kiugrók. "Kaptam egy halat az óceán közepén. Felhasítottam a hasát. És nézd, kis ember, mit találtam!"

A Szürke Egér hátrált, miközben az egész hal- és vérfoltos kéz Fafhrd felé nyújtózott, orrát fintorogva húzta fel, és gúnyosan felhúzta a szemöldökét. Az objektum, amit meglátott, még Fafhrd széles tenyerén is meglehetősen nagy volt, és bár egy kicsit nyálkás volt, egyértelműen aranyból készült. A tárgy egy gyűrű és egy kulcs volt egyben, a kulcs rész derékszögben volt elhelyezve, így kényelmesen a ujjra fektetve viselhető volt. A gyűrűn valamilyen faragás volt. Az Egér, aki világot járt és sok mindent látott már, ösztönösen megérezte, hogy valami nincs rendben. Valami, amit nem tudott pontosan megmagyarázni, de amit érezni lehetett.

A gyűrű, bár egyszerűnek tűnt, ősi és titokzatos eredetűnek hatott. Fafhrd, aki éppúgy otthon volt a tengeren, mint a szárazföldön, a gyűrű látványára egy pillanatra elgondolkodott. Emlékek törtek fel benne, olyan legendák, amelyek hosszú, északias éjszakákon hangzottak el, táncoló tűz fényénél, a nagy tengeri kalandokról, az ősi portyákról, sőt, egy-egy ősi zsákmányról, amelyet soha nem adtak el, nem cseréltek el, és amelyet az utókor is tisztelt.

"Ez egy szép kis darab, nem igaz?" – mondta Fafhrd, miközben felnevetett. "Szerinted melyik ajtót nyitja? Egy király szeretőjéé, azt mondanám. Elég nagy ahhoz, hogy egy király ujjára illeszkedjen."

A Szürke Egér nem volt elragadtatva a gyűrűtől. "Talán egy megfulladt ember kezéből származik, és mérget szívott fel a tengerfenékről. Dobd vissza." De Fafhrd csak nevetett és a gyűrűt a középső ujjára húzta.

Míg a Szürke Egér tovább figyelte a horizontot, egy új gondolat ütötte fel a fejét. Mi van, ha éppen most egy olyan hely felett hajóznak, amelyet a legendák Simorgyának neveznek? Az óceán, amely már rég elnyelte ezt a földet, rejthet még valamit. Mi van, ha ez a hal, amit most fogtak, valaha azoknak a szigetlakóknak a hajóit látta, akik Simorgyát védelmezték? Fafhrd ennek a kérdésnek nem adott egyértelmű választ, csupán annyit mondott: "Ki tudja? A tenger hatalmas. Talán ott vagyunk, ahol azt gondoljuk. Vagy talán nem."

A sziget, amit Simorgyának neveztek, a történetek szerint ősi varázslókat rejtegetett, akik uralkodtak a szelek és hullámok felett, és minden olyan teremtmény fölött, ami a tenger mélyén élt. Azonban a tenger elnyelte őket, és még a legnagyobb kalandorok sem tértek vissza innen, miután felfedezésükbe kezdtek. A legenda szerint az embereik hatalmas veszteségeket szenvedtek el, mivel képtelenek voltak elérni Simorgya partjait, és végül mindenki, aki próbált utánuk menni, eltűnt, mintha a tenger örökre elnyelte volna őket.

A gyűrű tehát egy kulcsot jelképezhet a múlt titkainak feltárásához. De mi rejlik még a történetben, amely elmondja Simorgya tragikus eltűnését? Miért tűnt el a föld, és vajon létezett-e valaha egyáltalán? Még Fafhrd sem volt biztos benne. Az őseik történetei olyan távoli és elmosódott képeket festettek, hogy még ő maga sem tudta, mennyi igazság rejlik bennük. Azonban abban biztos volt, hogy a gyűrű egy olyan titkot hordoz, amely bárkinek, aki azt birtokolja, megnyithatja a múlt zárt kapuit.

