A nyár forrósága lefojtóan ül rá az elmére, különösen, ha az ember fiatal és zavaros érzésekbe bonyolódik. Leo nem tudja pontosan, mit érez, csak azt, hogy Martha valahogyan több, mint egy vendég a házukban, és sokkal több, mint egy ismerős. Azt is tudja, hogy Martha más világban él, olyan világban, ahol a fájdalom már nem szokatlan, hanem része az ember arcának, a mozdulatainak, a hangjának. Martha beszél, Leo hallgat – és mégis, ő az, aki jobban szenved.
Amikor valaki azt mondja, „később elmagyarázom, miért voltál nekem olyan jó,” az már maga a veszteség előszava. Leo érzi ezt. Az érintés, a kedves szavak – mindez nem ígéret, hanem búcsú. Martha nem akar fájdalmat okozni, mégis fájdalmat hagy maga után, mintha minden mozdulata előre megírt történet lenne, amiben Leo szerepe csak az, hogy érezzen – reményt, zavart, megalázottságot, vágyat. A nő nem tartozik hozzá, nem is tartozott soha, de Leo még nem érti, hogyan lehet valaki ilyen jelenvaló, és mégis ennyire elérhetetlen.
Archie ezzel szemben egy másik világot képvisel. A magabiztosságot, a könnyedséget, a cinizmust. Az efféle fiúk nem éreznek bűntudatot, nem vágyakoznak, csak megszerzik, amit akarnak, és továbblépnek. Ő tudja, hogyan működik a világ, és ez a tudás nyers, kegyetlen és hatékony. Archie látja Martha-t – de nem úgy, ahogy Leo. Archie nem érzékeli a törékenységét, csak a testét, a lehetőséget. Leo ezzel szemben látja a fájdalmat, a sebeket is, és ezért szenved – mert a szívével néz.
Az a bizonyos este, amikor minden forró és nyomasztó, nem csak az időjárás miatt marad meg. Az esték ilyenkor hosszabbak, mint máskor. A test tompán lüktet, a gondolatok nehezen formálódnak, és a vágy keveredik a bűntudattal. Leo próbál menekülni – az érzései, Martha, és Archie elől is. De nem lehet menekülni onnan, ahol az ember önmagát veszíti el.
A kapcsolatok ilyenkor nem világosak. A felnőttek játszanak, de nem szabály szerint. Martha semmit nem ígér, Leo mégis mindent vár. Archie nem kérdez, csak követel, és közben úgy tesz, mintha segítene. A fiúk világában ez a férfivá válás útja – de milyen út ez, ha közben az ember saját tekintetét sem bírja nézni a tükörben?
Leo próbál nem gyerek lenni, de mindenki gyerekként kezeli. A világa szűk: a ház, a tornác, a nyári levegő, Martha szobája, és Archie állandó jelenléte. Ez a szűkösség fojtogató, és az érzések ebben a térben megduplázódnak. A féltékenység, a szégyen, az elszigeteltség – mindennapi kísérőkké válnak. És a test, a saját teste, mintha idegenné válna, jelez, lüktet, lázad, de semmit nem ért.
Martha valamiért ott van, pihenésre hivatkozva, de nem pihen. Neki múltja van, fájdalma, amibe senki nem lát bele teljesen, talán ő maga sem. Leo anyja sajnálja őt, az apja gyanakszik rá, Archie meg csak használni akarja. És Leo? Leo szereti. Vagy legalábbis azt hiszi, hogy ez a szeretet. Mert abban a korban, amikor még nem tudjuk, mi az, amit érzünk, minden vágyakozás szeretetnek tűnik. Főleg, ha fáj.
Fontos megérteni, hogy ebben a történetben senki sem igazán gonosz vagy jó. Mindenki valamit próbál: elmenekülni, bizonyítani, túlélni, vágyakozni, felejteni. De ezek a próbálkozások ritkán találkoznak egymással. Leo nem tudja, mit akar Martha. Archie nem tudja, mit érez Leo. És Martha talán önmagát sem ismeri. Ezért is olyan reménytelen minden – mert mindenki máshol van, miközben egy helyen élnek. Az érintések nem kapcsolódnak össze. A szavak félrecsúsznak. Az érzések csöndben égnek el, mint a júniusi esték végén a fáradt szentjánosbogarak fénye.
