Az Egyesült Királyságban a politikai pártok finanszírozása egy viszonylag kis összeggel történik, amely három formát ölt, melyek más országokhoz képest meglepően egyszerűek és szűk keresztmetszetek. A három legfőbb finanszírozási forma a Politikai Fejlesztési Támogatások (Policy Development Grants, PDG), a "Short Money" és a "Cranborne Money". Mindhárom forma egy-egy specifikus célt szolgál, és bár az összegek viszonylag alacsonyak, alapvető szerepet játszanak a politikai élet finanszírozásában.

A Politikai Fejlesztési Támogatások, amelyeket a Politikai Pártok, Választások és Népszavazások Törvénye (2000) vezetett be, a politikai pártok számára biztosítanak pénzügyi támogatást a parlamenti választási programjaik, illetve uniós és helyi választási programjaik kidolgozásához. Az éves támogatás teljes összege mindössze 2 millió font, amit az összes parlamenti párt megoszt egymás között. Az ok egyszerű: a cél az, hogy korlátozzák a pártok számára biztosított közpénzek összegét, amely a 2000 előtti időszakban csupán 1,5 millió font volt, amit a pártok saját forrásaikból finanszíroztak. A támogatás mértéke alig változott, mégis fontos szerepet játszik a politikai pártok működésében, hiszen lehetővé teszi számukra, hogy programjaikat és kampányukat szakmailag megalapozottan készíthessék elő.

A "Short Money" 1975-ben került bevezetésre, és azokat az ellenzéki pártokat segíti, amelyek legalább két mandátumot (vagy egy mandátumot és 150,000 szavazatot) nyertek az előző választásokon. A név a bevezetéséhez köthető Edward Watson Short, a házelnök neve után kapta, aki a rendszer létrehozásában kulcsszerepet játszott. E támogatás célja, hogy fedezze az ellenzéki pártok parlamenti működésének költségeit, és segítse őket a parlamenti szereplésükhöz szükséges infrastruktúra fenntartásában. Az ilyen típusú közpénzes támogatás lehetővé teszi az ellenzék számára, hogy szakpolitikai munkát végezzenek, és alternatív javaslatokat dolgozzanak ki a kormányzó pártokkal szemben.

A "Cranborne Money" 1996-ban jött létre, és szintén az ellenzéki pártok, pontosabban a Lordok Házában működő két legnagyobb ellenzéki párt számára biztosít pénzügyi támogatást. Ez a pénzügyi forma a brit politikai rendszerben történő korrigálás szükségességére is felhívja a figyelmet, mivel a költségvetési megszorítások és a politikai pénzek átláthatóságának növelése érdekében folyamatosan változtatják és finomítják a rendszert.

Az állami finanszírozás mértéke azonban korlátozott, és az alapvető kérdés, hogy vajon elégséges-e a politikai pártok számára biztosított közpénz a demokratikus működés fenntartásához, még mindig megoldatlan. A legnagyobb akadályt jelenleg a politikai pártok közötti, illetve a munkás szakszervezetek és a pénzügyi támogatások körüli viták képezik. A Konzervatív Párt hajlandó lenne korlátozni a magánadományok mértékét, de csak akkor, ha a munkás szakszervezetek áramlásának mértéke, főként a Munkáspárt finanszírozásában, szintén hasonló módon kerülne szabályozásra. A Munkáspárt ezzel szemben arra törekszik, hogy a magánszemélyek és a vállalatok adományait szabályozza, ugyanakkor nem kívánja a szakszervezeti hozzájárulásokat korlátozni.

Mindezek mellett a kérdés az, hogy hogyan lehetne a közpénzek hatékonyabb felhasználásával átalakítani a választási rendszer pénzügyi mechanizmusait. Az Európai Unió egyes tagállamaiban már léteznek olyan modellek, amelyek nemcsak igazságosabb, hanem egyenlőbb elosztást biztosítanak a közpénzekből. Az egyik ilyen lehetséges alternatíva a "Demokratikus Egyenlőségi Voucherek" rendszere, amely biztosítaná, hogy minden választópolgár a saját adóbevallásán keresztül felajánlhassa a pártoknak az általa támogatott politikai irányvonalhoz szükséges összeget. Ez a rendszer az elosztásban és az állami finanszírozásban egyaránt átláthatóságot biztosítana, és azt is elérné, hogy a közpénz ne csak a pártok elitjéhez jusson, hanem minden állampolgár számára lehetőséget biztosítana a politikai döntéshozatalban való aktív részvételre.

Egy ilyen reform nem csak hogy hatékonyabbá tenné a politikai pártok működését, hanem elősegítené a közpénzek elosztásának igazságosabbá tételét, valamint a közszolgáltatások, például az oktatás és az egészségügy fenntartását is. Fontos tehát, hogy a közpénzek felhasználása ne csak a választási kampányokat támogassa, hanem hozzájáruljon a demokratikus intézmények működéséhez is. A jövő politikai döntéshozatalában ez a rendszer a közszolgáltatások minőségének javulását eredményezhetné, mivel a közpénzek hatékony felhasználása közvetlen hatással lenne az ország jövőbeli politikai és gazdasági helyzetére.

