Az Egyesült Államok hegemóniájának végének jelei Latin-Amerikában és a világban

A 2001-es évben az Egyesült Államok kormányának célja volt, hogy az OAS (Amerikai Államok Szervezete) révén érvényesítse érdekeit, és a demokratikus elveket erősítse az egész kontinensen. Ehhez megalkották az Inter-Amerikai Demokráciai Chartát, de az OAS hitelessége gyorsan megingott, és a dokumentum hatékonysága egyre csökkent. Ezt követően az Egyesült Államok kényszerült erősebb eszközökhöz folyamodnia, beleértve az éves jelentéseket, amelyek az emberi jogok, a drogkereskedelem és a személykereskedelem kérdéseit érintették. Az eredmények vegyesek voltak: bár a képviseleti demokrácia szinte minden országban gyökeret vert, sok helyen a minősége jelentősen romlott. Az Egyesült Államok a "baráti" kormányokat figyelmen kívül hagyta, míg a "barátságtalan" országokkal szemben nem tudott megfelelő nyomást gyakorolni. Ez egy új tapasztalat volt az amerikai politikában, ahol a múltban gyakran alkalmaztak katonai beavatkozásokat.

Cuba esete különösen figyelemre méltó volt ebben az összefüggésben. A szigetországot 1982-ben az Egyesült Államok „terrorista államok” listájára helyezte, és ezt a státuszt még a hidegháború vége után is megtartotta. Azonban Latin-Amerika egyetlen országa sem osztotta ezt a véleményt, és az Egyesült Államok így egyre inkább elszigetelődött politikailag. A 2015-ös évben, amikor az Obama-adminisztráció eltávolította Cubát a terroristákat támogató államok listájáról, világossá vált, hogy az Egyesült Államoknak el kellett fogadnia a valóságot: hosszú évtizedek alatt nem tudták elszigetelni Cubát, és a „változást” célzó politika eredménytelen volt. Ez a lépés azt is tükrözte, hogy az Egyesült Államok hegemóniája a nyugati féltekén egyre inkább megkérdőjeleződött.

A hegemónia végső jeleit több olyan esemény is mutatta, amikor az Egyesült Államok politikai és gazdasági kezdeményezései egyre inkább hatástalanok lettek. Az OAS, amely évtizedeken át kulcsszerepet játszott az amerikai befolyás kiterjesztésében Latin-Amerikában, egyre inkább elvesztette jelentőségét. A kínai beruházások és az interoceanikus csatorna építésének lehetősége Nicaraguában egyértelműen megmutatta, hogy az Egyesült Államok már nem képes megakadályozni a régióban történő gazdasági áramlásokat. Venezuela politikai zűrzavara és a Hugo Chávez utáni válságok is jelezték, hogy a globális hatalom egyre inkább elfordul a térségtől. Még a kolumbiai békefolyamat is olyan változásokhoz vezetett, amelyekben az Egyesült Államok már nem játszott meghatározó szerepet.

A 21. század elejére egyértelművé vált, hogy az Egyesült Államok hegemonikus státusza nemcsak Latin-Amerikában, hanem világszerte is egyre inkább megingott, és a nemzetközi politika dinamikájában új erők, mint például Kína, is növekvő befolyásra tettek szert.

Miért vált az indiánok kitelepítése az Egyesült Államok terjeszkedésének központi politikájává?

A Legfelsőbb Bíróság 1823-as döntése, amely az indiánokat „függő belső nemzetekként” definiálta, további jogi alapot szolgáltatott a kitelepítés politikájának. Jackson elnök 1830-ban elfogadtatta az Indiánok Kitelepítési Törvényét, amely lehetővé tette az őslakos nemzetek erőszakos eltávolítását földjeikről. Az első áldozatok a Choctawok voltak, akik a Dancing Rabbit Creek szerződés értelmében veszítették el keleti földjeiket. Ezt követték a Creeks, akik már 1825-ben egy csalárd szerződéssel elvesztették földjeik nagy részét, majd 1832-ben a Chickasawok kitelepítését eredményező Pontotoc szerződés. A Cherokeek, akik naivan bíztak az Egyesült Államok szövetségi jogában és védelmében, voltak az utolsók, akik kitartottak, de végül őket is erőszakkal távolították el, ami a tragikus Könnyek Ösvénye nevű eseményhez vezetett 1838–39-ben.