Fontos, hogy az olvasó ne csak a cselekményt figyelje, hanem a rétegeket is: a felnőtté válás zavarát, a vágy és elutasítás bonyolult játékát, a magányban érlelődő identitáskeresést. Ez nem romantikus történet. Ez a fájdalom anatómiája, ahogy először találkozunk vele: csendben, forrón, megmagyarázhatatlanul.
Mi történik, amikor a pénz fontosabb, mint az emberek?
A pénz szaga lassan beleivódik az emberek szándékaiba, döntéseibe, végül a csendes pillanatokba is. Hatvan ezres zsákmány: ez az összeg lebegett Jack, Nick és Al szeme előtt, mintha valami szent cél lenne. A számok – tizenöt-tizenöt-tizenöt, és még tizenöt eltéve a jövőre – úgy osztódtak, mintha valamilyen igazságot tükröznének, mintha ez a matematikai egyenlet képes volna feloldani a morális következményeket. Nick gondolkodik, mérlegel, mindenre van magyarázata, minden gyanús eseményre konstruálható egy logikus, akár rideg érvelés. De amikor a gondolkodás összeér az ösztönnel, ott már nincsenek szabályok – csak cél van.
A világukban a bizalom képlékeny, az emberi kötelékek olcsók, és a hűség nem több, mint hasznosság kérdése. Al – aki egyszerű, nosztalgikus mondatokkal idézi fel gyerekkorát, tűzifát aprít, beszél a vidéki életről – valójában a régi, naiv bizalom utolsó képviselője. Ő még azt hiszi, hogy egy bocsánatkérés után a dolgok rendbe jöhetnek. Hogy ha azt mondják, „nem haragszom”, akkor valóban nem haragszanak. De Jack világában az érzelmek, mint a harag, csak eszközök – megtévesztésre, irányításra, elaltatásra. Al utolsó mondatai – „Én jól érzem magam. És ti is?” – valójában az emberi naivitás utolsó leheletei, mielőtt elnyeli őt a hideg számítás. A golyók nem vitatkoznak.
Jack viselkedése egyértelmű. Aki akadály, azt el kell tenni láb alól, akármit is mond, akármit is remél. A gyilkosság – most már csak technikai aktus. Egy kabátba tekert Luger, néhány gyors mozdulat, majd csönd. Utána jön a fojtott erdei hangulat, mintha az egész világ tudná, mi történt, de nem lenne szava rá. A természet nem ítélkezik.
A történet fonala finoman csúszik át Carol és Clintock párbeszédébe. Ott már nem a pénz dominál, hanem valami mélyebb, sötétebb: a bosszú, a belső igazságérzet, amely nem ismer kompromisszumot. Clintock számára a pénz jelentéktelen. Neki a múlt, a testvér árulása, és a halál elkerülhetetlensége a fontos. Carol, aki megkísérli emberibb útra terelni a történetet – „te sem vagy jobb náluk” – végül ráébred: az, aki már nem akar mást, csak véget vetni valaminek, az nem győzhet, de nem is veszíthet. Ő egyszerűen végrehajt.
Az emberi kapcsolatok kiüresedése fájdalmasan tapintható. Nincs bűntudat, nincs gyász, csak mozdulatok, elhatározások és végrehajtás. Mindenki a saját célját követi, de ezek a célok soha nem haladják meg az egyént: nincs közös jövő, nincs együtt megélt siker, csak részesedés, gyanakvás és végső elszámolás.
Fontos felismerni, hogy a történet nem a bűnről szól pusztán, hanem arról, hogy mi történik az emberekkel, amikor már semmi sem szent – se múlt, se kapcsolat, se remény. Amikor mindenki csak egy lépcsőfok valaki más céljához. Amikor a világ egyetlen szabálya az, hogy ki húzza előbb a fegyvert. Ahol a gyilkos logika legyőzi a naiv emberséget. Ahol a légkör hideg, a táj fenséges, de az emberek már csak árnyékai annak, amik egykor lehettek.
Miért a dolgok mindig másképp alakulnak?
Malone figyelmesen nézte a polcot. Az ócska porcelán nyúlnak tekintetét, ami mozdulatlanul, szinte üveges szemmel meredt vissza rá, volt valami, ami megnyugtatta. Néha, amikor az ember a legkevésbé várná, éppen ezek a tárgyak tudnak a legnagyobb segítséget nyújtani. Valószínűleg már máskor is volt ilyen érzése, de most jobban átélte, mint valaha.
