Hogyan kapcsolódik össze a mesterséges intelligencia, a szintetikus biológia és a társadalmi kontroll?

A modern társadalom egyre inkább az internet és a mesterséges intelligencia hálójára épül, amely már nem csupán kényelmet nyújt, hanem potenciális eszközzé válik az emberi élet totális befolyásolására. Az energiarendszerek kikapcsolhatók, az online kommunikáció megbénítható, az önvezető járművek eltéríthetők, orvosi eszközök kikapcsolhatók – mindez az internetkapcsolatok és az algoritmusok révén. Az autonóm járművek gyártói például már együttműködnek a hatóságokkal: a jövő autói automatikusan félreállnak a rendőrségi jelzésekre, kinyitják ajtóikat, leengedik az ablakokat, és végül csak oda visznek, ahová az állam által felügyelt számítógép engedélyezi. Az Egyesült Királyságban és az Európai Unióban 2022-től bevezetett sebességkorlátozó rendszerek, valamint a belső égésű motorok visszaszorítása az elektromos, digitalizált közlekedés felé mutatnak, ahol az irányítás végső soron nem az emberé.

A „Renegát Elme” olyan látásmód, amely képes az események mögötti mintázatokat felismerni. A programozott elme csupán pontokat lát, míg a renegát képes ezeket összekötni. A valóság helyes olvasásához először ismerni kell az előre eltervezett kimenetet, másodszor fel kell ismerni, hogy minden mindennel összefügg. Az ok-okozat láncolata végtelen: a hatás új okká válik, és nincs semmi, ami izoláltan történhetne. Az élet a választás és következmény egyszerű logikája szerint működik. Ha nem tetszik a következmény, más döntésekkel új irányt adhatunk a folyamatnak. A kontroll sem egyirányú: a kevesek nem uralhatnák a világot, ha a tömegek nem engednék meg. A „szabadság elvételét” valójában az „átadás” előzi meg. Az emberiség tehát azért él tömeges kontroll alatt, mert beleegyezett.

Miért válnak az idősek és a sérülékenyek a modern hatalmi rendszerek célpontjaivá?

A társadalom történetében újra és újra felbukkan az a jelenség, amikor a legvédtelenebbek – az idősek, a fogyatékkal élők, a betegek – válnak először a kirekesztés, majd a megsemmisítés célpontjaivá. Az elmúlt évek járványkezelése, a tömeges oltási kampányok és az idősotthonok tragédiái sokak számára riasztó párhuzamokat idéztek fel a XX. század legsötétebb fejezeteivel. Az állami hatalom és az orvosi intézményrendszer szövetsége olyan mechanizmust hozhat létre, amely a „gyógyítás” vagy a „védelem” jelszava alatt alapvető emberi jogokat és méltóságot tipor el.

A történelem tanulságai világosak. A náci Németországban az ún. T4-akció a „haszontalannak” bélyegzett fogyatékkal élőket, elmebetegeket, gyógyíthatatlan betegeket célozta meg. Több százezer embert öltek meg „orvosi” program keretében, gyakran úgy, hogy családjuknak „különleges kezelésről” hazudtak. Ez a bürokratikus nyelv, a dehumanizáló eufemizmusok rendszere – amelyben emberi életek statisztikai kategóriákká süllyednek – mindig előfeltétele volt a tömeges embertelenségnek.

A modern világban a hatalom eszközei kifinomultabbak, de a logika nem változott. Idősek, betegek, fogyatékkal élők válhatnak „költséges tehernek” a közbeszédben. Ha valaki pozitív teszteredménnyel rendelkezik, azzal könnyebben igazolható az elkülönítés, a kezelések megtagadása, vagy akár a jogok korlátozása. Az emberek arctalanná tétele – maszkolás, izoláció, statisztikai kategóriákba sorolás – mind azt a célt szolgálhatja, hogy a társadalom érzéketlenebbé váljon irántuk.

