Shakespeare „Measure for Measure” című drámája kiváló példája annak, miként fonódnak össze a szuverenitás és a karakter dinamikus, olykor ellentmondásos viszonyai. A darab fikciós Bécsében, akárcsak egy szent erdőben, ahol egy amazon királynő beleszeret egy szamárba (mint Titania esetében az „Álomnak éjszakájában”), a szuverenitás forgatagában bármilyen váratlan esemény megtörténhet. A hatalom birtokosa, azaz a helyettesítő uralkodó Angelo szigorú, törvényekhez ragaszkodó hozzáállása, a csalfa Lucio tréfás anarchiája és Barnardine megmásíthatatlan életösztöne különböző mikroklímákat hoznak létre a városban, melyek egymással is versengenek. Ez a konfliktus az autoritás és a hatalom viszonyát tárja fel: a törvény nem pusztán parancsolni kíván, hanem legitimációt is akar, azaz elfogadást, ami túlmutat az egyszerű engedelmességen.

A törvény hatalma ugyanis azon túlmutató forrásból táplálkozik, ami maga a jog határain kívül esik. Bár a törvény önfenntartóként kíván működni, legitimációja olyan közös alapértékek vagy hiedelmek meglététől függ, melyek nem maga a jog, hanem az annak külső világa által születnek. Harold Berman szavaival élve: „A jog minden társadalomban valami azon túlmutatóból nyeri hatalmát.” Jacques Derrida is hangsúlyozza, hogy a jog vagy a jogosság megteremtése önmagában nem jogi aktus, hanem kivételes esemény, amely túl van a törvényes normákon. Így a törvény vágya a saját hatalma iránt paradox, hiszen az igazi szuverenitás egy transzcendens, egyszerre antinómiás és alkotó hatalomtól ered, amely felülbírálhatja vagy éppen felfüggesztheti a jogi szabályokat.

Ebben a kontextusban a szent és a szuverenitás fogalmai elválaszthatatlanok. A szentség feladata a transzcendencia megvalósítása: megkérdőjelezi a fennálló normákat, beleértve a hasznosság és csereelv alapelveit, ugyanakkor betölti azt az űrt, amelyet e zavarás létrehoz, így megalapozva a törvény legitimitását. A szentség és a szuverenitás végtelen dialektikus folyamatban stabilizálja és újraépíti a jogi, politikai és társadalmi kötelékeket. A szuverenitás e megközelítése új fényben mutatja meg az identitás kialakulását is: a törvény merev szabályokhoz ragaszkodik, hogy fenntartsa a normatív valóságot, de ezek önmagukban kevésnek bizonyulnak. Az elfogadás normatív elkötelezettsége nélkül a szabályok szabadon lebegnek, kiszolgáltatva a szeszélynek és a zsarnokságnak.

A jog és a hatalom közötti folyamatos küzdelemben a karakter döntő jelentőségű. A karakter a jog „sötét anyaga”, amely lehetővé teszi a jelentések fenntartását vagy megváltoztatását. Ha a karakter nem képes önreflexióra és időnkénti értékfelülvizsgálatra, önzésbe és vágyak kaotikus összefonódásába süllyed. A nyilvános normakonszenzus ismételt megerősítése a jog szuverenitásának forrása, hiszen a közösség elfogadott értékei és hiedelmei adják a társadalom összetartó erejét. Ez a szellem vagy daimon, amely a karakter belső mozgatórugója, egyúttal a jog szuverenitását is fenntartja kívülről, a társadalomban.

Ez a kötelék különösen markánsan jelenik meg szertartásokon, alkotmányozó gyűléseken vagy tömegtalálkozókon, ahol a kollektív „lázadás” vagy effervescencia, ahogy Durkheim nevezte, a társadalmat szent, transzcendens valósággá emeli. A jogi szuverenitás alapértékei különösen válságok idején válnak világossá, például a francia forradalom vagy az amerikai polgárháború alatt. Amikor a közös jelentések megbomlanak, az állam elleni vagy melletti erőszak fenyegeti a civil vitát, és így a jelentések társadalmi előállítása és felbomlása létfontosságú erőforrássá válik a politikában és kultúrában.

Fontos, hogy a jog legitimációja nem pusztán a formális szabályokon alapul, hanem a közösen vallott értékek és identitások szintjén jön létre, amelyek megújulása, kritikus újraértékelése elengedhetetlen a jog fenntarthatóságához. Ezért a szuverenitás mindig egyfajta rituális és kulturális termék is, amely a társadalom mélyebb, nemcsak jogi, hanem erkölcsi és szimbolikus összetartó erejét fejezi ki.

Mennyire alapozhatók a retorikai bizonyítások a „közvélekedésre”?

