Az elfogadás nem jelent lemondást. Nem arról van szó, hogy az ember összegömbölyödik, és teljesen reménytelenül érzi magát. Előfordulhat, hogy a következő pillanatban mindent megteszel annak érdekében, hogy a dolgok megváltozzanak, ha ez lehetséges, de nincs mód arra, hogy bármit is tegyél, vagy bármit is megoldj, ha nem tudsz kapcsolatba lépni a dolgok jelenlegi állapotával.

Egy ügyfél egyszer azzal keresett meg, hogy „rossz kapcsolatban élek, és segíteni szeretnék, hogy jobban el tudjam fogadni.” Feltételezem, hogy valószínűleg olvasott valamit az elfogadásról, de félreértette a szó valódi jelentését. Amikor ezt hallottam, egy kis piros lámpa villogott bennem, ami felvetette a családon belüli erőszak lehetőségét. Nagyon fontos, hogy minden terapeuta kapjon képzést a családon belüli erőszakról, mert ez a téma gyakran előbukkan olyan helyzetekben, ahol az ember nem is gondolná, hogy találkozni fog vele. Az olyan dolgok, amik a legtöbb ember számára klinikai szempontból „józan észnek” tűnnek, valójában ártalmasak lehetnek egy családon belüli erőszakban szenvedő kliens számára. Még akkor is, ha fizikai erőszak jelen van, az átlagos ember nyolcszor vagy kilencszer is elhagyja a kapcsolatot, mielőtt végleg lezárná azt. Fontos, hogy megértsük, miért történik ez, hogy ne kényszerítsük az ügyfelet a terápia abbahagyására. Ha nem értjük a hatalom és kontroll dinamikáit, az gazdasági manipulációt, az elszigetelődést és a megaláztatást, akkor valószínűleg még nagyobb frusztrációt okozunk neki. A legveszélyesebb időszak az ügyfél számára éppen az, amikor elhagyja a kapcsolatot, mivel ekkor a legnagyobb a valószínűsége, hogy megsérül, vagy akár meg is hal.

A konkrét esetben azonban nem voltak hatalommal kapcsolatos problémák. Amikor azt mondta, hogy „rossz kapcsolatban élek,” azt az unalomra és elégedetlenségre értette. Az elfogadás nem jelenti azt, hogy elfogadjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak, vagy hogy nem akarunk változtatni rajtuk. Ha pontosan kifejezhetném, amit igazán mondani próbált, talán így szólna: „Felfedeztem, hogy ismét egy kielégítetlen kapcsolatban élek. Ha visszatekintek az életemre, látom, hogy egy sor kielégítetlen kapcsolat volt, és most rájöttem, hogy én vagyok a közös tényező minden rossz kapcsolatban. Valójában nem akarom elfogadni, hogy ismét megtettem ezt. Amit el akarok hinni, az az, hogy ha csak a megfelelő dolgokat mondtam volna, ha több időt töltöttünk volna együtt, vagy ha csak mindent megadhattam volna neki, amit gyerekkorában nem kapott, akkor ez a kapcsolat azzá válhatott volna, amire mindig is vágytam. És egyébként is van egy titkos félelmem, hogy mivel már idősebb vagyok, ha elengedem ezt a kapcsolatot, talán senki sem fog szeretni, és egyedül halok meg. A terápiával hozzád jövök, hogy segíts nekem elfogadni a kapcsolat valóságát pontosan úgy, ahogy van, értelmezés és vágyakozás nélkül, hogy tisztábban tudjam eldönteni, hogy valóban szeretnék-e ebben a kapcsolatban maradni, tovább dolgozni rajta, vagy elengedni és szembenézni a gyásszal, amit érezni fogok.”

Ha lemondunk a küzdelmeinkről a jelen pillanatok tapasztalataival, még ha azok fájdalmasak is, ezt az energiát arra használhatjuk, hogy tudatosan olyan életet építsünk, amely valóban érdemes élni.