Az idősotthonokban a látogatások tiltása, a hozzátartozókkal való találkozás megakadályozása sok helyen pszichológiai és fizikai összeomláshoz vezetett. E döntéseket gyakran a „védelem” nevében hozták, miközben a következmények tömeges halálesetekben és mély emberi tragédiákban mutatkoztak meg. Megalázó helyzetek, amikor családtagok csak ablakon át láthatták szeretteiket – vagy még úgy sem –, miközben a gondozás alapelvei, a méltóság, az empátia és a választás lehetősége szertefoszlott.

Az orvosi etika összeomlása mindig annak a jele, hogy a hatalom eszközévé válik az egészségügy. Azok a döntések, amelyek során kórházi ágyakról idős embereket áthelyeznek ápolóotthonokba, majd ott ellátás nélkül hagyják őket, nem pusztán „hibák”. Ezek rendszerszintű folyamatokra mutatnak rá, amelyek mögött gyakran a költséghatékonyság, a politikai érdek vagy az ideológiai program áll.

Érdemes a múlt tanulságait összevetni a jelennel: a náci eugenikai gondolatkör nem egyedi és nem a történelem porában maradt. Margaret Sanger és más eugenikus gondolkodók éppúgy a „születésszabályozás” vagy a „közegészségügy” nyelvén rejtették el céljaikat, mint ahogy ma is gyakran „jó szándékú” programok mögé bújhat az emberi élet leértékelése. Az „értéktelen életek” fogalma mindig társadalmi katasztrófák előszobája volt.

Aki érteni akarja a jelen eseményeit, annak figyelnie kell a mintázatokra: a nyelvre, amely elrejti a brutalitást; a tömegpszichológiára, amely normalizálja az embertelenséget; és a jogi rendszerekre, amelyek formálisan „szabályos” módon teszik lehetővé az alapjogok megsértését. A történelem nem ismétli önmagát mechanikusan, de a mechanizmusok – a kirekesztés, a megbélyegzés, a „közjó” nevében végzett jogfosztás – mindig ugyanazt a logikát követik.

Miért téves az üvegházhatású gázok elleni hisztéria, és milyen következményekkel jár ez a természetre és az emberiségre nézve?

Az állattenyésztés visszaszorítása, vagy akár teljes megszüntetése is az ilyen elképzelések részét képezi. Ausztrál példák mutatják, hogy a karbonkibocsátás csökkentése érdekében milliós nagyságrendben kellene kivonni a mezőgazdasági állatállományt – tehát nem csupán az emberi életmódot, de az egész ökoszisztémát akarják alapvetően átalakítani. Ez a folyamat nem pusztán gazdasági vagy környezetvédelmi kérdés, hanem egy átfogó, társadalmi és biológiai rendszerek elleni háború, amelynek célja a természet és az ember közötti, valamint az emberek közötti hagyományos kapcsolatok szétzilálása. A zoonózis fogalma – azaz az állatok és emberek között terjedő betegségek – újra és újra előkerül, hogy ürügyet szolgáltasson az állatok ellen irányuló intézkedésekre. Ezzel párhuzamosan egy mesterséges, szintetikus élelmiszerrendszer bevezetése a cél, amely a természetes táplálkozás teljes felszámolásához vezet.

A légkörben található szén-dioxid (CO2) elleni heves támadás pedig alapvetően félrevezető és káros. Ez az élet gázának tekinthető: növények nélkülözhetetlen alapanyaga, amely nélkül a fotoszintézis, az oxigéntermelés és így az élet maga elképzelhetetlen lenne. A jelenlegi CO2 szint még mindig alacsony a természetes optimumhoz képest, amely a növények növekedése szempontjából a többszöröse annak, ami ma van a levegőben. Mégis, az „üvegházhatású gázok” elleni harc jegyében azt a légköri összetevőt próbálják eltüntetni, amely nélkül az egész bioszféra összeomlana.

