Miért csúszik a Biden-terv? A politikai feszültségek és az amerikai törvényhozás belső konfliktusai

A politikai döntések nemcsak gazdasági hatásokat gyakorolnak, hanem a pártpolitikai megosztottságok és személyes érdekek bonyolult szövevényévé is válhatnak. Egyre több amerikai politikai elemző és törvényhozó is egyre inkább arra figyelmeztet, hogy a demokrata párton belüli feszültségek nemcsak a közeljövő politikai stratégiáját, hanem az amerikai kormányzás működését is veszélyeztethetik. A Biden-adminisztráció tervei, amelyek két fontos törvényjavaslatot, az infrastruktúra és a megbékélési csomagot (reconciliation bill) tartalmaznak, mindössze néhány hónap alatt komoly politikai torlódásokba ütköztek. A demokraták különböző szárnyai közötti konfliktusok és taktikai játszmák mind hozzájárultak ahhoz, hogy a reformok késlekedjenek, miközben a köztársasági párt és a szélsőjobboldal már kész tervvel próbálja elérni, hogy megakadályozza a nagy változásokat.

Az egyik kulcsfontosságú szereplő, Gottheimer és a "Kilences Csoport" (Group of Nine), amely a mérsékelt demokratákat képviselte, mindvégig ellenállt a Pelosi által preferált csomagnak, ehelyett egy sokkal mérsékeltebb megoldást szorgalmaztak. Az ő álláspontjuk világosan mutatja a párt belső különbözőségeit, miközben Pelosi a törvényhozás által végrehajtott politikai mozgásokra próbálta rákényszeríteni a középiskolai képviselőket, hogy támogassák a nagy költségvetési csomagot. A saját pártján belüli ellentmondások és a progresszívekkel való kapcsolat kezelése, mint azt Pelosi is megjegyezte, egyfajta "családi vita", amelynek végső kimenetele bizonytalan maradt.

A helyzetet tovább bonyolítja az a tény, hogy a Biden-adminisztráció tagjai, mint például Hakeem Jeffries és Pramila Jayapal, próbáltak kiegyezni a progresszívekkel és a mérsékelt szárnyakkal, hogy a törvények mielőbb átmenjenek a Kongresszuson. Biden, miközben próbálta előmozdítani az infrastruktúra és a megbékélési csomagot, végül azt a döntést hozta, hogy nem kényszeríti ki a szavazást a meghatározott időpontban, hanem inkább kompromisszumot keres, hogy a reformokat hosszú távon is sikerre vigye. Az elnök üzenete, bár optimista, azt is jelezte, hogy a politikai egység és a megegyezés sokkal fontosabb, mint a gyors döntéshozatal.

A Biden-adminisztráció és Pelosi politikai mozgatórugói azzal a céllal indultak el, hogy a párt belső megosztottságait feloldják és a demokraták számára jelentős politikai győzelmet arassanak. De az amerikai törvényhozásban tapasztalható politikai helyzet, ahol minden apró változás politikai hatással jár, azt mutatja, hogy még a legerősebb politikai személyiségek sem tudják mindig irányítani a dolgokat. Egy-egy szavazás kimenetele sokszor nem csupán a törvények tartalmán múlik, hanem azon is, hogy a politikai szereplők mennyire képesek összefogni és kompromisszumokat kötni.

A demokraták belső feszültségei, a mérsékelt és progresszív szárnyak közötti konfliktusok rávilágítanak arra, hogy a politikai döntéshozatal sosem egyszerű, még akkor sem, ha a cél egy átfogó, országos reform végrehajtása. A valódi kérdés nemcsak az, hogy mi kerül be a törvényekbe, hanem az is, hogy a politikai osztály miként képes kezelni a belső ellentéteket, és milyen árakat hajlandóak fizetni a siker érdekében. A folyamatos kompromisszumok és politikai mozgalmak a törvényhozás mélyebb összefüggéseit is világossá teszik, miközben az egész politikai rendszer mozgásba lendül, hogy megfeleljen az elvárásoknak.

Miért nem találta meg Kamala Harris a saját politikai szerepét és hogyan befolyásolja ez a Demokrata Pártot?

A Fehér Házban egyetlen kitartó védője volt: a főnöke, Ron Klain, aki határozottan kiállt Harris mellett, és nem tűrte el a kritikát vele szemben. Klain azonban azt is felismerte, hogy valami nem működik. Ő javasolta Harrisnek, hogy vállaljon teljes felelősséget a latin-amerikai ügyekért, amely ugyan politikailag kényes terület volt, de jó lehetőség lehetett volna arra, hogy belemélyedjen a részletekbe és konkrét eredményeket érjen el. Emellett azt is tanácsolta, hogy több interjút adjon, és gyakrabban lépjen nyilvánosság elé, mert a ritka médiakapcsolatok miatt a hibái jobban megmaradnak az emberekben.

