A klímaváltozás hatásai egyre inkább globális problémává válnak, és annak következményei közvetlenül is befolyásolják az emberi egészséget. A legnagyobb veszélyeztetett csoportok közé tartoznak azok a társadalmak, amelyek gyenge egészségügyi infrastruktúrával rendelkeznek, és különösen a fejlődő országokban élők, akiknek még kevesebb esélyük van a felkészülésre és reagálásra a klímaváltozás hatásaira. A klímaváltozás miatti katasztrófák, mint az aszályok, árvizek és extrém időjárási események, az egészségügyi szolgáltatások, a lakhatás, valamint az alapvető közszolgáltatások, például az ivóvíz-ellátás és a szanitáció terén komoly károkat okoznak. A WHO 2018-as jelentése alapján az olyan népességek, amelyek már most is gyenge egészségügyi infrastruktúrával rendelkeznek, nem képesek elegendő segítséget nyújtani saját maguk számára a klímaváltozás hatásainak enyhítésében.

A növekvő népesség és a szanitációs rendszerek hiánya különösen a gyorsan növekvő városi agglomerációkban vált kulcsfontosságú tényezővé a klímával szembeni sérülékenység szempontjából. Jelenleg mintegy 150 millió ember él olyan városokban, amelyek már most is súlyos vízhiánnyal küzdenek, és ha nem történnek gyors fejlesztések, 2050-re ez a szám közel 1 milliárdra nőhet. Az ilyen helyzetekben a megfelelő infrastruktúra hiánya a globális középosztály növekedésével és az urbanizáció folytatásával közvetlenül hozzájárul a klímaváltozás következményeinek súlyosbodásához.

A klímaváltozáshoz kapcsolódó természeti katasztrófák száma jelentősen megnövekedett a 1960-as évek óta, és ezek a katasztrófák évente több mint 60 ezer ember halálát okozzák, főként fejlődő országokban. Az extrém időjárási események – árvizek, hőhullámok, viharok – nemcsak a közvetlen életveszélyt jelentik, hanem a vízszennyezést is fokozzák, különösen a mérgező vegyi anyagok és nehézfémek oldódása révén, amelyek végül a tengerbe jutnak. A part menti övezetek, ahol a világ népességének több mint fele él, különösen veszélyeztetettek, mivel ezek az övezetek a klímaváltozás hatásainak egyik legérzékenyebb területei, és a magas népsűrűség, valamint az ipari tevékenységek jelenléte különösen megnöveli a környezeti terhelést.

A vízminőség romlása a klímaváltozás következményeként egyre inkább gazdasági és társadalmi problémákat okoz, ugyanakkor az ökológiai rendszerek fenntarthatóságát is veszélyezteti. Az esőzések hatására a vízben lévő szennyező anyagok – mint például peszticidek, nehézfémek, gyógyszerek – koncentrációja megnövekedhet, míg az aszályok a vízforrások kiszáradása révén fokozzák a szennyeződések felhalmozódását. A vízszennyezés nemcsak közvetlenül az ivóvíz minőségét érinti, hanem hosszú távon hatással van az emberek egészségére, különösen a fertőző betegségek, a malnutríció és a vízhez kapcsolódó betegségek terjedésében. A WHO és az UNESCO egyaránt hangsúlyozza, hogy a klímaváltozás hatásainak enyhítése érdekében szükséges a nemzetközi politikák és nemzeti stratégiák fejlesztése, különös figyelmet fordítva a vízminőség védelmére.

A vízminőség romlásának hatásai nemcsak a fejlődő országokban, hanem fejlettebb régiókban is érzékelhetők. Az Egyesült Államokban és Európában is komoly következményekkel járnak az extrém időjárási események, amelyek a közegészségügyi rendszerek terhelését fokozzák. Az árvizek, viharok és hőhullámok hatásai különösen veszélyeztetik azokat a társadalmi csoportokat, akik már eleve alacsonyabb szintű védelmet élveznek, mint a gyermekek, az idősek vagy a szegénységben élők. Az éghajlati kockázatok közvetlen hatása a leginkább azoknak a csoportoknak jelentkezik, akik számára a hozzáférés a megfelelő egészségügyi ellátáshoz és vízforráshoz korlátozott, és akik az éghajlatváltozás következményeként leginkább ki vannak téve a szennyezett víz és az ennek következményeként fellépő betegségek hatásainak.

