Az első tudományos forradalom a Reneszánsz korszakában (XV–XVI. század) zajlott, és a heliocentrikus világkép megjelenésével volt jellemezhető, amelyet Nikolausz Kopernikusz (1473–1543) dolgozott ki. Eszerint a Föld a Nap körül keringő bolygók egyike. Ezt az elméletet később Tycho Brahe (1546–1601) fejlesztette tovább. Ugyanabból az időszakból származó Giordano Bruno (1548–1600) elutasította az Univerzum középpontjának létezését, és azt állította, hogy számos olyan égitest létezik, mint a Nap, amelyet bolygók vesznek körül. Ő dolgozta ki a lakható világok elméletét, amelyek „ha nem is jobbak és nagyobbak, de legalább nem kisebbek és nem rosszabbak, mint a Föld” [1].

A második tudományos forradalom az Újkorban (XVII. század) zajlott, és a klasszikus és kísérleti mechanika kialakulása jellemezte. E tudomány alapjait Galileo Galilei (1564–1642) kutatásai adták, aki megfogalmazta az inercia törvényét: egy test vagy nyugalomban van, vagy mozgásban, ha nem hat rá külső erő, és a szabad esés törvényeit: a testek szabad esésének sebessége nem függ a tömegüktől; az eső testek által megtett út arányos az esés idejének négyzetével; a dobott test pályája, amelyet a kezdeti impulzus és a gravitációs erő határoz meg, parabola alakú. E kérdésekkel foglalkozott Johannes Kepler (1571–1630), aki felfedezte a bolygók mozgásának törvényeit, valamint René Descartes (1596–1650), aki az analitikai geometria alapjait fektette le (a Descartes-koordináta-rendszert ma is használjuk). A második tudományos forradalom befejeződött Isaac Newton (1643–1727) felfedezéseivel, aki megalkotta a mechanikai világképet, amely magába foglalta: a differenciál- és integrálszámítás rendszereit, a három alaptörvényt a mozgásról és az univerzális gravitáció törvényét.

A harmadik tudományos forradalom (XVIII. század – XIX. század eleje) a természet dialektikus tudományának megjelenésével volt jellemezhető. A dialektikus korszak kezdetét Immanuel Kant (1724–1804) munkái jelezték, aki a Naprendszer kialakulásának történeti magyarázatát próbálta megalkotni, mint fejlődő rendszert. E tanítást Pierre-Simon Laplace (1749–1827) fejlesztette tovább, aki leírta a bolygók keletkezését, mint a matéria hűlés közbeni állapotváltozását, a gázból folyékony, majd szilárd anyaggá. A dialektikus tanok további fejlődését számos tudós munkája segítette elő. Így például Georges Cuvier (1769–1832) a katasztrófaelméletet dolgozta ki, amely szerint a Föld fejlődésének minden időszaka világkatasztrófával zárul (amely ma bizonyos mértékig alkalmazható makroökonómiai válságok magyarázatára); Jean-Baptiste Lamarck (1744–1829) az evolúciós elméletet dolgozta ki, amely szerint a környezet változásai az állatok szükségleteit változtatják meg, és ennek eredményeként az ő életmódjuk is megváltozik. A geológiai evolúció elméletét Charles Lyell (1797–1875) dolgozta ki, míg a biológiai evolúció elméletét Charles Robert Darwin (1809–1882). Ezen alapvető felfedezések mellett, amelyek feltárták a természet fejlődésének folyamatát, olyan felfedezések is születtek, amelyek megerősítették az univerzális kapcsolatok létezését a természetben. E felfedezések közé tartozik a sejtelmélet, amelyet Matthias Jakob Schleiden (1804–1881) dolgozott ki, aki megállapította, hogy minden növény sejtekből áll, és Theodore Schwann, aki ezt az elméletet az állatvilágra is kiterjesztette. Az anyagi világ egységét és kölcsönös kapcsolatát erőteljesen bizonyította a megmaradás és átalakulás törvénye, amelyet Julius Robert Mayer (1814–1878) és James Prescott Joule (1818–1889) fedeztek fel. E törvényre alapozva Hermann Ludwig Ferdinand Helmholtz (1821–1894) gyakorlatilag bebizonyította az örökmozgó lehetetlenségét.

A kémia területén is jelentős felfedezések születtek ebben az időszakban. Így például Friedrich Wöhler (1800–1882) 1828-ban mesterséges szerves anyagot állított elő laboratóriumi körülmények között. Charles Frédéric Gerhardt (1816–1856) aktív részvételével az 1840-es években kidolgozták a homológia tanát – a szerves vegyületek tulajdonságainak változásának törvényeit azok összetételének függvényében. A kémiai tudomány legnagyobb eseménye Dmitrij Ivanovics Mendeléev (1834–1907) periódusos törvénye volt a kémiai elemekről. Az elektromágneses mező területén is nagy tudományos felfedezések születtek. Az elektromágnetizmus egyik első törvénye Charles-Augustin de Coulomb (1736–1806) nevéhez fűződik, aki megállapította, hogy a pozitív és negatív elektromos töltések vonzzák egymást olyan erővel, amely egyenesen arányos a töltések nagyságával és fordítottan arányos a közöttük lévő távolság négyzetével.

Hogyan alakult ki a sajtószabadság válsága és a tömegsajtó Amerikában?
Mi történik a befőttesüvegben – és miért számít?
Hogyan érhetjük el a hatékony kódformázást és teljesítményoptimalizálást Ruby-ban?
Milyen erkölcsi alapjai vannak az államok jogának a migránsok kizárására?
JELENTKEZÉS
„Sárgulnak a levelek”
A Rybinszki Városi Körzet (Jaroszlavli terület) Építésügyi és Városrendezési Osztályának döntése az építmény építészeti és városrendezési megjelenésének jóváhagyásáról
Közlemény a nyilvános vita megtartásáról
Képzés 2023: Távoktatás, 2. évfolyam