Harris azonban vonakodott attól, hogy csak néhány jól körülhatárolt témát vegyen át, félve, hogy ezzel korlátozódik saját identitására, különösen a nők és a fekete amerikaiak ügyeire. Ez az ellenállás abból fakadt, hogy nem akarta, hogy kizárólag e témákhoz kössék, hanem inkább szélesebb körű ügyekben szeretett volna aktív lenni.

Politikai helyzete azonban romlott, és közeli szenátortársa szerint Harris frusztrációja az egekben volt, miközben támogatottsága alacsonyabb volt, mint Bidené. Más demokrata politikusok már elkezdték mérlegelni a 2024-es elnökválasztást, ha Biden nem indul újra. Harris azonban nem épített ki saját, független politikai gépezetet, és nem tett meg alapvető lépéseket a támogató bázis megerősítésére vagy a fontos politikai kapcsolatok kiépítésére a korai előválasztási államokban.

Az ellenzék, különösen a republikánus oldal, bár belső megosztottságokkal küzdött és Trump árnyéka alatt állt, egyfajta optimizmust mutatott a közelgő választások kapcsán. A republikánus vezetők, mint Kevin McCarthy és Mitch McConnell, bár nehéz helyzetben voltak, próbáltak konzervatív jelölteket indítani, akik megfelelnek az ő ideológiai elvárásaiknak. McConnell egyre inkább elszigetelődött saját pártján belül, és küzdött Trump folyamatos befolyása ellen.

Harris a tanácsadók körén kívül is próbált segítséget keresni, és tapasztalt washingtoni veteránokhoz, például Rahm Emanuelhez és Joe Scarborough-hoz fordult. Egyöntetű tanácsuk az volt, hogy lépjen ki a „helyettes elnöki buborékból”, hagyja abba a párton belüli belső játszmákon való rágódást, és legyen inkább jelen a nyilvánosság előtt, vegyen át ügyeket, és érjen el kézzelfogható eredményeket. Harris beismerte, hogy nem ismeri mélyen Washington működését, ami politikusként ritka és őszinte önkritika volt.

Fontos megérteni, hogy egy politikus sikeressége nem csupán a hivatalából vagy címeiből fakad, hanem abból a képességből, hogy képes-e önálló politikai identitást kialakítani, eredményeket produkálni és hatékonyan kommunikálni a nyilvánossággal. Az adminisztratív és párton belüli dinamika mellett a személyes kapcsolatok és a nyilvános megjelenés is meghatározza, hogy milyen szerepet játszhat egy politikai vezető a nagyobb képben. A politikai túléléshez és sikerhez elengedhetetlen a folyamatos alkalmazkodás, a világos célkitűzések és a hiteles kommunikáció.

Hogyan változik a politikai táj? A globális események és a politikai diskurzus hatása

A politikai diskurzus és a közéleti párbeszéd folyamatosan változik, hatása pedig messze túlmutat a hagyományos politológiai határokon. Az Egyesült Államok példája is jól mutatja, hogyan formálódik a politika a közvélemény és a nemzetközi hatások keresztüzében. A globális események, mint például a COVID-19 világjárvány vagy a 2020-as elnökválasztás, mind hozzájárultak egy új politikai diskurzus kialakulásához, mely sokszor a közvetlen politikai párbeszéden túlmutatva határozza meg az emberek mindennapi életét.

A világjárvány és a következményei nemcsak az egészségügyre gyakorolt hatással, hanem a politikai döntéshozatali mechanizmusokra is nagyban kihatottak. A politikusok és döntéshozók minden szinten kénytelenek voltak reagálni a gyorsan változó helyzetekre, ami nemcsak új törvénykezési irányvonalakat, hanem új politikai diskurzust is teremtett. Az amerikai politikai életben a járvány okozta gazdasági és társadalmi feszültségek vezető szereplőit, mint például Alexandria Ocasio-Cortezt, Bernie Sanders-t vagy Nancy Pelosi-t, arra késztették, hogy az új kihívásokra reagálva különböző politikai programokat indítsanak.

Az egyik legfontosabb tanulság, amelyet a választók és politikai elemzők levonhatnak, hogy a politikai diskurzus az érdekelt felek közötti interakciók összetettsége révén folyamatosan átalakul. Az új politikai eszmék, mint a zöld új üzlet vagy az egészségügyi reformok, nemcsak hogy megváltoztatták a politikai tájat, hanem új társadalmi és gazdasági kérdéseket is felvetettek. A politikai elemzők, mint Michael Podhorzer vagy Karl Rove, akárcsak a médiában dolgozó újságírók, mint George Stephanopoulos, folyamatosan nyomon követik és elemzik ezt a változást, próbálva előre jelezni a jövő politikai irányvonalait.