A vízminőség és a klímaváltozás közötti kapcsolatot tehát különös figyelemmel kell követni a jövőben. Az ivóvíz minősége közvetlen hatással van az emberi egészségre, és a megfelelő infrastruktúra fejlesztésének hiánya tovább súlyosbítja ezt a problémát. Az éghajlatváltozás hatásai nemcsak a közvetlen környezeti tényezőkben, hanem a gazdasági és társadalmi jólétben is jelentős változásokat hoznak. Az állami és nemzetközi politikáknak arra kell összpontosítaniuk, hogy segítsenek megelőzni és enyhíteni a vízszennyezésből és a klímaváltozásból eredő egészségügyi problémákat, és biztosítaniuk kell a közösségek megfelelő alkalmazkodóképességét.

Mi a reziliencia és hogyan érthetjük meg a különböző megközelítéseit a klímaváltozás kontextusában?

A reziliencia fogalma egyre inkább központi szerepet kapott a klímaváltozással kapcsolatos diskurzusokban, különösen az antropocén korában, amikor a Föld rendszereinek kölcsönös összefonódottságát és előre nem láthatóságát figyelembe kell venni. A reziliencia, mint a társadalom vagy egyén válaszreakciója a belső és külső sokkokra, három alapvető megközelítés alapján érthető meg: fenntartás, marginalitás és megújulás. Ezek különböző politikai és társadalmi keretek között értelmezhetők, és mindegyik más-más irányba vezethet a jövőbeli politikai válaszok kialakításában.

A legkevésbé radikális megközelítés a reziliencia fenntartásaként értelmezhető, amely célja, hogy a katasztrófa vagy zűrzavar után visszaállítsa a megszokott állapotot, azaz a „visszapattanás” elvére építve próbálja megőrizni az alapvető társadalmi rendet. Ez a megközelítés azzal számol, hogy az emberek és közösségek képesek lesznek a már megszokott struktúrák szerint visszatérni a normál állapotba, minimális átalakulás mellett. A fenntartás modellje különösen érvényes a katonai válaszokkal kapcsolatos diskurzusokban, ahol az államok a saját biztonságukat próbálják megvédeni, és nem kívánják alapvetően megváltoztatni a politikai és gazdasági rendszereiket, hanem inkább alkalmazkodnak a változásokhoz.

A következő, radikálisabb megközelítés a marginalitás, amely az átalakulás minimális változtatásait javasolja. Itt már nem csupán a status quo fenntartására, hanem annak finomhangolására kerül sor, a politikai, gazdasági és társadalmi struktúrák alapjaiban való kihívások nélkül. Ez a megközelítés gyakran az alkalmazkodás fogalmára épít, amely a klímaváltozás hatásainak mérséklésére és a társadalmi normákhoz való igazodásra összpontosít. A marginalitás modellje gyakran összefonódik a neoliberális gazdasági normákkal, amelyek a társadalmi rendszereket és a gazdaságot a klímaváltozás kontextusában próbálják fenntartani, de anélkül, hogy radikálisan megváltoztatnák a rendszereket.

A legradikálisabb megközelítés a reziliencia mint megújulás, amely az alapvető politikai és társadalmi struktúrák átalakítását szorgalmazza. Ez az irányvonal azokat a társadalmi és gazdasági változásokat támogatja, amelyek lehetővé teszik a globális, regionális és helyi szintű strukturális megújulást, hogy hatékonyabban reagáljanak a klímaváltozás okozta kihívásokra. Itt a hangsúly a társadalmi és gazdasági struktúrák átalakításán van, és a „transzformáció” fogalma kerül előtérbe. Az ilyen típusú reziliencia célja, hogy a társadalom ne csupán reagáljon a kihívásokra, hanem előre tekintsen és aktívan alakítja a jövőt a fenntarthatóbb és rugalmasabb struktúrák kialakításával.