A hobbesi retorikai elmélet és annak viszonya Arisztotelész retorikájához árnyaltabb képet mutat, mint ahogy azt gyakran feltételezik. Hobbes nem egyszerűen „győzni akar minden áron”, hanem célja, hogy meggyőződést alakítson ki a közönségében. Ez a cél – a meggyőzés – már önmagában is megkülönbözteti őt a manipuláció puszta szándékától. A retorika szerinte nem más, mint az a művészet, amely képes a közönség adott hiedelmeiből kiindulva érvelni. Ezeket a „közvélekedéseket” – melyeket Arisztotelész „endoxa”-nak, azaz köztiszteletben álló, közmegegyezésen alapuló vélekedéseknek nevez – Hobbes egyfajta stratégiai kiindulópontként kezeli.

A Briefe című mű harmadik fejezete ezt a gondolatot kétszer is megerősíti. Az első említés a „common opinions” alatt általánosabban vett közhelyeket vagy topikus helyeket ért, ám a második említés konkrétabb: azokat az előfeltevéseket nevezi így, amelyekkel a bíró – az érvelés célzott közönsége – már eleve rendelkezik. Ez a megkülönböztetés azt sugallja, hogy a retorikai érvelés nem absztrakt logikai művelet, hanem pszichológiailag érzékeny tevékenység, amely figyelembe veszi a hallgatóság előzetes tudását, meggyőződéseit és hajlamait.

Arisztotelész Rétorikájának második könyvében hasonló elvet találunk: az enthüméma – azaz a retorikai szillogizmus – rövidségének és hatásosságának kulcsa az, hogy olyan premisszákra épül, amelyeket a közönség már elfogad. Az ilyen premisszák lehetnek „homologoumena” (azaz egyetértésben álló állítások) vagy „endoxa” – közmegegyezésen alapuló, de nem feltétlenül igaz ismeretek. Az enthüméma tehát nem az igazság logikai bizonyítása, hanem a meggyőzés eszköze, amely gyakran az ismerős és hitelesnek tűnő közhelyekből építkezik. A Briefe szerzője, ennek tudatában, kerüli az olyan érveléseket, amelyek túl elvontak vagy a hallgatóság számára „kevésbé ismert” premisszákból indulnak ki, hiszen ezek nem keltik fel a kívánt meggyőző erőt.

Francis Bacon már 1597-es munkájában, az Of the Colours of Good and Evill-ben is figyelmeztetett az ilyen közvélekedések veszélyére, rámutatva, hogy ezek csak bizonyos kontextusban állják meg a helyüket, más esetekben viszont félrevezethetnek. A retorikusnak tehát nemcsak az a dolga, hogy isme

Mi köti össze a jogot és az irodalmat – és mit jelent ez az igazság ismerete szempontjából?

A jogi rend performatív tudásként való felfogása – amely egyszerre megidézés és fikció – alapjaiban kérdőjelezi meg a jog és irodalom kapcsolatának természetét. Ez a kapcsolat nem pusztán formai vagy stilisztikai átfedéseken alapul, hanem mélyebb szerkezeti, episztemológiai és allegorikus összefüggéseken. A jogi poétikával foglalkozó Schramm-hoz hasonló esszék nyomán megérthetjük, hogy a jogi performativitás, mint tudásforma, nem zárható be a pozitív jogi rendszer keretei közé. Majumder például rámutat, hogy az Inns of Court intézményrendszere miként hozott létre egy "kivételes" teret, amelyben a természetjog megjelenhetett a pozitív jogi struktúrán belül. Ez a kivételesség nem anomália, hanem hermeneutikai lehetőség, amely a jog és irodalom allegorikus kapcsolatának alapjául szolgál.

Van Dijk olvasata szerint az allegória nemcsak két különböző szféra közötti híd, hanem egyben olyan olvasási gyakorlat is, amelyet maga a diszciplínák közti párbeszéd kíván meg és hoz létre. A jogi diskurzus és a humanisztikus szövegek közötti hermeneutikai kapcsolatok éppen ebben az allegorikus térben válnak értelmezhetővé. Ez a tér nemcsak elméleti, hanem drámai is: Feldman a huszadik századi jogi dráma keresztény impulzusai és liberális hagyományai közötti paradox viszonyt vizsgálja, míg Kirby Hookernél mutatja be a természetes és kinyilatkoztatott törvény közötti feszültséget, amely a korai modern jog és vallási képzelet határmezsgyéjén bontakozik ki.

Ezt a feszültséget Peters esszéje is tematizálja, amely a tudományos szövegkönyvek vizualitásán keresztül közelít a jogi megismeréshez – rámutatva, hogy a kép és a szöveg együttműködése miként alkotja meg a jogi ítélet retorikai és episztemológiai formáit. A teológiai eredet, amelyből a jog misztikus alapjai fakadnak – ahogy Jacques Derrida fogalmaz: la force de loi – egyaránt megjelenik Schwartz, Majumder és más szerzők olvasataiban. Schwartz különösen kiemeli a bibliaértelmezés és jogi vita közötti évszázadokon átívelő dialógust, amely nem pusztán vallási, hanem retorikai és jogfilozófiai természetű is.