A politikai közbeszédbe egyre inkább beléptek olyan kérdések, mint a szólásszabadság, a technológiai óriások felelőssége, vagy a társadalmi igazságosság kérdései. Az ilyen jellegű kérdések nemcsak a közéleti párbeszédet formálják, hanem közvetlenül hatnak a politikai döntéshozatalra is. A demokratikus intézmények működése szoros kapcsolatban áll a nyilvános vélemény alakulásával. A politikai vezetők és véleményformálók tudatában vannak annak, hogy a közvélemény gyorsan változhat, és az olyan médiumok, mint a Twitter vagy a YouTube, azonnal visszajelzéseket adnak a társadalom reakcióiról.

A politikai diskurzus hatásait nemcsak a választások eredményein lehet mérni. A társadalmi és gazdasági reformok is fontos mérföldkövei a politikai változásoknak. Az amerikai politikai térben például a Progresszív Párt, amelynek tagjai Alexandria Ocasio-Cortez vagy Ilhan Omar, hangsúlyosan képviselik az új politikai irányvonalakat, amelyek a hagyományos politikai ideológiák, mint a republikánus vagy a demokratikus párt programjai mellett új politikai diskurzust próbálnak kialakítani. Ezek az irányzatok a környezeti fenntarthatóságot, az egyenlőség kérdéseit és a társadalmi igazságosságot helyezik a középpontba, próbálva elérni, hogy a politikai pártok és a közvélemény is elfogadja ezeket az új eszméket.

A globális kihívások, mint a klímaváltozás vagy a migrációs válság, amelyek szorosan összefonódnak a nemzetközi politikai színtérrel, szintén hozzájárulnak a politikai diskurzus átalakulásához. Az ilyen kérdésekre adott válaszok formálják a választói véleményeket, amelyek később politikai irányvonalakat és programokat generálnak. A nemzetközi kapcsolatokban elért eredmények, mint a párizsi klímaegyezmény vagy a világszerte alkalmazott egészségügyi programok, minden politikai vezetőt arra kényszerítenek, hogy új perspektívákat és megoldásokat dolgozzanak ki.

A politikai diskurzus tehát nem csupán a választások időszakában fontos, hanem a mindennapi életben is. A döntéshozók, politikai vezetők és véleményformálók szerepe nem csupán a közvetlen politikai hatalom gyakorlásában rejlik, hanem a közbeszéd formálásában is. Az egyes politikai személyiségek, mint például Donald Trump vagy Joe Biden, egyre inkább eszközként használják a médiát és a közösségi platformokat, hogy befolyásolják a közvéleményt, és így közvetlen hatást gyakoroljanak a politikai diskurzusra.

A jövő politikai diskurzusában is fontos szerepet kapnak majd a technológiai újítások és az ezekhez kapcsolódó szabályozási kérdések. Az új technológiák, mint a mesterséges intelligencia, a blockchain vagy a nagy adatkezelés, folyamatosan új politikai kérdéseket vetnek fel, amelyekre a politikai vezetőknek reagálniuk kell. Az ilyen kérdések nemcsak a gazdasági fejlődést befolyásolják, hanem a társadalmi normák és értékek alakulásában is szerepet játszanak.

Valóban túlterheltek voltak a kórházak a „járvány” idején?

A „háborús övezetként” leírt kórházak képe újra és újra visszatért a médiában, mégis számos egészségügyi dolgozó tanúvallomása szerint a valóság ezzel szöges ellentétben állt. Üres folyosók, bezárt osztályok, leállított műtők és munka nélkül maradt személyzet jellemezték a kórházakat világszerte, miközben a nyilvánosság előtt azt a narratívát sulykolták, hogy a rendszer összeomlás határán van. Az orvosok és ápolók közül sokan csak névtelenségük megőrzésével mertek megszólalni, mert az igazság nyilvános kimondása karrierjük végét jelentette volna.

Álcázott polgári újságírók titokban bejutottak különböző kórházakba, hogy videófelvételekkel dokumentálják az elhagyatott létesítményeket. A médiában „teljesen túlterheltként” bemutatott intézményekben gyakorlatilag senki sem volt. Az Egyesült Királyságban a katonai jelenlétet is bevetették a félelem fokozására: tartalékágyakat telepítettek, amelyeket soha nem használtak, ahogyan a több ezer férőhelyes ideiglenes Nightingale-kórházakat sem.

