Hogyan befolyásolják a milliárdosok a demokráciát és mi vár ránk?

A választási részvétel emelkedése, amely az utóbbi két évtizedben először mutatott növekedést, 2024-ben új reményeket kínált a demokratikus rendszerek számára. Azonban a szakértők arra figyelmeztetnek, hogy miközben a választók száma nőtt, a demokrácia alapvető pillérei – mint a szólásszabadság, a részvételi egyenlőség, a médiumok és vállalatok pluralitása – olyan fenyegetésekkel néznek szembe, amelyek soha nem látott mértékűek. A demokrácia nem csupán csökkent, hanem erőteljes támadások alatt állt.

Bár egyesek a demokrácia további leépülését jósolják, a jól szervezett állampolgári és ellenzéki csoportok példái megmutatták, hogy hogyan lehetne megállítani az autokráciába való csúszást. Rachel Beatty Riedl, a Cornell Egyetem Globális Demokrácia Központjának igazgatója arra hívta fel a figyelmet, hogy a demokratikus előrelépés valós lehetőségei, mint például Szenegál példája, egy kis ország, amely a nyugat-afrikai „puccsövön” helyezkedik el, pozitív jeleket adnak a jövőre nézve.

Márciusban Indonéziában az elnök választásokat akart halasztani, de ez visszafelé sült el, mivel a fiatal választók a kormányellenes jelöltet támogatták, aki rendkívüli népszerűséggel került hatalomra. „A polgárok és az intézmények kényszerítették a hatalmon lévőt, hogy távozzon” – mondta Riedl, aki szerint Szenegálban a demokrácia él, mert az állampolgárok ragaszkodtak az választási szabályok betartásához.

Az indonéziai választások során, míg az elnök politikai beavatkozása nem volt elegendő ahhoz, hogy biztosítsa a szavazatok eredményét, a demokratikus intézmények ellenállása és az állampolgári aktivitás megmutatta, hogy a demokráciák képesek reagálni a politikai nyomásra. Ezzel szemben, amikor Bangladeshben a kormány megkezdte az ellenzék letartóztatását és a tüntetések brutális elfojtását, egyértelművé vált, hogy az ázsiai országokban egyre nehezebbé válik a demokratikus aktivitás.

A demokratikus visszafejlődés, amely sok nyugati országot is érintett, a populizmus és az antidemokratikus érzelmek terjedésével párhuzamosan, komoly kihívás elé állítja az olyan demokratikus rendszereket, mint például az Egyesült Államok, ahol a választók közül sokan úgy vélik, hogy a demokrácia nem képes megfelelően képviselni az emberek érdekeit. 2024-ben különösen szembetűnő volt a milliárdosok növekvő befolyása. Az Egyesült Államok leggazdagabb embere, Elon Musk például 200 millió dollárt fektetett be Donald Trump kampányába, és saját közösségi médiaplatformját, az X-et, a jobboldali hangok erősítésére használta. Musk beavatkozása jelentősen befolyásolta az elnökválasztás eredményét, és megmutatta, hogy a gazdag egyének hogyan alakíthatják át a politikai tájat.

A milliárdosok befolyása azzal is veszélyt jelent, hogy a politikai döntéshozatali rendszerekben való részvételük fokozatosan egyre inkább a közvetlen demokrácia kárára történik. A globális demokratikus visszafejlődés megnyilvánulása az a jelenség, amely során egyre több választópolgár képes megkérdőjelezni a hagyományos politikai pártok és az intézmények legitimitását. Egyes kutatók arra figyelmeztetnek, hogy a demokrácia elleni támadások nem mindig észrevehetők a mindennapi politikai diskurzusban, de hosszú távon aláássák a közbeszédet és a választási folyamatok integritását.

Bár a demokratikus visszafejlődés és a populizmus előretörése szembetűnő, a választási csalások és az autoriter rezsimek állandó fenyegetettsége is valós veszélyt jelent. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy egyre több választópolgár választja a passzivitást, míg a politikai rendszerben való részvétel helyett inkább az elidegenedés és a demokráciával kapcsolatos csalódottság dominál. Az ilyen jelenségek világosan tükrözik, hogy a demokratikus intézmények közötti fokozódó távolság és az állampolgári részvétel csökkenése nemcsak a politikai, hanem a társadalmi problémák kezelésében is akadályt jelenthet.

A demokrácia védelme nem csupán a választások eredményeiről szól. Az állampolgári részvétel, a nyilvánosság és a társadalmi egyenlőség mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a demokratikus rendszerek valóban képviseljék a nép akaratát. Azonban ahogy egyre inkább a gazdasági érdekek és a milliárdosok politikai befolyása határozza meg az irányvonalakat, úgy válik egyre nehezebbé a demokratikus normák fenntartása. Az ilyen jelenségek egyértelmű figyelmeztetések arra, hogy a demokráciát nem szabad automatikusan adottnak tekinteni, hanem folyamatosan meg kell védeni.