Miközben a tenger folyamatosan hullámzott körülöttük, és a nap lassan lement, a hajójuk egyre gyorsabban haladt előre, mintha a vihar közeledett volna. A kérdés, hogy Simorgya valóban létezett-e, és hogy mi rejlik még a tenger mélyén, örökre kérdés maradt. A tenger mélyén talán több titok is hever, amit a világ talán soha nem fog teljesen felfedni.

Mi történt valójában Sarnath ezeréves ünnepén?

Sarnath városát egykor a világ csodájaként emlegették, túlragyogva Thraa, Ilarnek és Kadatheron királyi palotáit. A régi király, Zokkar kertjei a város szívében terültek el, hatalmas üvegkupola alatt, melyen át a nap és a hold fénye ragyogott, vagy ha a világosság hiányzott, csillagképek és égi testek szimbolikus másai lógtak alá, hogy a mennyei fény illúzióját keltsék. A kerteket illatos szellők hűtötték nyáron, télen pedig rejtett tüzek melegítették, így mindig tavasz uralkodott ott. Patakok csobogtak kavicsokon át, tavak terültek el liliomokkal, fehér hattyúk úsztak a vizeken, miközben ritka madarak zenéje töltötte be a levegőt.

A paloták tornyai égbe nyúltak, falukat Dother-olajba mártott fáklyák világították meg, és hatalmas freskók borították, királyokkal és seregekkel, melyek látványa egyszerre volt felemelő és bénító. A padló mozaikjai drágakövekből készültek, úgy tűnt, mintha az ember virágágyásokon lépkedne. A királyi trón egyetlen elefántcsont darabból készült, sőt, olyan méretű volt, hogy senki sem tudta, honnan származhatott. A trón aranyozott, guggoló oroszlánokon nyugodott, jóval a márvány padló fölött. A templomok, különösen a tizenhét toronyszerű szentély, ragyogó, sokszínű kőből épültek, amelyek sehol másutt nem voltak fellelhetők. A legmagasabb egy teljes ezer könyöknyire emelkedett az ég felé, és ott laktak a főpapok, akiknek pompája alig maradt el a királyokétól.

A templomokban a három főistenséget, Zo-Kalart, Tamashot és Lobont imádták. A szentélyekben ülő istenalakok annyira élethűek voltak, hogy aki látta őket, megesküdött volna, hogy maguk az istenek ülnek ott az elefántcsont trónon. A főpapok a torony legfelső kamrájából figyelték a várost, a síkságokat és a tavat nappal, s éjjel a hold és a csillagok tükörképét a víz felszínén. Ott végezték el a titkos, ősi rítust is Bokrug, a vízi gyík elleni gyűlölet jegyében, és ott őrizték a chryzolit oltárt, melyen a Taran-Ish Végzetszavai voltak felírva.

Minden évben hatalmas ünnepségen emlékeztek meg Ib elpusztításáról, a furcsa lények eltörléséről, kiket századokkal azelőtt száműztek. Bor, tánc, ének, mulatság és gúnykacaj töltötte be a várost. Az istenek nevében gúnyt űztek a múltból, s rózsákkal koronázott lantosok daloltak a hajdani hódításról. A királyok ilyenkor a tóra néztek, s megátkozták a mélyben nyugvó csontokat. Bár a főpapok kezdetben nem nézték jó szemmel e vigasságot, idővel ők is nevetni és lakmározni kezdtek, elvégre nem történhetett semmi baj – hiszen ezer év telt el, s Sarnath gazdagabb lett, mint valaha.

