A kivándorlás joga és a határok kérdése: Mi a valóság mögött?

A társadalmi igazságosság és a migráció kérdései között léteznek olyan elméleti ellentmondások, amelyek rávilágítanak arra, hogy a kivándorlás joga önmagában nem elegendő ahhoz, hogy igazságos rendszer kialakuljon. Mégpedig azért, mert ez a jog nem lenne valódi jog, ha nem lenne biztosítva a jog ahhoz, hogy bárki szabadon belépjen egy másik országba. A kérdés tehát az, hogy lehet-e beszélni a kivándorlás jogáról anélkül, hogy egyidejűleg ne biztosítanánk a beutazás jogát is? Ez a probléma, amely az aszimmetriát hozza a kivándorlás és a bevándorlás közé, komoly erkölcsi hiányosságokat vet fel a migrációval kapcsolatos elméletekben. A kivándorlás jogának védelme, amely nem kapcsolódik a belépés jogához, olyan morális zűrzavart idéz elő, amely alapvetően ellentétes az igazságosság elveivel.

Lea Ypi, a neves politikai filozófus kifejezi, hogy az említett aszimmetria azt sugallja, hogy ha a mozgásszabadság valóban fontos, akkor minden ország számára biztosítani kellene a belépés jogát is. Enélkül a kivándorlás joga nem lenne több, mint üres formalitás. A bevándorlás jogának elutasítása és a kivándorlás jogának megengedése között fennálló ellentét figyelmeztet arra, hogy a migrációval kapcsolatos politikai és jogi megközelítések újragondolása szükséges.

A jogtudósok, mint például Cole, hasonlóan fogalmaznak: ha valaki elhagyhatja egy országot, de nem biztosított számára a lehetőség, hogy másik államba belépjen, akkor az elhagyás joga nem érvényesíthető. Az ilyen típusú jogvédelmet kizárólagosnak tekinthetjük, és erkölcsileg problematikusnak, hiszen a jogalkotás és az emberek közötti igazságosság elve azt diktálná, hogy mindkét jogot — a kivándorlást és a belépést — párhuzamosan kellene garantálni.

A határok fenntartásával kapcsolatos egy másik lényeges aggály a kényszer kérdése. A modern államok határainak megvédése nem csupán egy elméleti jogi kérdés, hanem gyakorlati és gyakran erőszakos aktus. Az államok gyakran fegyveres erővel érvényesítik a határok lezárását, és a bevándorlók, akik a belépésért folyamodnak, gyakran kényszerhelyzetbe kerülnek. Ezt a kényszert nem lehet figyelmen kívül hagyni, mivel az állami határok érvényesítése minden egyes személy életére hatással van, és súlyos társadalmi következményekkel jár.

Az ilyen típusú kényszerítések elkerülése érdekében fontos, hogy egy olyan nemzetközi jogi rendszert alakítsunk ki, amely nemcsak a határok védelmét, hanem a migránsok jogait is tiszteletben tartja. Az államoknak tehát nemcsak azt kell igazolniuk, hogy miért szükséges a bevándorlók elutasítása, hanem azt is, hogy a kivándorlás joga valóban értelmes és koherens abban az értelemben, hogy biztosítva van az az alapvető jog, hogy bárki beléphessen egy másik országba, ha azt választja.

A modern államokkal kapcsolatos elképzeléseknek figyelembe kell venniük, hogy a politikai közösséghez való tartozás, amely az állam szuverenitásához kapcsolódik, nem adhatja meg a kizárás jogát minden olyan ember számára, aki egy adott társadalomba való belépést kér. A politikai igazságosság tehát nemcsak az egyének közötti egyenlőséget, hanem a közösséghez való tartozás jogát is biztosítja.

A migráció jogának meghatározása nem csupán elméleti kérdés. Az élet valós kérdéseihez kapcsolódik: mi történik azokkal, akik kényszerhelyzetbe kerülnek, és mi történik azokkal, akik megpróbálják elhagyni hazájukat egy jobb élet reményében? A válaszok ezekre a kérdésekre alapvetően meghatározzák a társadalmi igazságosság és az állami szuverenitás viszonyát, és minden egyes társadalom számára komoly filozófiai és politikai kihívásokat jelentenek. A helyes válaszok, bár nehezek és bonyolultak, szükségesek a jövő társadalmi igazságosságának kialakításához.