A francia területek sorsa egy külön, de szorosan összefüggő történeti kontextusban bontakozott ki. Napóleon hatalomra jutása és a haiti rabszolgalázadás leverése után Franciaország újra meg akarta szerezni Észak-Amerikában a Louisiana területet, amelyet 1800-ban titkos szerződéssel kapott vissza Spanyolországtól. Ez újra francia jelenlétet biztosított a Mississippi folyótól a kanadai határig. Az Egyesült Államok számára azonban ez komoly fenyegetést jelentett, különösen a New Orleans feletti francia ellenőrzés miatt, amely a folyó kereskedelmének kulcsfontosságú pontja volt.

A Louisiana-vásárlás után a területet katonai kormányzás alá helyezték, majd Orleans Terület és Louisiana Terület néven adminisztratív egységekké szervezték. A területen élő telepesek vegyes etnikai hátterűek voltak, közöttük francia, brit, spanyol, amerikai, német és „színes bőrű szabad emberek” is. A helyi lakosság nem volt elégedett az új helyzettel, különösen a franciák tiltakoztak az angolszász igazgatás hirtelen bevezetése miatt, amely sok tekintetben hasonló volt a korábbi európai gyarmati tapasztalatokhoz.

Fontos megérteni, hogy a kitelepítési politika nem csupán egy egyszerű területi kérdés volt. Az indián nemzetek önállóságának, szuverenitásának megtörése egy hosszú távú folyamat része volt, amely a fehér telepesek terjeszkedési ambícióit szolgálta. A jogi eszközök, a katonai akciók és a politikai döntések összessége egy olyan rendszert hozott létre, amelyben az őslakos népek jogai és földjei háttérbe szorultak az államépítés és a területnövekedés javára. Ez a folyamat nem csupán az Egyesült Államok belpolitikai viszonyait formálta át, hanem alapjaiban határozta meg az amerikai társadalom etnikai és kulturális összetételét.

Hogyan befolyásolja a Kongresszus a nemzetközi szerződések és külpolitika alakítását az Egyesült Államokban?

Az Egyesült Államok kongresszusa kulcsszerepet játszik a nemzetközi szerződések jóváhagyásában és a külpolitikai döntések legitimálásában, amely folyamat azonban gyakran bonyolult és konfliktusokkal terhelt. A szerződések ratifikálásához elengedhetetlen kétharmados többség a Szenátusban, ám a gyakorlatban gyakran kerülnek elő olyan kongresszus-exekutív megállapodások, amelyek megkerülik ezt a szigorú követelményt, bár továbbra is szükséges a kongresszusi többség mindkét házban. Ezek a mechanizmusok mutatják, hogy a Kongresszus egyszerre lehet együttműködő és gátló szereplő, amikor az elnöki külpolitikai kezdeményezések jóváhagyásáról van szó.

Az elmúlt évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy a kongresszusi szerepvállalás a nemzetközi egyezmények terén nem csupán formális lépés, hanem egyben politikai küzdőtér is. A kereskedelmi megállapodások, mint például az NAFTA vagy a későbbi Transz-csendes-óceáni Partnerség (TPP), az ISDS mechanizmus révén komoly vitákat váltottak ki, ahol az elnöki kezdeményezések és a kongresszusi támogatás gyakran ütközött. A Republikánus és Demokratikus párt közötti erős ellentétek a globalizáció kérdésében tovább bonyolították az egyezmények elfogadását, különösen, amikor az elnöki hivatal és a kongresszus többsége különböző pártállású volt.

A kongresszus befolyása nem korlátozódik kizárólag a nemzetközi kereskedelmi megállapodásokra, hanem a külpolitikai stratégiák egészére kiterjed. A hidegháborút követő időszakban például a Kongresszus keményebb álláspontot vett fel Kuba és a latin-amerikai országok irányában, amelyet a Szovjetunió összeomlása után a rezsimváltás szándéka jellemzett. A kongresszusi nyomás gyakran vezetett olyan döntésekhez, amelyek erősebben korlátozták az elnöki mozgásteret, mint amire a hivatal első számú vezetője számított.

Ezen túlmenően a Kongresszus jelentős szerepet játszott a katonai hatáskörök és háborús döntések területén is. A Tonkini-öböl rezolúciója vagy a kongresszusi vétók felülbírálása olyan példák, amelyek az amerikai alkotmányos rendszerben a törvényhozó testület befolyását és felelősségét tükrözik a nemzetbiztonsági döntésekben. Ugyanakkor az elnöki hatalom gyakran igyekszik a külpolitikai és katonai cselekvéseket saját hatáskörben tartani, amely feszültségeket szül a Kongresszussal.