Az ezeréves évforduló lakomája azonban páratlan pompával érkezett. Tíz évig készültek rá, s eljött a világ minden tájáról a nép: Thraa-ból, Ilarnekből, Kadatheronból, sőt még távolabbi földekről is. A falak előtt hercegek sátrai sorakoztak, a palotákban pedig szolgák sürögtek. Nargis-Hei király ősi boroktól megrészegülve pihent, míg körülötte egzotikus lakomák folytak. Tevepaták, pávák, gyöngyök ecetben oldva – minden, amit csak a konyhaművészet adhatott. Ám a legnagyobb becsben a tóból kifogott halak álltak, hatalmas példányok, arany tálakon, drágakövekkel díszítve.

Ám a lakoma idején történt valami, amit senki sem értett, s amit senki nem is tudott megmagyarázni. Gnai-Kah főpap a toronyból először látta meg a sápadt holdból alászálló árnyakat, és a tóból felkúszó zöldes ködöt, mely elnyelte a tornyokat, kupolákat. A víz tükre megváltozott, és a tó közelében álló Akurion sziklája – amely évszázadok óta fenségesen emelkedett ki a vízből – most alig látszott ki. A félelem láthatatlanul terjedt. Hercegek összepakolták sátraikat, bár nem tudták pontosan, mitől félnek.

Éjfélhez közeledve Sarnath minden bronzkapuja egyszerre csapódott ki, s a város lakói pánikszerűen özönlöttek ki a síkságra. Arcukon őrület, nyelvükön borzalom – oly szavak, melyeket senki sem akart megérteni. A palota ablakain át már nem Nargis-Hei és nemes társai látszottak, hanem zöldes, hangtalan, iszonyatos lények, kiknek kidülledt szeme, lecsüngő ajka és furcsa fülei voltak. Táncoltak. Kezükben arany tálakat tartottak, rubinokkal és gyémántokkal díszítve – de rajtuk már nem étkek, hanem torz, ismeretlen lángok lobogtak.

A város végül elnémult, s csak a víz maradt, és az emlék, amit nem mertek többé kimondani.

Az olvasónak itt nem elég csak az építészet fenségét, a szertartások titokzatosságát vagy a lakomák túlzásait és dekadenciáját megértenie. Fontos felismerni azt az alapmotívumot, amely átszövi Sarnath történetét: a bűnhődés elkerülhetetlensége. A város elfeledte, hogy amit elpusztított, nem tűnt el nyomtalanul. A gőg és felejtés, a győzelem ünneplése a szakrális tisztelet rovására végül nemcsak a testeket, hanem az emlékezetet is elmosta. Sarnath elbukott nem az idegen lények miatt, hanem saját önelégültsége, isteneit megcsúfoló ünnepe és ősi figyelmeztetések semmibevétele miatt. A titok nem a víz alatt, hanem az emberi felejtés mélyén rejtőzik.

Hogyan válhatunk azzá, amivé képesek vagyunk válni, ha mindvégig ugyanabban az udvarban járkálunk?

Bár sokan hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a világ rendje stabil, az igazság az, hogy egyáltalán nem az. Még a legjobb rendszerek is csak pillanatnyi egyensúlyt képviselnek, amely bár évtizedekig működhet, egyszerre törhet össze. Az egyetlen valódi választás tehát, hogy elinduljunk, és tovább menjünk, amint lehetőség nyílik rá. Cameron is ezt teszi, amikor elhagyja az ismerős világot, hogy új, ismeretlen univerzumokat fedezzen fel. Nem feltétlenül jobbat, de másikat. Talán mindent elveszíthet, ami számára fontos, és semmit nem nyerhet, amit érdemes birtokolni. De hát mi van ezzel? Minden nap ilyen fogadásokat tartogat. Az életünk tétje, amikor ajtót nyitunk, minden egyes pillanattal új lehetőségek születnek. A kérdés csak az, hogy hogyan éljük meg ezeket a döntéseket.