Az önérzelem elfogadása

Ahogyan a legtöbben arra tanítanak minket, hogy harcoljunk saját érzelmeinkkel, úgy mi is megtanulhatjuk, hogy kedvesek legyünk önmagunkkal. Bár egy kicsit közhelyes, de elmondható, hogy a pszichoterápia lényege, hogy megtanuljuk, hogyan legyünk saját ideális szülőnk. Az ideális szülő biztosítja a „támogató környezetet” (Winnicott, 1964), ahol a gyermek bármit érezhet, amit éppen átél, de a szülők korlátozzák a viselkedést. Amikor a legfiatalabb lányom három éves volt, részt vett egy barátja szülinapi partiján egy helyi gyerekparti zónában. Miután látta, hogy az ünnepelt nagy halom ajándékot kapott, minden vendég kapott egy kisajándékot egy kis játékkal. Amikor a lányom kibontotta a kis ajándékát, kiderült, hogy rózsaszín játékot kapott, és csalódott volt, mert a kedvenc színe a lila. A gyerekparti zóna közepén hirtelen hangosan zokogni kezdett. Az ölembe ültettem, és elmondtam neki, hogy a rózsaszín játék nem éppen az a dolog, ami miatt sírni kellene. A könnyein keresztül azt mondta: „Tudom! Nem tudom, miért sírok! Nem tehetek róla!” Megöleltük, és elmondtam neki, hogy nyugodtan sírhat, de sajnos a rózsaszín játékot el kell vinnünk és haza kell mennünk.

Még felnőttként is gyakran érezzük a társadalmi nyomást, hogy „kontrolláljuk” érzelmeinket. A feleségem pszichológus, aki elsősorban autizmus spektrum zavarral élő gyerekekkel dolgozik. Egyszer elmesélte egy olyan csapatintervenció történetét, amelyben részt vett. Az a kisfiú, aki soha nem kapcsolódott senkihez, mély, interperszonális megértést fejezett ki, és a végén egy öleléssel mutatta ki törődését. Egy kis könnycsepp csordult le a feleségem szeméből, amit a kisfiú mosollyal észrevett. A kezelő csapat ezt követően azt mondta: „Azt hiszük, túl érzelmileg kapcsolódtál ehhez a gyerekhez.” Ha ebben a pillanatban impulzívan cselekedett volna, és hirtelen örökbe fogadja őt, akkor valóban problémát jelentett volna. De abban a pillanatban egy valódi, őszinte érzés volt, amely érzelmi kapcsolatot modellezett a kliens számára. Ha robotikusan és steril módon cselekedett volna, az nem lett volna túl hasznos a terápia szempontjából.

Újra és újra hangsúlyoznunk kell, hogy az érzelmeink nem ellenségek, akiket el kell hárítani. Érzelmeink üzeneteket közvetítenek számunkra, és életünk nélkülük üres és veszélyes lenne. Az emberek gyakran nem szeretik a kellemetlen érzéseket, ezért hajlamosak harcolni velük, elkerülni őket, vagy elkerülni olyan külső környezeteket, amelyek ezeket az érzéseket válthatják ki. Természetesen nem minden elkerülés rossz, mivel érzelmeink azt jelzik számunkra, hogy nem biztonságos dolgokat csinálni, vagy hogy bizonyos emberek vagy helyzetek ártalmasak lehetnek számunkra. De ha valamit, ami fontos számunkra, elkerülünk, az életünk beszűkül.

A terápia során fel kell tennünk az ügyfeleknek a kérdést: „Készen állsz arra, hogy elviseld ezt a szorongást, vagy hogy kényelmetlenséget érezz azért, hogy teljesebb életet élj? A

Miért van szükség a belső elkerülés kezelésére, és hogyan segíthetik az expozíciós technikák?

A legtöbb ember hajlamos lenne enyhe szorongást érezni, ha egy ilyen gondolat fogalmazódna meg bennük, és tovább vezetnének. De Clarice, aki nem kedvelte a szorongást, pontosan tudta, hogy ha megfordítja az autót, hogy ellenőrizze, biztosan megnyugodna. Amikor visszafordult, hogy megnézze, biztos volt benne, hogy senki sem volt ott, és a szorongás lecsökkent, ami megerősítette a viselkedést, hogy újra ellenőrizzen. Mivel a cselekedete csökkentette a szorongást, egyre inkább hajlott arra, hogy ismételje meg. Az ellenőrzés után Clarice folytatta az utat, de újra megjelent egy újabb gondolat, mint például: "Talán balra néztem, és a test valójában a jobb oldalon volt!" Ekkor magában vitatkozott: "Állj meg, ez nevetséges! Bárcsak ne lett volna ez a gondolat!" Még akkor is, hogy tisztában volt vele, hogy ezek a gondolatok értelmetlenek, mégis szorongást váltottak ki benne, és mivel nem szerette a szorongást, ismét megfordult, hogy ellenőrizze, és a szorongás ideiglenesen alábbhagyott. Olyan sok időt vett igénybe, hogy bárhová eljusson, hogy igyekezett elkerülni a vezetést, amennyire csak lehetett.