Miként befolyásolja a pénz a politikai demokráciát: Az amerikai példa tanulságai

A magánpénz szerepe az amerikai politikai életben évtizedekig nem volt domináns, de az utóbbi évtizedekben jelentősen megerősödött. Ha manapság a "modern aranykor"-ról beszélünk, azzal a gazdasági és politikai egyenlőtlenségek növekedésére utalunk, amelyek az Atlanti-óceán túloldalán figyelhetők meg. Az egyesült államokbeli "gilded age"-re (vagyis a polgárháború végétől a 20. század elejéig tartó időszakra) visszatekintve, amely az ipari forradalom gyors gazdasági növekedésével és a politikai korrupció terjedésével jellemezhető, érdekes párhuzamok vonhatók az újabb korokkal. Bár az akkori előrehaladást követően a 20. század elején a progresszív mozgalmak próbálták más irányba terelni az amerikai politikát, úgy tűnik, hogy a történelmi csúcspontokat követően ez az áramlat hosszú időre megállt, és a modern pénzpolitika átvette a dominanciát.

A pénz és politika kapcsolatának megértésében alapvető mérföldkő a 1976-os Buckley kontra Valeo ügy. Ekkor az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága alkotmányellenesnek találta az egyes kampányokra szánt személyi hozzájárulások maximálását. Az ítélet következtében lehetőség nyílt arra, hogy gazdag magánszemélyek, mint például a milliárdos David Koch, szinte korlátlanul költhessenek politikai kampányok során, még akkor is, ha nem közvetlenül kandidáltak. Az ügyben hozott döntés kiemeli, hogy a "független" politikai kiadások, tehát a politikai hirdetések és kampányok támogatása nem minősültek korrupciónak, mivel a pénz nem közvetlenül a jelöltek zsebébe került.

A döntés értelmében a pénz és a szólásszabadság közötti kapcsolat rendkívül fontos kérdéssé vált. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága úgy ítélte meg, hogy a választási kiadások korlátozása a politikai véleménynyilvánítás szabadságának megszorítása. A magánszemélyeknek és cégeknek az alkotmányos szabadságjogok védelme miatt lehetőségük van szinte korlátlanul kampányolni, függetlenül attól, hogy milyen pénzügyi hátterük van. A választási költségek e folyamatos emelkedése, mely mára milliárdokat érhet el a legnagyobb politikai kampányokban, arra enged következtetni, hogy a politika egyre inkább a gazdagok és a nagyvállalatok játszmájává válik.

Egy ilyen rendszerben a közvetlen kampánytámogatásnak, a "kemény pénznek", szigorúan meghatározott határai vannak, míg az úgynevezett "puha pénz", vagyis a közvetett kampányolás, szinte bármekkora összegben lehetséges. Az ilyen típusú politikai költések lehetősége tulajdonképpen egy új formája az önkifejezésnek. Az Amerikai Egyesült Államok jogrendszere nem tartja korrupciónak azt, ha egy állampolgár pénzt költ egy politikai kampány népszerűsítésére, mivel ebben az esetben nem várható el semmilyen közvetlen ellenszolgáltatás. Ez alapvetően megváltoztatja a választási versenyt, hiszen azokat, akik képesek hatalmas összegeket elkölteni a kampányukra, nem terheli ugyanaz a szabályozás, mint azokat, akik közvetlenül finanszírozzák a politikai pártokat vagy jelölteket.

A szabályozás hiányosságai azonban nem korlátozódnak csupán a kampánykiadások mértékére. A Legfelsőbb Bíróság döntései arra mutatnak, hogy a pénz szerepe a politikai életben annyira központivá vált, hogy a demokratikus választási rendszer szinte teljesen átformálódott. Ahogy a bíróság azt is hangsúlyozta, az egyéni és vállalati kiadások szabadsága alapvetően a szólás szabadságának részeként értelmezendő. Ez az érvelés sok szempontból igazolható, de azt is figyelembe kell venni, hogy hogyan alakítja mindez a politikai pártok közötti versenyt. Egy gazdag egyén vagy vállalat hatalmas befolyást gyakorolhat, míg az átlagos polgár számára ezek a lehetőségek elérhetetlenek.

A 2010-es évben a "Citizens United" döntés tovább erősítette a helyzetet, lehetővé téve, hogy cégek és egyéni donorok szinte bármekkora összeget költhessenek a politikai kampányokra, ha nem közvetlenül finanszírozzák a jelölteket. Ezzel a döntéssel egy újabb szintet ért el az amerikai kampányfinanszírozás, és egy olyan dinamikát alakított ki, ahol a legnagyobb politikai versenyzők gyakran a legnagyobb pénzügyi hátterűek.

Az ilyen típusú politikai kultúra kialakulása lehetőséget ad arra, hogy a pénz egyre inkább meghatározza a demokratikus folyamatokat. Az olyan állampolgárok, akik nem rendelkeznek jelentős pénzügyi erőforrásokkal, gyakran kénytelenek háttérbe szorulni. Az ilyen fejlemények azt mutatják, hogy a demokrácia nemcsak a választások szabad működését igényli, hanem egyenlő esélyeket is a politikai küzdelemben, amely ma már egyre inkább a pénzügyi hatalom révén valósul meg.

Hogyan serkenthetjük az agyunkat az öregedés során: A neuroplaszticitás titkai
Miért érdemes figyelmet fordítani az egyes krimiírók munkáira?
Miért fáj ennyire, ha valaki csak vendég az életünkben?
Hogyan készíthetünk finom, ínycsiklandó, zöldségekből készült ételeket, amelyek nemcsak táplálóak, de rendkívül ízesek is?
Hogyan érhetjük el a helyes betegek elhelyezését és pozicionálást a radiológiai vizsgálatok során?