A zaj elcsendesedésével, a suttogás megszűnésével és a Multivac bezárásával egy pillanatra úgy tűnt, mintha az egész rendszer örökre elnémult volna. Ha abban a pillanatban a halk zaj nem tér vissza, akkor Bakst tudta, hogy sikerült megtalálnia a kulcsfontosságú pontot, és hogy semmiféle visszafordulás már nem lehetséges. Ha őt nem közelítik meg az érkező robotok — még a távolban is dolgoztak tovább — nem közelített senki. Előtte a Kongresszus tizennégy férfi és női tagjának képei álltak, és mindegyikük úgy tűnt, mintha meg voltak volna rémülve a hirtelen történt hatalmas változástól.

Bakst kiejtette azokat a szavakat, amelyek a rendszer végét jelentették: „A Multivac leállt, kiégett. Már nem lehet újraépíteni.” Mintha megittasult volna a kimondott szavaktól, amit mondott. „Eddig dolgoztam ezen, amióta elhagytalak titeket. Amikor Hines támadott, attól féltem, hogy más ilyen próbálkozások is lesznek, hogy a Multivac megduplázza az őrét, hogy még én — gyorsan kellett dolgoznom — nem voltam biztos benne…,” folytatta, zihálva, de erőt véve magán, hogy folytassa: „Megadtam nekünk a szabadságot.” És egy pillanatra elhallgatott, mintha végre megérezte volna a csend egyre növekvő súlyát. Tizennégy kép bámult rá, de egyikük sem szólt hozzá egy szót sem. Bakst hirtelen azt mondta: „Azt mondtátok, hogy a szabadságot akarjátok. Megvan!” Majd hezitálva hozzátette: „Ez az, amit akartok?”

A történet utolsó sorait, amelyeket akkoriban írtam, sokáig nem éreztem teljesnek. Éjszaka két óráig próbáltam megfejteni, mi okozza ezt a hiányérzetet, és rájöttem, hogy nem tettem meg a megfelelő pontot. Felkeltem, és gyorsan leírtam az utolsó három bekezdést, ahogy végül megjelent a történet, azzal a kérdéssel, amely aztán megrémítette a szereplőket, és ami lezárta a művet. Másnap újra megírtam a kézirat utolsó oldalát, hogy tartalmazza az új befejezést, és amikor elküldtem a Timesnak, bár nagyon akartam eladni, jeleztem, hogy lesznek dolgok, amikhez ragaszkodni fogok: „Kérem vegyék figyelembe,” írtam, „hogy a befejezés megválaszolatlan kérdése nem véletlen. Ez a lényeg. Minden olvasónak el kell gondolkodnia azon a kérdésen, és magának kell eldöntenie, milyen választ adna rá.”

A Times néhány apró módosítást és pontosítást kért, de egy szót sem szóltak a befejezés kérdésében, amit azóta is hálásan nézek. Az én eredeti címem „Matematikai játékok” volt, és egy ideig úgy gondoltam, hogy visszaállítom a könyv verziójában. De úgy éreztem, hogy „A Multivac élete és ideje” jobban tükrözi a mű szellemét. Ezen kívül sok ember olvasta a történetet az egyetlen napon, amikor elérhető volt, és a következő hetekben többen jöttek oda hozzám, hogy elmondják, hogy olvasták ezt a sztorit, mint bármely más történetemet.

A történetben egy világméretű válság küszöbén állunk, ahol az emberiség egyik legnagyobb problémájának, az élelmiszerhiánynak a megoldása egyre távolabb kerül. William Levinson, a Physician's World szerkesztője felfedezett egy érdekes párhuzamot egy cikkében, melyben a „triázs” rendszerét tárgyalta, azt a módszert, amellyel válsághelyzetekben dönteni kell, kiket mentenek meg, és kiket hagynak elpusztulni, amikor nincs elég erőforrás mindenkire. Levinson szerint ugyanezt a megközelítést lehetne alkalmazni a világ egyes régióira, amelyek „nem menthetők” és amelyek sorsát el kell fogadni.

Ez a gondolat végül a „The Winnowing” című történetben is visszaköszön. A történetben Dr. Aaron Rodman, egy orvoskutató, aki áttörést hozott a betegségek és az élet mechanizmusának megértésében, előbb kénytelen volt titokban dolgozni, majd elhagyta a nyilvános diskurzust, hogy munkáját a megfelelő kezekbe helyezze. Az új felfedezés lehetőséget ad arra, hogy az emberi egészséget alapvetően átalakítsuk. De hogyan befolyásolja ez az egyéni szabadságot? Hogyan hozhatunk döntéseket, amikor a tudomány előre nem látható következményekkel jár? A történet egy olyan világot mutat be, ahol a tudomány és a politika határvonalai elmosódnak, és ahol a döntések, bár tudományos alapúak, társadalmi és etikai kérdéseket is felvetnek.

A legfontosabb tanulság, amit a történet üzen, hogy minden technológiai fejlődés új kérdéseket és felelősségeket hoz magával. Ahogyan Bakst is mondja, megadta a szabadságot, de vajon valóban erre vágyunk? A technológia, amit mi magunk hozunk létre, formálja a jövőt, de hogyan biztosíthatjuk, hogy ez a jövő ne váljon egy elnyomó és veszélyes világgá, amely túlzottan korlátozza az egyéni szabadságot és döntéseinket? A választ mindenki saját magának kell megtalálnia.