A járványhelyzet leple alatt széles körű egészségügyi beavatkozás-megszüntetések történtek. Rákdiagnózisok, szívműtétek, gyermekortopédiai műtétek maradtak el világszerte – nem a túlzsúfoltság miatt, hanem mert a rendszer szándékosan visszavonult a működéstől. A betegek nem mertek kórházba menni, mert a médiapropaganda a „Covid” körüli félelmet minden más egészségügyi prioritás elé helyezte.

Az Egyesült Államokban két kaliforniai orvos, Dan Erickson és Artin Massihi szintén nyilvánosan elmondták, hogy az intenzív osztályok üresek voltak, osztályokat zártak le, orvosokat bocsátottak el, mert nem volt elegendő beteg. Videójukat, amely több milliós nézettséget ért el, gyorsan eltávolították a YouTube-ról.

Mentőautók szirénái harsogtak az utcákon, miközben a központokban a személyzet napozóágyakon ült – mindez a pánik fokozását szolgálta. Voltak, akik követték a szirénázó járműveket, és látták, hogy azok egy kör után visszatérnek a bázisra, megállás nélkül – csak hangot generáltak, hogy az emberek rettegésben maradjanak.

A „lélegeztetőgéphiány” is a pánikpropaganda része volt: több tízmilliót költöttek gyártásukra, de szinte egyiket sem használták. Eközben a tényleges orvosi szükségletek háttérbe szorultak.

A kórházi dolgozóknak, akik részt vettek ebben a megtévesztésben, érdemes lenne a tükörbe nézniük. Az úgynevezett „háborús övezetek” valójában helyszínei voltak az egészségügyi ellátás szándékos visszafogásának, amely emberek ezreinek életébe került.

A járvány idején a közösségi média tele lett egészségügyi dolgozók TikTok-videóival, amint táncolnak az üres kórtermekben – miközben odakint emberek haltak meg magányosan, elhagyatva. Családtagjaik nem lehettek mellettük, mert a „Covid-szabályok” ezt megtiltották.

Skóciában egy NHS nővér 2021 tavaszán nyilvánosan mondott fel: „Nem lehetek tovább részese a kormány hazugságainak és korrupciójának.” Azt mondta,

Hogyan válik az illúzió valósággá – a holografikus világ és az emberi tudat kapcsolata

Ez az analógia messzebbre vezet: a fizikai valóság, amelyet érzékszerveinkkel tapasztalunk, nem valóban „szilárd”. Amit mi szilárdnak érzünk, az elektromágneses mezők kölcsönhatása, amelyet az agyunk dekódol szilárdságként. Ezért láthatunk „szellemeket” áthaladni a falakon – nem azért, mert a falak nem léteznek, hanem mert más frekvencián rezegnek, mint a testek. Két rádióállomás is képes ugyanabban a térben létezni anélkül, hogy egymást zavarnák. Ugyanez történik a valóság szintjein is: a mező összeköti a dolgokat, de mivel mi csak a holografikus információt érzékeljük, az összekötő mezőt nem látjuk. Ezért tűnik minden elkülönültnek, ahogyan a Wi-Fi jelet sem látjuk, miközben használjuk az internetet.

A hatalom, amely ezt az elkülönítést szándékosan fenntartja, információval dolgozik. Az oktatási rendszerek, a média, a cenzúra és a hitrendszerek irányítása révén korlátozzák a lehetőségek érzékelését. Amíg a tudat csak a test érzékszervi dekódolására korlátozódik, könnyen programozhatóvá válik. Az így kialakított hitek és percepciók egyéni viselkedéssé, majd társadalmi struktúrává alakulnak. Ezért a valóság igazi természetének megismerése – hogy mi magunk a végtelen tudatosság pontjai vagyunk – veszélyes azok számára, akik a kontrollt gyakorolják.

A „Isten” fogalmát a hatalom szintén manipulálta. A végtelen tudatosság, amelynek mindannyian kifejeződései vagyunk, személyes figurává redukálódott, aki felhőkön ülő öregemberként vagy haragvó zsarnokként jelenik meg, aki jutalmaz és büntet. Ez félelmet szül, és a félelem erős eszköz a kontrollra. Valójában az, amit mi „Istennek” nevezünk, nem egy személy vagy entitás, hanem az a végtelen tudatosság, amely mindent áthat.

Fontos megérteni, hogy a holografikus elv nem csupán technológiai jelenség, hanem kulcs a tudat és a valóság természetének megértéséhez. Ha felismerjük, hogy minden rész a teljeset hordozza, hogy a „szilárd” valóság elektromágneses mezők kölcsönhatása, és hogy a hitünk befolyásolja az érzékelésünket, akkor visszaszerezhetjük azt a képességet, amely az emberi tudat valódi kiterjedése. Ez nem misztikum, hanem annak belátása, hogy az élet sokkal tágasabb és összefüggőbb, mint amit az öt érzék mutat.