Ez a viselkedés a kényszeres ellenőrzés mintáját követi, amely egy tipikus példája annak, hogyan működik a szorongás és a kényszeres viselkedés köre. A megnyugvás, amit Clarice átél, amikor megfordul, hogy ellenőrizzen, csak megerősíti a kényszeres cselekvést, amit később újra meg akar tenni, hogy csökkentse a szorongást. Az ilyen viselkedés a szorongás legyőzésére tett kísérlet, amely végül fenntartja magát. Ha ugyanis nem tette volna meg az ellenőrzést, a szorongás tovább fokozódott volna, és egyre inkább képtelen lett volna elviselni a feszültséget.

Mikor aztán behatoltunk az érzelmi szorongás világába, egy képzeleti expozíciós gyakorlatot alkalmaztunk. Clarice-t egy szívritmus monitorra kötöttem, hogy nyomon követhessük, hogyan reagál a szorongásra. Megkértem, hogy képzelje el, hogy elindul a kocsijához, beszáll, és elindul. Bár a szívritmusa néha megemelkedett, a vezetés gondolata nem váltott ki nála jelentős szorongást. Gyorsan rájöttem, hogy nem maga a vezetés volt a zavaró, hanem a gondolat, hogy valakit elgázolhat. Miután úgy tűnt, hogy képes kezelni a helyzetet, arra kértem, hogy képzelje el, hogy egyszer csak egy férfi lép ki az autója elé.

Ez a gyakorlat lehetőséget ad arra, hogy a páciens ne meneküljön el a szorongató gondolatok elől, hanem szembenézzen velük, és megértse, hogy az aggodalom nem határozza meg őt, nem kell irányítania a saját gondolatait és érzéseit. Az expozíció az ilyen típusú belső elkerülés kezelésében kulcsfontosságú, hiszen amikor egy személy a gondolatokkal, érzésekkel szembesül, és nem próbálja elnyomni őket, akkor fokozatosan csökken az irántuk való félelem.

A belső elkerülés azt jelenti, hogy az egyén megpróbál menekülni a kellemetlen gondolatok, érzések, emlékek és testi érzékelések elől. Az ilyen elkerülés gyakran azzal jár, hogy az ember a fejében keres menekülőutat, rágódik a dolgokon, ami csak megerősíti a szorongást. A probléma akkor kezdődik, amikor a szorongás már nem csak külső ingerekkel kapcsolódik össze, hanem belsővé válik, azaz az ember elkezd félni attól, hogy szorongani fog. Az ilyen típusú elkerülés ciklusba vezethet, amely egész életükben jelen lehet, ha nem kezdik el kezelni a helyzetet.

Amikor valaki úgy érzi, hogy minden és bármi szorongást vált ki benne – akár egy társas összejövetel, egy autóvezetés, vagy a pénzügyek kezelése –, az életük egyre inkább korlátozottá válik. Ez a belső elkerülés, amely az érzésekkel való szembenézés elkerülésére épít, nagymértékben befolyásolja a személy döntéseit, és akadályozza a normális életvitelt.

Az ilyen helyzetekben a tudatosság, a gondolatok elengedése és az elfogadás segíthet abban, hogy az egyén jobban kezelje a belső elkerülést. A szorongás nem egy ellenség, amit el kell kerülni, hanem egy válasz, amit meg lehet érteni és kezelni. A kliensek megtanulják, hogy ahelyett, hogy elmenekülnének a szorongás elől, kíváncsian vizsgálják meg azt, mint egy tudós, aki szeretné megérteni, mi történik a testükben. Ezáltal csökkenthetik a szorongást, anélkül hogy az elnyomnák vagy elkerülnék.

A szorongás érzése a szimpatikus idegrendszer válasza, tehát a testben kezdődik. Amikor az egyén képes figyelni a testében lévő érzésekre, anélkül hogy meg akarná változtatni vagy kontrollálni őket, akkor nem szükséges a szorongást elterelni a gondolkodás által. Az ilyen típusú megközelítés segíthet elkerülni azt, hogy az ember örökké a gondolatok ciklusába ragadjon, mivel már nem fél a saját érzéseitől.

Endtext

Hogyan alakította Clinton az oktatásról szóló beszédét a középosztály és a fehér szavazók felé: A 1996-os kampány retorikája
Miért vonzó és fontos a detektívregény műfaja a 20. század közepén?
Hogyan tükröződik az oktatási és irodai szókincs a különböző nyelvekben, és miért fontos megérteni ezek kulturális és szakmai jelentőségét?
Miként mérhetjük meg a véges és végtelen dimenziójú vektorterek rangját?