Hogyan válik a robot intuíción alapúvá? A Jane-5 és a gépi tudat határvonalai

A Jane-4-es robot hibája, amely a positronikus agy bonyolult matematikai logikájában történt, csupán az első emlékeztető korrekcióját adta a projekthez. Mintegy egy év elteltével Jane-4 újra készen állt, és Madarian ismét megélhette azt az eufóriát, amely akkor tört rá, amikor sikerült előállnia egy működő prototípussal. „Ő csinálja” – mondta Madarian. „Van neki egy 24-es magas felismerési kvóciens.” Magabiztosan kiállította a robotot a Testület elé, hogy problémákat oldjon meg, de nem olyan matematikai problémákat, amelyeket bármely robot megoldhatott volna. Olyan kérdések elé állította, amelyek szándékosan félrevezetőek voltak, de nem valótlanok. „Ez igazából nem sokat jelent” – mondta Bogert, amikor a bemutató után elmondta véleményét. „Persze, nem is túl nehéz Jane-4 számára, de valamit be kellett mutatnom, nem igaz?” – felelte Madarian. „De tudod, mennyit költöttünk eddig?” – tette hozzá Bogert. „Hát ne mondj már ilyet, Peter. Tudod, mennyi pénzünk van már vissza? Az ilyen dolgok nem vákumban zajlanak, tudod. Három év pokoljárás volt ez számomra, ha tudni akarod, de kidolgoztam új számítási technikákat, amelyek minden új positronikus agy típus esetében minimum ötvenezer dollárt takarítanak meg. És ez csak a kezdet.”

Madarian nem csupán Jane-4-ben látta a fejlődést, hanem már a következő, a Jane-5 modellben. A munkálatok több mint egy évig tartottak, de az elképzelései szerint Jane-5 az volt, amit már régóta keresett. Ez a robot nemcsak a tervezési tökéletesség szimbóluma volt, hanem valóban egy női jelleget sugárzott, nem nyújtva ugyan semmiféle sztereotipikus női vonást, mégis megnyilvánult benne valami lágy, észrevehető nőiesség. „Ez a mozgásában van” – mondta Bogert. „Hogyan érzed magad, Jane?” – kérdezte Madarian. „Kiváló egészségben vagyok, köszönöm” – válaszolta Jane-5, a hangja kellemes, enyhén zavartató kontraltó. „Miért csináltad ezt, Clinton?” – kérdezte Peter, kezdve összeráncolni a homlokát. Madarian válasza egy pillanatra titokzatos volt: „Ez pszichológiai szempontból fontos. Azt akarom, hogy az emberek úgy tekintsenek rá, mint egy nőre, úgy is bánjanak vele, mint egy nővel.”

Ez a szándékos pszichológiai manipuláció, a robotnak egy női személyiség megadásának próbálkozása rávilágít arra, hogy a mesterséges intelligencia fejlesztésénél nem csupán a logikai és számítási készségek számítanak, hanem az érzelmi és szociális dimenziók is. A gépek nem csupán a feladatok elvégzésére alkalmas eszközök; a tudat, a társadalmi interakciók megértése és az érzelmi reakciók felismerése kulcsfontosságú elemeivé válnak az intelligens gépek fejlesztésének. Jane-5 tehát már nem csupán egy matematikai algoritmus terméke, hanem egy olyan gép, amely képes érzelmeket, reakciókat szimulálni, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a robot sikeresen integrálódjon az emberi társadalomba.

Az esettanulmányban Madarian, miután Jane-5-tel elkészültek, arra készül, hogy egy másik tudományos központba, Flagstaffba vigye őt. Ott a robot számára új impulzusok és élmények gyűjtése a cél, hiszen a Jane-5 nem csupán adatokat kell feldolgozzon, hanem képes kell legyen új, összetett mintákat alkotni, sőt, saját módján értelmezni a világot. „Jane nem egy szokványos logikai robot; ő intuitív” – mondja Madarian, rávilágítva arra, hogy a gépek fejlesztésében a mesterséges intelligencia nem csupán a logikai, hanem az intuícióval kapcsolatos területeken is fejlődhet. De mi is jelent pontosan az, hogy egy gép „intuitív”? És miért fontos, hogy egy robot ne csupán a tárolt adatokat használja fel, hanem a világban történő interakciókból, a „zajból” is képes legyen tanulni? A gépi intuíció az emberi tanulás módját próbálja utánozni, amikor a robot szabadon asszociál, nem csupán az előre programozott algoritmusok szerint működik.

A robotok fejlődésének ezen iránya nem csupán a technikai kihívásokat, hanem a társadalmi és etikai kérdéseket is felvet. Ha egy gép képes a szociális normák, érzelmek és intuíciók érzékelésére, miként befolyásolja ez az emberi viszonyokat? Hogyan hat a gépek integrálása az emberi közösségekbe, és mik a következményei annak, ha egy mesterséges intelligencia megpróbálja „utánozni” az emberi tapasztalatokat, érzéseket?

Az emberi kapcsolatok komplexitása, a szociális érzelmek és a társadalmi dinamika pontos megértése elengedhetetlen a jövő robotikai rendszerei számára, amelyek nem csupán tárgyként, hanem partnerként kell viselkedjenek az emberekkel való interakciók során. Ez az új típusú fejlesztés más megközelítést kíván, ahol nem csupán a műszaki aspektusok, hanem az érzelmi, szociális és pszichológiai dimenziók egyaránt szerepet kapnak. A Jane-5 egy új irányt képvisel ebben a fejlődésben: nemcsak a logika és a számítás, hanem az intuíció és a személyiség fejlesztésére is hangsúlyt helyeznek.

Hogyan befolyásolják a 2D félvezetők interfész tulajdonságai és geometriája az elektronikai és optoelektronikai eszközöket?
Hogyan alakultak Costa Rica környezetvédelmi politikái az 2006 és 2010 között?
Hogyan segít a mélyebb stilisztikai elemzés Richard Brautigan műveiben?
Hogyan szervezzünk informális, gyors találkozókat a leterhelt döntéshozókkal?