Miért volt Tom Corryat élete és kalandjai olyan figyelemre méltók a 17. századi Indiában?

Tom Corryat 1612-ben újabb kalandra indult, ezúttal Kelet felé. Bejárta a Szentföldet, eljutott Níniveba és Babilonba, végigvándorolt az Eufrátesz völgyén Bagdadig, majd Palesztínán át elérte Kandahárt, és végül India földjére. 1615-ben Agra városában találkozott Sir Thomas Roe-val, aki korábban a Jakab király udvarában ismerte meg a vándort. Sir Thomas nem örült különösebben Corryat látogatásának, hiszen a férfi nem felelt meg annak a tökéletes angol képének, amit Roe szeretett volna bemutatni Jahángír mogul császárnak, de úgy érezte, kötelessége segíteni a vándornak.

Corryat nem sietett tovább, hanem inkább kihasználta az Agra városában élő vendégszeretetet. Mint tehetséges nyelvész, hamarosan olyan jól elsajátította a hindusztáni nyelvet, hogy egy vita során még a nagykövet mosodásnőjét is elnémította. Egy alkalommal, mikor a muezzin az iszlám imára hívta a híveket, Corryat válaszul hindusztániul azt kiáltotta, hogy az igazi próféta Jézus Krisztus volt. Mindez a mogul főváros vallási türelmének köszönhetően nem váltott ki erősebb reakciót, és csupán egy ártatlan ballépésként értékelték a helyi közösség tagjai.

Ezt követően Corryat, miután sikerült egy udvari hallgatóságot kapnia Jahángír császárnál, szép szavakkal és udvarias hízelgéssel fejezte ki tiszteletét a császár iránt. A császár, aki szórakoztató és meglepő módon fogadta Corryatot, egy száz rúpiát ajándékozott neki. Sir Thomas Roe, amikor értesült vándor vendége viselkedéséről, elragadtatottságának adott hangot, és hosszasan megrovó beszédet mondott Corryatnak. A vándor azonban határozott válaszával elhallgattatta a nagykövetet, aki végül csak annyit mondott, hogy „csak egy őrült angol fakír volt”.

Corryat, miután már nem voltak pénzügyi lehetőségei Agra városában, úgy döntött, hogy hazatér. Sir Thomas Roe egy levél kíséretében segítette őt, amelyben azt kérte az aleppói angol konzulátustól, hogy fogadja őt tiszteletteljesen, mint „egy nagyon őszinte, szegény szerencsétlen embert”. Corryat, noha megsértődött a „szegény szerencsétlen” kifejezésen, elfogadta a levelet, és elindult Surat felé, ahol a helyi angol kereskedők fogadták őt.

Suratban egy beszélgetés során említést nyert egy Angliából érkezett boríték, és Corryat szemei felcsillantak, amikor meghallotta a „bor” szót. „Bor! Bor!” kiáltotta, és arra kérte a kereskedőket, hogy adjanak neki egy pohárral. A kereskedők teljesítették kívánságát, de Corryat mértéktelenül ivott, és nem sokkal később életét vesztette. Surat közelében temették el, és bár sírja mára eltűnt, a helyi hagyomány szerint egy muszlim stílusú emlékhely a lehetséges temetkezési hely.

A 17. századi Indiába történt látogatása során Corryat nem csupán személyesen mutatta be a korabeli angolokat, hanem egyúttal színesítette a helyi társadalom és vallási élet különböző aspektusait is. Egyébként az ő kalandjai jól illusztrálják, hogy az emberi kíváncsiság, a kultúrák közötti találkozás és a nyelv elsajátítása, valamint a helyi szokások iránti tisztelet vagy azok tudatos figyelmen kívül hagyása milyen hatással voltak egy-egy közösségre és egyénekre a történelmi fejlődés folyamán.

Miért tűnt el a vízipipa a gyarmati Indiából, és mit jelentett valójában?

A vízipipa hangja, ahogyan a perzsa költő írta, szégyenbe hozta a csalogány énekét, illata pedig elpirította a rózsa arcát. Ez a költői túlzás jól tükrözi, milyen szimbolikus és esztétikai szerepet töltött be a vízipipa az indiai uralkodók, különösen az Akbar korabeli udvar előkelőségei körében. Bár maga Akbar nem élt a dohányzással, a perzsa hatásra Indiában gyorsan divattá vált a vízipipa használata – nemcsak mint szenvedély, hanem mint művészi tárgy, státuszszimbólum, sőt rituálé.

A pompás vízipipák a művészi kifejezés új terepeivé váltak. Az állami, ezüstből készült darabok akár egy méter magasak is lehettek, kanyargó csöveik ezüst szájrészben végződtek. A réz alapon mélykék és zöld zománccal díszített példányok a kézművesség remekei voltak. A „chillum” – a felső tál, amelybe a dohányt töltötték – önmagában is műalkotásnak számított. A dél-indiai narghile gyakran valódi kókuszdióból készült, ezüst foglalatban.

Az európaiak, különösen az angolok, akik a 18. század második felében érkeztek Indiába, szívesen vették át a helyi szokásokat, és a vízipipa hamar megjelent az ő otthonaikban is. A viktoriánus prüdéria és a keresztény evangélizáció térhódítása azonban az 1800-as évektől visszaszorította e szokásokat. Az 1857-es események után már alig akadt angol, aki vízipipázott volna. Ám Warren Hastings idejében még természetes része volt a társasági életnek. Meghívókban külön kiemelték, hogy a szolgákat nem, de a „hukka-bardart” – azaz a vízipipáért felelős szolgát – feltétlenül hozzák magukkal.

A vízipipa szertartás volt. A pipát külön helyiségben készítették elő, gyakran rózsavízzel vagy pézsmával ízesítve. A dohányt fahéjjal és melasszal keverték. A hosszú, akár négy-öt méteres „kígyót”, azaz csövet állandóan nedvesen kellett tartani, és a szájrész körül rongyot kötöttek, hogy a ruhák ne ázzanak el. A vízipipázás nemcsak férfiak kiváltsága volt: a nők is szívesen éltek e szokással, sőt, ha egy nő elfogadta, hogy egy férfi pipáját használja, az udvariasság megkövetelte, hogy az előző szájrészt eltávolítsák, és új, tiszta szájrészt kínáljanak neki. Ez volt a legnagyobb udvarlási gesztus.

A hukka-bardarok nemcsak karbantartók voltak: ők szerezték be a legjobb dohányt is – melynek legismertebb forrása Bilsa volt Bombay környékén. Annyira keresett volt ez a dohány, hogy több „Bilsa-dohányt” adtak el, mint amennyit valaha termesztettek. A szolgák gyakran ebből is megéltek – a különbség a valódi dohány és a piacon árult mennyiség között a saját hasznuk volt.

A 19. század végé