A szőke lány, aki reggel a nyomozó irodájában állt, vonzó, de céltudatos pillantást vetett rá. Nem is figyelt arra, hogy a férfi miért is nézi a polcot, inkább arra volt kíváncsi, hogy valaki, aki elmondásai szerint ennyire távol áll a valódi nyomozástól, képes lenne-e segíteni. Az ügy, amit előterjesztett, épp elég figyelmet érdemelt. Mégis, valamiért Malone nem volt biztos benne, hogy bármi komolyat kezdhetne vele. Úgy tűnt, a kérdés mindig az volt: Miért is érdekelne engem bárki más problémája?
„Uncle Jabez eltűnt, és én akarom, hogy megtalálja” – mondta a lány, és abban a pillanatban, amikor kimondta, érezni lehetett, hogy valami titokzatos erő húzza magával ezt az ügyet. „De hát a rendőrség is dolgozik rajta, miért pont én?” – kérdezte Malone, de nem igazán várt választ. A nyúlszerű porcelán figyelmes pillantásánál talán semmi nem is volt fontosabb. A világ bármelyik másik pontján talán mást mondott volna, talán segített volna, de most, hogy épp a hirtelen felbukkanó szőke lány ügye kapcsán éppen egy fontos választás előtt állt, minden más eltűnt.
„Miért ne a rendőrség?” – kérdezte újból, talán kissé túlságosan is flegmán, miközben az ágyúgolyóként pattanó szavak eljutottak a lány fülébe. A válasz szinte azonnal érkezett, s minden látszólagos bizonytalanság ellenére érezhető volt, hogy ebben a pillanatban már semmi nem lesz úgy, mint korábban.
„Nekünk sok pénzünk van,” – mondta a lány. És ekkor semmivé vált a kérdés, hogy miért kéne neki segíteni. A pénz elég erős érvet jelentett.
A dolog akkor vette a legérdekesebb fordulatot, amikor a lány egyetlen mozdulattal a zsebéből előrántott háromszázdolláros bankjegyet, és az asztalra tette. A nyomozónak, aki úgy tűnt, hogy épp készül elhagyni az egészet a Havanna felé vezető úton, egy pillanatra fel kellett ismernie: az ügy elkerülhetetlenül magával hozza mindazt, amit el akart kerülni.
Az igazság mindig az, hogy miért éppen most történik mindez? Miért mindig akkor, amikor a dolgok már rendbe jönnének? Minden indok, minden kérdés és minden váratlan helyzet ugyanúgy új világot nyitott. Nem segíthetett, nem akart segíteni, de valahogy az egész nem csupán egy újabb munkának tűnt. Az igazságot valami más határozta meg, ami túlmutatott az egyszerű pénzen. Egy pillanatra azonban megingott. A barátja, Joe the Angel, akivel számos bonyolult helyzetet élt át már, most úgy érezte, hogy semmi sem fontosabb, mint hogy valaki – valamiért – mindig ott legyen, hogy elmondja: ez a világ nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. És éppen ezért fontos minden egyes kis gesztus, minden egyes döntés, minden egyes lépés.
A kávézó sarkában Joe a telefonra tekintett, a parrot nevű papagáj hangosan rikácsolva jelezte, hogy valami váratlan esemény közeledik. A dolog pedig nem csupán arról szólt, hogy egy új ügyet kell kezelni, hanem arról, hogy Malone is éppen egy új fejezetbe léphet. Egy fejezetbe, amely még csak most kezdődik, és amire senki nem számított. Közben, a szőke lány, miközben újabb pénzt hozott, kikerült a helyiségből, s talán sosem fogja megérteni, miért is volt Malone olyan, amilyen.
A válasz egyértelmű. A dolgok mindig másképp alakulnak, és az ember sosem tudhatja, mi rejlik a következő lépés mögött. Lehet, hogy egy egyszerű feladatnak tűnik, de mindig ott van valami, ami túllép a látszaton. Egy titok, egy szándék, egy új irány, amit mások talán nem is látnak. Éppen ezért olyan fontos, hogy néha megálljunk, körülnézzünk, és elfogadjuk a változást, még ha az kezdetben idegennek és veszélyesnek tűnik is.

Deutsch
Francais
Nederlands
Svenska
Norsk
Dansk
Suomi
Espanol
Italiano
Portugues
Magyar
Polski
Cestina
Русский