Minden döntés új világokat teremt. Ahogy egy egyszerű lépés, például egy villanykörte kapcsolása, vagy egy egyszerű orrfújás is új kontinuitásokat hozhat létre, úgy egy nagyobb cselekedet — egy gyilkosság, egy megtermékenyítés, egy vallási konverzió — egész univerzumokat alakíthat át. Ez a játék. Az élet maga a folyamatos döntéshozatal, és mindegyik döntés új valóságokat hoz létre. Amint egyetlen mozdulat különböző galaxisokat generálhat, úgy minden választás, amit hozunk, valami újat indít el. Az idő folyamatosan elágazik, új utak, új lehetőségek, új életek születnek minden egyes pillanattal.

Amikor Cameron először belép egy új világba, gyorsan próbálja megfejteni, mi is történt itt. A látvány egyszerű: kézzel varrott ruhák, szénporos földutak, semmi ipari forradalom. Nincsenek gyárak, nincsenek gépek, nincsenek füstölgő gyárkémények. De vajon miért? Az egész világ mintha elutasította volna az ipari fejlődést. Talán itt még nem találkoztak a gőzgép feltalálójával? Hogy mi történt a világban, hogy még nem fejlődtek a gépek? Az ilyen pillanatokban próbálhatunk rávilágítani a történelem mögötti tényezőkre, és próbálhatunk választ adni arra, mi alakította ezt az univerzumot.

Másutt Cameron egy forgatagban találja magát. A felvonulás őrült sebességgel halad, a tomboló emberek, a látványos díszletek mind arra figyelmeztetnek, hogy valami sötét és nyomasztó erő uralkodik ezen a helyen. Mégis, ő nem reagál, nem hagyja, hogy a környezet hatással legyen rá. Az ismeretlen világokban járva fontos, hogy figyeljük, hogyan hatnak ránk az új helyszínek, hogyan változik a mi viselkedésünk a körülöttünk lévő világ reakciói alapján.

Ahogy Cameron továbbhalad, egy új jelenet tárul elé: egy nyílt, végtelen síkság, amely a Gobi sivataghoz hasonlít. Itt nincsenek városok, nincsenek falvak, csak néhány sátor és pár lovas. Ám amint megpillantja őket, rájön, hogy nem egy egyszerű lovas csoportról van szó. A férfiak, akik körülveszik őt, nem csupán harcosok, hanem a történelem egy darabja. Genghis Khan leszármazottai, akik egy másik világba születtek, egy világba, amely még mindig az ősi szokásoknak és rítusoknak él. Miközben körülveszik, és különféle próbákat szabnak ki rá, Cameron ráébred, hogy mindez csupán egy újabb teszt. De miért is? Miért kell végigmenni a sok-sok próbán? Talán azért, hogy felismerjük, hogy a világ nem egyetlen, meghatározott úton halad, hanem mindig több lehetőség között mozog.

Ez a fajta világjárás, a különböző univerzumok közötti mozgás nemcsak egy személyes utazás, hanem a világ megértésének folyamatát is jelenti. Minden egyes univerzum egy új lehetőség, egy új tanulási lehetőség. Hogyan reagálunk az új világokra? Hogyan formálják a választásaink a minket körülvevő világot? Az igazi kérdés nem az, hogy mi történik, hanem az, hogy mi az, amit mi magunk hozunk létre azokból az eseményekből, amik körülvesznek minket.

A történet végső soron arról szól, hogy az ember hogyan találja meg a helyét az univerzumban, hogyan fedezi fel saját határait, és miként lép túl rajtuk. Mindegy, hogy egy új világot találunk, vagy ugyanabba a világba térünk vissza, a lényeg az, hogy soha nem szabad megállni. Az emberi élet nem egy végleges válasz keresése, hanem folyamatos kérdezés, döntés és választás.

Miért fontos a Kubernetes és az Active Directory kockázatcsökkentése a modern IT rendszerekben?
Hogyan javítja az Ivy az Angular tesztelési és fejlesztési élményt?
Hogyan építsünk újrafelhasználható és skálázható infrastruktúrát Terraform modulok segítségével?