A provokáció és párbeszéd dinamikája új értelmet nyer Goodrich és del Mar esszéiben, amelyek a jogi performansz kettősségét, valamint az ítélkezés játékos, mégis komoly jellegét helyezik előtérbe. Hayaert elemzése a jogi kódexek verselésének kulturális jelentőségére világít rá: a jog és költészet közötti szimbiózis nem csupán hiányt vagy pótlékot jelent, hanem egy olyan vágyat is, amely a kölcsönös gazdagítás lehetőségét hordozza magában.

Gary Watt ironikus, ugyanakkor éles megközelítésével a jog és költészet közötti pólusok közötti feszültséget nem ellentétként, hanem kreatív energiaként értelmezi. A húszadik századi ügyvéd-költő példáján keresztül egy ősi paradoxont állít a középpontba: a szabályozás és játék közötti jouissance – az örömteli feszültség – válik a jogi igazságkeresés mozgatórugójává.

Ez a történeti keresztmetszet – amely a középkori maximákon, reneszánsz jogképzésen, a tizenkettedik századtól a felvilágosodáson átívelő példákon nyugszik – nemcsak a jogtörténet rekonstrukcióját szolgálja, hanem annak bemutatását is, hogy a jog és irodalom interdiszciplinaritása nem újkeletű, hanem mélyen gyökerező tapasztalati forma. McNamara Hobbes polgári tudományának genealógiáján keresztül megmutatja, hogy az igazság és közvélekedés viszonya miként alakította a bizonyítás fogalmát még a felvilágosodás idején is.

Peters hangsú

Hogyan szolgálta a jogi versek műfaja a jogi oktatást és kultúrát a középkortól a kora újkorig?

A jogi szövegek versbe öntése nem csupán művészi kísérlet vagy érdekesség volt, hanem egy olyan pedagógiai és kulturális gyakorlat, amelynek célja a jogi tudás hatékonyabb átadása és terjesztése volt. Már a középkorban, különösen a 13. század végén Richard d’Annebault normann költő „Institutes” című művének versbe foglalásával jelentkezett az a törekvés, hogy a jogi szövegeket ne csupán szó szerinti fordításként adják vissza, hanem új, verses jogi nyelvet alkotva könnyítsék meg azok befogadását és megértését. D’Annebault műve nem egyszerű lexikális fordítás, hanem egyfajta poétikus reinterpretáció, amely egyúttal pedagógiai eszközként is szolgált: a versforma mint emlékeztető és oktatási eszköz tette lehetővé, hogy a jogi ismeretek könnyebben rögzüljenek és elérhetővé váljanak a tanulók számára.

Ez a megközelítés párhuzamba állítható az ókori Draco törekvéseivel, aki szintén versek formájában igyekezett megőrizni és átadni a törvényeket. Mindkét szerző a versek révén nem pusztán a jogi tartalom átvitelére, hanem annak kulturális és mitikus dimenzióira is hangsúlyt helyezett. A versek nyújtotta forma lehetőséget adott arra, hogy a jogi szövegek ne csupán írott törvények legyenek, hanem a közösség emlékezetének és identitásának részévé váljanak. A verses jogi művek elősegítették a jogszabályok tanulását, de egyúttal a jogi hagyományok és értékek ápolását is szolgálták.

Az ilyen jellegű jogi-poétikai alkotások nemcsak oktatási célokat szolgáltak, hanem a jogtudományban is megjelent egy sajátos, irodalmi tudatosság, amelyben a jogászok nem csupán technikai szakemberek, hanem műveltségük révén kultúraközvetítők és gondolkodók is voltak. Az 1550 utáni „értelmezési boom” korszakában, amelyben a jogi és irodalmi műfajok közeledése megfigyelhető, a jogi versek kísérletet tettek arra, hogy a jogi szövegek értelmezését és befogadását új dimenziókba helyezzék. Azonban az eredeti művek korlátozott nyomtatási sikere azt mutatja, hogy ezek a kísérletek nem váltak széles körben elterjedté, és inkább tudományos kuriózumnak számítottak.

A jog és irodalom összefonódásának két iránya különül el: az egyik, amelyben az írók mint globális társadalmi jelenséget vizsgálják a jogot, és a másik, amelyben a jogászok maguk alakítanak jogi irodalmi szövegeket, hogy saját szakmai közönségüknek szóló műveket hozzanak létre. Az ókori jogászi hagyománytól kezdve a humanista korszak nagyjai, mint Lorenzo Valla vagy Andrea Alciato, törekedtek arra, hogy visszatérjenek a jog eredeti, görög és római gyökereihez, miközben új formákat és nyelveket kerestek a jogi tudás közvetítésére.