A klímaváltozással kapcsolatos reziliencia diskurzusok a fenti három alapvető koncepció köré épülnek, és mindegyik saját referenciális objektumokat és intézményi szereplőket azonosít. A biztonsági diskurzusokban, például, a „referenciális objektum” az a központi entitás, amelyet a klímaváltozás fenyeget, és amely jogot formál arra, hogy túlélje a klimatikus zűrzavart. Ezen objektumok hagyományosan az államok, nemzetek vagy emberi közösségek voltak, de az antropocén kihívásai miatt, amikor a Föld rendszerei közvetlenül összefonódnak az emberi tevékenységgel, az objektumokat már nem lehet fix entitásokként kezelni. A rendszerben való gondolkodás kezd teret nyerni, ahol a „szocioökológiai rendszerek” vagy az „ökoszisztémák” is a reziliencia szempontjából kulcsfontosságú szereplőkké válnak.

A klíma biztonsága terén a reziliencia különböző diskurzusai azt vizsgálják, hogy az államok hogyan reagálnak a klímával kapcsolatos fenyegetésekre, legyen szó természeti katasztrófák kezelése, vagy a kritikus infrastruktúrák védelme. Az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és az Európai Unió klímapolitikája jól példázza, hogy a reziliencia fogalmát sok esetben a nemzetbiztonságra vonatkozóan értelmezik, és egyesek még a geopolitikai státusz quo megvédésére is törekednek.

A neoliberális megközelítés pedig a klímafenyegetettségekkel szembeni válaszokat nem csupán a nemzetek, hanem az egyének és közösségek szintjén is vizsgálja. A neoliberalizmus a közösségeket és a gazdaságot a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás útján próbálja erősíteni, anélkül, hogy alapvető társadalmi vagy gazdasági reformokat javasolna. Az ilyen típusú reziliencia célja, hogy fenntartja a neoliberális gazdaság alapelveit, és biztosítja azok működőképességét a klímaviszonyok változása mellett.

Ezek a megközelítések mindegyike a klímaváltozás hatásainak kezelésére, az alkalmazkodásra és a társadalom különböző szintjein való válaszadásra koncentrál. Fontos azonban, hogy a különböző diskurzusok figyelembe vegyék az interdependenciát és a globális ökológiai rendszerek bonyolultságát, hiszen egyes megoldások lokális szinten hatékonyak lehetnek, de globálisan nem biztos, hogy fenntarthatók. A legnagyobb kihívás tehát abban rejlik, hogyan lehet a rezilienciát nemcsak lokálisan, hanem globálisan is hatékonyan alkalmazni a fenntartható és igazságos jövő érdekében.

Hogyan formálhatjuk az ökológiai érzékenységünket a fenntarthatóság érdekében?

A fenntarthatóságra való áttérés egyik alapvető feltétele az ökológiai érzékenység kialakítása, amely lehetővé teszi számunkra, hogy ne csupán saját magunkat tekintsük értékforrásnak, hanem figyelmet fordítsunk azokra az értékekre is, amelyek a különböző élőlényekben és az ökológiai rendszerekben megtalálhatóak. Az ökológiai érzékenység nemcsak azt jelenti, hogy felismerjük más lények és dolgok értékét, hanem azt is, hogy érzékenyek leszünk saját kapcsolatainkban ezen értékekkel. A környezeti érzékenység elérése révén lehetőségünk nyílik arra, hogy új jelentéseket hozzunk létre, amelyek segítenek felfedezni, mi az, ami túlmutat rajtunk, és hogyan formálhatjuk életünket egy fenntarthatóbb világ érdekében.

A fenntarthatóságra való átmenet a közösségi érzékenység és a személyes fejlődés összekapcsolásán keresztül történhet, amely az emberi társadalmak értékrendjének átalakulásához vezet. A pszichoanalitikus Karen Horney is rávilágított, hogy az emberek természetüknél fogva a önmegvalósításra törekednek, és hogy az értékrendjük evolúciós folyamatként fejlődik. Horney szerint az erkölcsileg kívánatos emberi növekedés a "jó emberi kapcsolatokra" való képesség növekedését jelenti, és ez a fejlődés az önmagunk iránti aggódásból az mások iránti aggodalom irányába történő elmozdulást hozza létre. Ez a folyamat lehetővé teszi számunkra, hogy az összetett problémákra új megoldásokat találjunk, miközben figyelmet fordítunk azok kölcsönös összefüggéseire.