Hogyan formálta Bashar al-Assad a szíriai alavita közösséget, és mit jelent számukra a háború vége?

Bashar al-Assad évtizedeken át biztosította az alaviták számára, hogy a politikai túlélésük a szíriai állam fennmaradásától függ. A háború kitörése után az alaviták egy olyan választás elé kerültek, amelyben a közvetlenül velük szemben álló erők, mint az Iszlám Állam vagy más radikális csoportok, egyre nagyobb fenyegetést jelentettek. Az alavita közösség számára mindaz, ami Assadot támogatta, egyszerre vált a politikai élet kimenetele és az identitás megőrzésének kérdésévé.

Az alaviták számára a háború kezdete óta egyre inkább nemcsak a politikai túlélésről, hanem az etnikai és vallási identitás megőrzéséről is szólt a harc. A rendszer erői olyan kényszerhelyzetbe hozták őket, ahol már nemcsak a kormány, hanem a saját közösségükön belüli fenyegetések is veszélyt jelentettek. Az alaviták számára a legnagyobb félelmet nemcsak a külső ellenségek, hanem az internalizált félelem generálta: ha elbukik az Assad-rezsim, az alavitákat elérheti a vallási alapú megtorlás is.

A rendszer propaganda hosszú évekig azt sugallta, hogy az alaviták életét csak a diktátor személye védheti meg, és hogy a legnagyobb veszélyt az iszlám szélsőségesek jelentik számukra. Az asszadi rezsim üzenete egyértelmű volt: ha nem állsz velünk, akkor az Iszlám Állam és a radikális szunnita erők veszélyeztetik az alaviták létét. Az Assad család hagyományos védelmező szerepe ezen üzenet köré épült, és a kisebbségi közösség úgy érezte, hogy a harc nemcsak a kormány megvédéséről szól, hanem saját vallási és társadalmi státuszuk védelméről is.

A háború után a közösség félelme még inkább fokozódott, különösen, amikor a radikális csoportok előrenyomultak. A különböző háborús videók, amelyek az alaviták kiirtásáról szóltak, elterjedtek a közösségben, és a háború során megerősödött az érzés, hogy a közösség nemcsak fizikai, hanem vallási, kulturális és történelmi értelemben is veszélybe került. Ez az érzés fokozódott a hírek hallatán, miszerint az alavitákat elérheti az a sors, amit a háború más vallási kisebbségei szenvedtek el.

Sokan, akik évekig támogatták Assadt, most kétségbeesetten keresték a kiutat a helyzetből, amely még inkább fokozódott a háború utolsó szakaszaiban. A harcok végén az alaviták számára a jövő kérdése már nemcsak a politikai rendszerről, hanem a vallási dogma és az egyéni szabadságok közötti egyensúlyról szólt. Az új hatalom várható irányvonala, amely már nemcsak a hadsereg, hanem a vallási szélsőségesek diktálta törvények is lehettek, szorongást keltett a közösségen belül. Olga, egy fiatal alavita bíró, aki először tért vissza munkájához a háború után, elmondta, hogy már nem érezheti magát biztonságban, mivel az új rendszer sokkal keményebben kontrollálhatja majd őt, mint azt valaha az Assad-rezsim tette.

A jövő kérdése az alaviták számára különösen bonyolult, mivel nemcsak a politikai túlélésről van szó, hanem a vallási és kulturális örökségük megőrzéséről is. Az alaviták számára a jövő nemcsak egy új vallási rendszer, hanem egy új politikai és társadalmi realitás is, amelyben sokan már nem érzik magukat biztonságban. A közösség számára fontos, hogy hogyan tudják megőrizni saját identitásukat, miközben alkalmazkodnak egy új hatalmi struktúrához, amelyben az asszadi örökség nem biztos, hogy továbbra is meghatározó szerepet játszik. Az alaviták számára a vallási és etnikai különbségek még inkább kiéleződhetnek a következő években, és bár az új hatalom ígéri, hogy biztosítja a kisebbségek jogait, a valóságban még sok kérdésre nem adtak választ.

A szíriai alaviták számára ez a háború nemcsak a fizikai túlélésről szólt, hanem arról is, hogy miként formálhatják jövőjüket egy olyan országban, amelyben a vallási és politikai viszonyok sosem voltak ennyire megosztottak. Az alaviták életében a háború nemcsak egy politikai küzdelem volt, hanem egy mélyebb vallási és identitásbeli válságot is előidézett, amely hosszú távon komoly hatással lesz az egész közösség életére.