A jogi versek hagyománya a technikai jogi szövegek és az üres fogalmak között lavírozott, miközben inspirálta a jogászi szellemet évszázadokon át. A 19. században a francia jogászok a Code Civil népi illusztrációival és verses formában való átdolgozásával tovább vitték ezt a hagyományt, így a jog nemcsak szabályrendszerként, hanem kultúrális és irodalmi szövegként is megjelent a társadalmi diskurzusban.

Az olvasó számára fontos felismerni, hogy a jogi szövegek versbe öntése nem csupán stilisztikai játék vagy történelmi kuriózum, hanem a jogi tudás átadásának és megőrzésének egy tudatosan megtervezett formája volt, amely egyszerre szolgálta a pedagógiát, a kulturális identitás fenntartását és a jog értelmezésének mélyítését. A jog és irodalom közötti dialógus mélyebb megértése hozzásegít ahhoz, hogy ne csupán szabályokat lássunk a jogban, hanem a mögöttük húzódó emberi, társadalmi és kulturális összefüggéseket is felismerjük. A verses jogi szövegek így a jogtudomány szerves részét képezik, amelyek tanulmányozása gazdagítja a jog történetének és funkcióinak megértését.

Mit jelent ma a mártírium, és hogyan válik egy emberből szimbólum?

A személyiségjegyek megnevezéséből – például az arrogancia vagy az önhittség – elmozdulás történik a karaktertípusok irányába, ahol a pszichológia helyét tipológia veszi át, és ez végső soron műfaji kérdéssé válik. Amikor a tiltakozókat „önjelölt mártírokként” említik, az nem csupán jellemvonásokat ír le, hanem egy egész kulturális archetípust idéz meg. A mártíromság ebben az esetben nem a keresztény szentség misztériumához tartozik csupán, hanem egy társadalmi jelenségként is értelmezhető – ahogy azt a szociológia kimutatja: a mártír lehet egyfajta társadalmi deviancia megtestesítője is, a nárcizmus egyik kifinomult formájaként.

Daniel Berrigan és a Catonsville Nine tiltakozása a vietnámi háború ellen nem felelt meg teljesen a klasszikus mártíromság kritériumainak – hiszen Berrigan természetes halált halt évtizedekkel az események után –, mégis, a róla szóló értelmezésekben újra és újra visszatér a mártíromság fogalma. Saját írásaiban is jelen van a keresztény áldozatvállalás mintája: „Könnyeinkkel – és ha kell, vérünkkel – próbáltuk aláhúzni, hogy a halál nem elkerülhetetlen, hogy egy egységesebb és könyörületesebb társadalom még mindig lehetséges.” Az 1960-as évek Békemozgalmában, a Baltimore Négy révén, megjelent a testi önfeláldozás keresztény szimbólumainak tudatos újrajátszása – saját vérrel kenték meg a katonai besorozási iratok lapjait, mint élet és megtisztulás jeleit.

Berrigan tanúságtétele etikailag tudatosan a testiség képeire épül. Hanoi utcáin – ahol az amerikai háborús gépezet a legártatlanabbakon kísérletezett – gyerekek, nők testének feldarabolt testrészein keresztül a háború kegyetlenségének konkrét nyelvezetét próbálta megragadni. Egy középiskolás diák önégetésének pillanata 1968 tavaszán fordulóponttá vált számára: „ennek a fiúnak a halála ezerszeresen ismétlődik a ‘Lángoló Gyermekek Földjén’.” Ettől a ponttól kezdve már nem prédikált távolságtartó erkölcsi emelvényről, hanem – saját szavaival élve – „Krisztusként kellett cselekednie, megosztva a kockázatot és a fájdalmat azokkal, akiket mi állítottunk a résbe.”

A keresztény misztérium testi leképezése nem pusztán szimbolikus, hanem liturgikus cselekedet is volt. A Catonsville Nine a Hegyi Beszéd tanításait akarta „megtestesíteni”, konkrét fizikai cselekvésként, áldozatként, megváltásként. Berrigan önéletrajzában írja: „a béketeremtés lelke egyszerűen az az akarat, hogy az ember odaadja az életét” – ez a megfogalmazás egyértelműen párhuzamba állítható Krisztus önkéntes alávetésének teológiájával.

Mindez különösen élesen jelenik meg Berrigan törvénnyel való szembes

Hogyan érdemes kapcsolatba lépni a zsúfolt időpontú érintettekkel?
Hogyan működik a báziscsere és mi a báziscserélő mátrix szerepe?
Melyek azok az iOS 18 beállítások, amelyeket most azonnal módosítani kell?
Hogyan prezentáljuk a kvalitatív kutatási eredményeket: A helyes idézetkezelés és a szövegből való kinyerés művészete