Az ipari forradalom kezdete óta a CO2 szint emelkedése valójában hozzájárult a föld zöldüléséhez, és sok tudós, mint például Patrick Moore vagy William Happer, rámutattak arra, hogy a CO2 hiány az, ami veszélyes, nem pedig a túlzott mennyisége. Az elmúlt évszázad természetes hőmérséklet-emelkedése nagyrészt befejeződött már az 1940-es évekre, és az ipari tevékenység hatása ennél jóval kevésbé jelentős, mint ahogyan azt a klímahisztéria terjesztői állítják. A klímaváltozás nem lineáris, és a természetes ciklusokat, például az El Niño hatását, gyakran félreértik vagy szándékosan félrevezetően értelmezik.

Fontos megérteni, hogy a természet és az emberi civilizáció közötti kapcsolat sokkal összetettebb és finomabb annál, mint hogy azt leegyszerűsítve egyetlen üvegházhatású gáz elleni harcra lehessen redukálni. A természetes ciklusokat, az élő rendszerek egymásra hatását, az emberi társadalom fejlődési és alkalmazkodási képességeit mél

Milyen kockázatok rejlenek a COVID-19 oltásokban és hogyan kezelik azokat?

Az AstraZeneca vakcina esetében különösen jelentős figyelmet kapott a vérrögképződés, ami több országban az alkalmazás felfüggesztéséhez vezetett, ám a szabályozó hatóságok hosszú ideig nem ismerték el egyértelműen az összefüggést. Az orvosi szakértők és az orvosi közösség egy része azonban már korán jelezte, hogy a vakcina bizonyos immunválaszai súlyos vérrögképződést idézhetnek elő, amely különösen veszélyes fiatal, egyébként egészséges személyeknél, akiknél maga a COVID-19 betegség alacsonyabb kockázatot jelentene. A gyógyszeripari és kormányzati nyomás miatt sok szakember úgy érezte, hogy nem számíthatnak támogatásra, ha a vakcinák mellékhatásairól nyíltan beszélnek.

Számos klinikai eset dokumentálta a vakcinát követő neurológiai tüneteket, mint például bénulást, fájdalmat, vagy akár a végtagok érzékelésének elvesztését. Sok beteg többszöri félrediagnosztizálás után került megfelelő ellátáshoz, miközben az orvosi személyzet gyakran figyelmen kívül hagyta vagy elutasította a vakcinával való összefüggés lehetőségét. Az ilyen esetek hátterében a hivatalos egészségügyi szervek részéről megfigyelhető adatgyűjtési és jelentési hiányosságok állnak, ami még inkább elbizonytalanítja a közvéleményt és aláássa a bizalmat az oltási programok iránt.

Az egészségügyi dolgozók körében is jelentős betegséghullámot okoztak az oltások, ami az egészségügyi szolgáltatások működését veszélyeztette. Több orvos és nővér panaszkodott arra, hogy a mellékhatásokat nem jelentik megfelelően, és a tüneteket csak tüneti kezeléssel oldják meg, miközben az okokat nem kutatják. Az oltási kényszer és a közegészségügyi nyomás olyan feszültségeket szült az egészségügyi szakemberek között, amelyek megnehezítik a nyílt és őszinte kommunikációt, és akadályozzák az átlátható adatgyűjtést.

Ezek az események egyértelműen rámutatnak arra, hogy a vakcinák biztonságosságával kapcsolatos állításokat kritikusan kell kezelni, és szükséges az átfogó, független vizsgálat, amely nemcsak az előnyöket, hanem a kockázatokat is objektíven értékeli. Az egészségügyi intézményeknek és szakembereknek fel kell ismerniük, hogy a vakcinák nem nyújtanak teljes védelmet sem a megfertőződés, sem a vírus továbbadásának megakadályozása tekintetében, és ez az információ elengedhetetlen a közegészségügyi döntések megalapozásához.

Fontos megérteni, hogy az egészségügyi kockázatok teljes körű feltárása és az átlátható kommunikáció nélkül a bizalom elvesztése súlyos következményekkel járhat a közösségi egészségügyi intézkedések sikerességére nézve. Az orvosi közösség és a társadalom számára egyaránt nélkülözhetetlen, hogy a vélt vagy valós mellékhatásokat komolyan vegyék, a pácienseket tisztelettel és empátiával kezeljék, és minden érintett fél számára biztosítsák az igazság teljes körű megismerését.