Hogyan alakultak a szíriai orosz kapcsolatok Bashar al-Assad uralkodása alatt?

Bashar al-Assad és Vlagyimir Putyin kapcsolata az évek során számos árnyalatot öltött, miközben a szíriai polgárháború és a nemzetközi politikai helyzet dinamikája folyamatosan változott. Míg Assad egyre inkább elutasított vezetőként a világ szemében egyre inkább elszigetelődött, Putyin orosz elnök számára mindig is fontos szereplő maradt a közel-keleti geopolitikai játszmákban. Az orosz beavatkozás és az ezt követő erőteljes diplomáciai manőverek nem csupán az orosz politikai érdeket szolgálták, hanem személyes kapcsolatok és érdekek összefonódásának eredményei is voltak.

Assad hatalmát különféle körülmények között próbálta meg stabilizálni. A szíriai polgárháború kezdete óta, amikor a felkelők előretörtek és már-már fenyegették a damaszkuszi rezsimet, Oroszország kulcsszereplővé vált az Assad melletti katonai beavatkozás révén. A történet ott kezdődött, hogy amikor a szíriai vezetés úgy tűnt, hogy elveszíti a háborút, Putyin közvetlenül a helyszínen irányította Assad menekülését, így a világ előtt elérhetetlenné váló diktátor az oroszok segítségével térhetett vissza a politikai színtérre. Az orosz katonai erő, amely döntő szerepet játszott a kormányerők helyreállításában, sosem hagyta el Assad oldalát, miközben az amerikai és európai vezetők egyre inkább elfordultak tőle.

Az orosz beavatkozás nem csupán katonai szinten zajlott. Az orosz diplomácia sokszor közvetítette Assad és a világ vezetői közötti távolságot, miközben egyértelművé vált, hogy Putyin számára a szíriai vezető személyes szövetségese is, de ez sosem volt teljesen problémamentes. Oroszország, bár az Alawiták vallásával és kultúrájával nem osztozott, egy közös földrajzi és geopolitikai érdekre épített, és a szíriai diktátor számára egy relatíve stabil menedéket biztosított. Bashar és családja egyértelműen szekuláris világnézetet vallott, még ha az Alawita közösséghez tartoztak is, így Moszkva választása inkább a személyes és politikai biztonságra épült, mintsem vallási alapú szövetségre.

Putyin és Assad kapcsolata a nemzetközi színtéren mindig is kiegyensúlyozott volt. Oroszország mindig képes volt kezelni a diplomáciai feszültségeket, mivel nem tartottak olyan nagy nemzetközi nyomástól, mint például Irán, amely szorosabb vallási kötődéseket mutatott volna. A szíriai diktátor számára ezért Oroszország nemcsak katonai segítséget, hanem olyan politikai és gazdasági védelmet is nyújtott, amely elengedhetetlen volt a túléléséhez. A világ többi országával ellentétben Oroszország nemcsak, hogy nem támadta meg Assad uralmát, hanem erőteljesen támogatta, miközben a politikai viták és reformok teljes elutasításával próbálta megszilárdítani helyzetét.

Bár Assad nem tudott visszatérni a nemzetközi politikai életbe, miután az orosz segítséggel biztosították hatalmát, mégis egy olyan helyzet alakult ki, amelyben a szíriai vezető teljesen orosz érdekszférába került. A közel-keleti állapotok és a nemzetközi politikai elzárkózás figyelembevételével egyértelművé vált, hogy Bashar al-Assad számára Oroszország marad az egyetlen valódi szövetséges. Ugyanakkor az orosz állami média és a diplomácia sokáig óvatosan kezelték Assad személyét, mivel a szíriai politikai vezető elutasította a minimális reformokat is, amelyek lehetővé tették volna a nemzetközi közösséggel való közeledést.

A szíriai konfliktus így egy olyan geopolitikai játszmává vált, amelyben Putyin szerepe kulcsfontosságú, de nem mentes a kockázatoktól. Moszkva, amely világviszonylatban egyre inkább elszigetelődött, számára egy fontos lehetőséget jelentett, hogy megerősítse jelenlétét a Közel-Keleten, miközben Assad személye és politikai rendszere is a Putyinnal való szoros együttműködés eredményei voltak.

A következő években a nemzetközi közösség és a régió további politikai feszültségekkel nézhet szembe, miközben az orosz beavatkozás és a szíriai konfliktus továbbra is központi szereplővé teszi Putyint és Assadot. Fontos azonban megérteni, hogy a szíriai helyzet nem csupán két ország, hanem több nagyhatalom közötti összetett geopolitikai versengés eredménye, amely hosszú távon is jelentős hatással lehet a globális politikai és gazdasági viszonyokra.