A nemzetközi gazdasági kapcsolatok terén pedig a kongresszus nem csak a kereskedelmi megállapodásokon keresztül gyakorol befolyást, hanem az adózás és pénzügyi átláthatóság kérdéseiben is. Az OECD által kezdeményezett adókerülési és profitmegosztási szabályok elfogadása, valamint az adóegyezmények jóváhagyása gyakran akadozik a Szenátusban, ami tovább bonyolítja az Egyesült Államok és a globális gazdasági rendszer viszonyát. Az amerikai adóparadicsomok működése és a pénzügyi átláthatóság hiányosságai egyaránt jelentős nemzetközi viták tárgyát képezik.

Az amerikai kongresszusi politika és nemzetközi viszonyok közötti összefüggések megértése nélkülözhetetlen a külpolitika tényleges irányvonalának és korlátainak felismeréséhez. A kongresszus nem csupán a törvényhozó hatalom gyakorlója, hanem a külpolitika alakításának egyik meghatározó tényezője, amelynek szerepét a történelmi és politikai kontextus is folyamatosan alakítja. A globális kihívásokra adott amerikai válaszok tehát elválaszthatatlanok a kongresszusi dinamika megértésétől.

Fontos, hogy az olvasó érzékelje, a külpolitika nem csupán elnöki prerogatíva, hanem egy komplex, intézményi hatalommegosztáson alapuló rendszer eredménye. A kongresszus egyaránt lehet támogató és akadályozó erő, és ez a kettősség megmutatkozik a nemzetközi szerződések ratifikációjában, a katonai beavatkozások engedélyezésében, valamint a globális gazdasági szabályozásban. Az amerikai külpolitika valódi erejének megértéséhez így elengedhetetlen a kongresszus szerepének mélyreható ismerete, hiszen az a nemzetközi rendszerben betöltött pozíciót és mozgásteret is jelentősen befolyásolja.

Miért voltak az Egyesült Államokban az ellenzői az imperializmusnak és terjeszkedésnek?

Abraham Lincoln, akit 1846-ban választottak be a képviselőházba, a legismertebb anti-expanzionista politikus volt az úgynevezett „spot” rezolúcióival. Ugyanakkor Lincoln nem szavazott az amerikai csapatok anyagi támogatásának elutasítására. Az ellenállás radikálisabb képviselői, mint Robert Toombs Georgiából vagy Thomas Corwin Ohióból, keményebb hangot ütöttek meg. Toombs arra figyelmeztetett, hogy az ország területe bőséges, és nincs szükség további terjeszkedésre, míg Corwin nyíltan fenyegetőzött Mexikóval, amely szerintük hazai területen gyászos fogadtatásban részesítené az amerikaiakat. Még a nacionalista propaganda ellenére is létezett hang az ellenállásra: a rabszolga-ellenes „Liberator” és a vallási „Religious Recorder” egyaránt a háborút erkölcstelennek és romlottnak nevezte.

A 19. század második felében az amerikai közvéleményben a kivételesség, a Monroe-elv és a Manifest Destiny széles körű elfogadása miatt az ellenállók számára nehéz volt konzisztens álláspontot kialakítani. Az addigi érvek, amelyek a nagy területű köztársaság veszélyeire figyelmeztettek, veszítettek érvényességükből. Az 1898-as spanyol-amerikai háború kitörése azonban új lehetőséget adott az anti-expanzionistáknak. Az Egyesült Államok tengerentúli területek szerzésére készülése a Karib-tengeren és a Csendes-óceán térségében összefogásra késztette az ellenzőket, így alakult meg az Anti-Imperialisták Ligája (AIL), amely országszerte képviselettel és jelentős női részvételekkel működött. A ligában ismert politikusok is részt vettek, mint Carl Schurz, aki a demokrácia és a republikánus elvek megőrzését hangsúlyozta az imperialista terjeszkedéssel szemben.

Az amerikai terjeszkedés elleni ellenállás mögött mély erkölcsi meggyőződés húzódott meg: a gyarmati politika nem összeegyeztethető a nép kormányzásával, hiszen ez erőszakos hódítást és önkényes uralmat jelentene idegen népek felett. Az ilyen politika hosszú távon a republikánus eszmék és a civilizáció fejlődése ellen hat. Az Egyesült Államok számára a terjeszkedés kísértése erkölcsi próbatétel volt, amely során a demokratikus elveket veszélyeztette a hatalomvágy és a gazdasági érdekek.

Fontos megérteni, hogy az ellenállók nem csupán politikai vagy gazdasági érveket hoztak fel, hanem az amerikai demokrácia alapvető értékeinek védelmében léptek fel. A terjeszkedés nem csupán földrajzi kérdés volt, hanem a társada