Bár a személyes fejlődés fontos része a fenntarthatósági áttéréseknek, nem mentes a kihívásoktól. Horney kiemeli, hogy az emberek gyakran különböző mechanizmusokat alkalmaznak a belső feszültségek enyhítésére, amelyek elidegenedéshez és az önmagunkkal való kapcsolatok elromlásához vezethetnek. Az egyik legnagyobb akadály a fejlődés előtt az, hogy hajlamosak vagyunk tagadni a kölcsönös függőséget, és inkább a saját szabadságunkat előtérbe helyezni, mintsem hogy elismerjük másokkal való kapcsolataink fontosságát.

A fenntarthatóságra való átmenet nem csupán egy technikai probléma, hanem társadalmi és kulturális kérdés is, amely az emberek közötti együttműködést és a közös értékek kialakítását igényli. A COVID-19 járvány világossá tette, hogy az emberek képesek gyorsan összefogni a közös cél érdekében, akár önkéntes munkával, akár közösségi támogatás nyújtásával. A válság idején tapasztalt összefogás nemcsak a társadalom különböző szereplőinek, hanem a fenntarthatóságért való közös küzdelemben való részvételük fontosságát is megmutatta. A sikeres fenntarthatósági átmenetek szoros kapcsolatban állnak azzal, hogy a társadalom különböző szereplői, beleértve a vállalkozásokat, a kormányokat és az egyéneket, miként alakítják ki az ökológiai civilizáció szempontjából fontos szerepeket.

A fenntarthatóságra való átmenet nemcsak az ökológiai, hanem a társadalmi és gazdasági rendszerek átalakítását is megköveteli. Mindez nem csupán egy technikai probléma, hanem egy sokrétű társadalmi kihívás is. Az egyik legfontosabb feladat, hogy a fenntarthatóságot és a rugalmasságot összeegyeztessük a társadalmi és környezeti rendszerek változásaival. A fenntarthatóság alatt a kívánt állapotok fenntartását értjük, míg a rugalmasság a rendszerek alkalmazkodóképességét jelenti. A fenntarthatóság és a rugalmasság közötti feszültség nemcsak akadályokat, hanem lehetőségeket is rejt a közösségi tanulás és fejlődés számára.

A fenntarthatóságra való áttéréshez szükséges közösségi és szervezeti kapcsolatok nemcsak az emberi közösségek közötti interakciókat jelentik, hanem az ökológiai rendszerek és az emberi tevékenységek összefonódását is. A jövő fenntarthatósági törekvéseinek alapja az lesz, hogy miként tudjuk integrálni az emberi, közösségi, szervezeti és társadalmi képességeket, hogy azokat kiterjesszük egy "több mint emberi" fejlődés irányába. Az ökológiai civilizáció eléréséhez nemcsak a fenntartható gazdaságot kell kialakítanunk, hanem egy olyan társadalmat is, amely képes fenntartani az egyensúlyt az emberi és a nem emberi rendszerek között.

A fenntarthatóság és a rugalmasság közötti feszültség kezelésének alapvető jelentősége van, mivel a túlzottan merev rendszerek nem tudják kezelni az ökológiai változásokat. A fenntarthatósági átmenethez vezető úton elengedhetetlen, hogy az értékeink és a társadalmi szerveződések között fennálló dinamikus egyensúlyt folyamatosan alakítsuk, és ne hagyjuk figyelmen kívül a kisebbségek érdekeit és azok különböző helyzeteit.

Milyen előnyökkel járnak a porózus szén kompozitok az EMI árnyékolásban?
Miért válik a szabálysértés a hatalom kifejezésévé és hogyan erősíti meg a szolgalelkű politikát a Trump-korszakban?
Hogyan válasszuk ki a megfelelő fogamzásgátló módszert és miért fontos a biztonságos szex?
Hogyan javíthatjuk a szennyvízkezelő rendszerek hatékonyságát az intelligens eszközökkel és adatgyűjtéssel?
Milyen szerepet játszanak a JAK/STAT, EGFR és Wnt/β-katenin jelátviteli utak a rákterápiában, és milyen kihívásokkal jár a gyógyszer-újrahasznosítás ezen a területen?