Hogyan kapcsolódik a szolidaritás a migrációs jogokhoz?

Sarah Song, aki a demokratikus önrendelkezés elvére építi az elképzeléseit, szintén hangsúlyozza a szolidaritás fontosságát a politikai közösségekben. Az ő nézőpontja szerint a szolidaritás nemcsak eszközként, hanem alapvető elemként van jelen a demokratikus döntéshozatalban. A politikai egyenlőség és a szolidaritás közötti kapcsolat kulcsfontosságú, hiszen csak akkor lehet demokratikus egy közösség, ha képes megőrizni a közös alapokat, amelyek lehetővé teszik az emberek számára, hogy együttműködjenek és közösen döntsenek. Song számára a közös értékek és attitűdök fenntartása elengedhetetlen ahhoz, hogy a társadalom fenntarthatóan működjön.

Ezzel együtt viszont felmerül a kérdés: hogyan érvényesíthető a kizárás joga egy olyan társadalomban, amelyet nem feltétlenül egyesít a közös szolidaritás érzése? Mit kezdhetünk a különböző személyes identitásokkal és a különféle értékekkel rendelkező emberekkel, akik nem feltétlenül azonosulnak a társadalom domináns kultúrájával? Ezen a ponton egyes elméletek arra figyelmeztetnek, hogy a nemzeti közösség joga a kizárásra nem feltétlenül függhet az ilyen közös alapok meglététől.

Fontos megjegyezni, hogy a szolidaritás, bár hasznos eszközként szolgálhat, nem ad automatikusan morális alapot a kizárás jogának megadásához. Valójában, ha egy társadalom, még ha nem is rendelkezik szoros szolidaritási kötelékekkel, képes a demokratikus döntéshozatalra és az igazságos működésre, akkor elvárható, hogy ugyanúgy birtokolja a kizárás jogát, mint egy homogénebb közösség. A sokszínűség, bár kihívások elé állíthatja a közösséget, nem csökkenti annak jogait; sőt, ha egy társadalom képes működni és biztosítani az alapvető jogokat, akkor a szolidaritás hiánya nem korlátozhatja a politikai jogokat.

A politika tehát sokkal fontosabb szerepet játszik a kizárás igazolásában, mint a közös szolidaritás, amely inkább egy eszközként szolgál. Az olyan nemzetek, amelyek sokféle kultúrát és értéket magukban foglalnak, nem feltétlenül vonják el a kizárás jogát attól a tényezőtől, hogy hogyan működik a politikai közösségük. A kizárás jogát nem lehet csupán a közösségi érzésre vagy szolidaritásra alapozni, hanem annak politikai alapokon kell nyugodnia. A nemzetállamok számára ez azt jelenti, hogy nem az elméleti szolidaritás, hanem a politikai döntéshozatal legitimitása a meghatározó.

Ezen túlmenően a szolidaritás nemcsak hogy nem minden esetben elegendő indok a kizárásra, hanem sok esetben inkább az újonnan érkezők integrációjának és bevonásának lehetőségét kellene hangsúlyozni. Az egyes politikai közösségeknek ki kell dolgozniuk egy olyan inkluzív modellt, amely a szolidaritást nemcsak a közösségi összetartás erősítésére, hanem az új tagok számára is lehetőséget biztosít arra, hogy elfogadhassák és aktívan formálhassák a közösség jövőjét.

Mi indokolja a migrációs döntéseket, és hogyan kell a jogegyenlőséget alkalmazni?

A migráció kérdése nem csupán jogi vagy politikai probléma, hanem etikai és morális kérdés is. Az előző fejezetben azokat a helyzeteket vizsgáltuk, amikor egy személyek egy csoportja már rendelkezik jogi alapú igénnyel, például a jogsértés elől menekülve, és így védelmet kérhet egy másik államtól. Ezzel szemben, most egy másik, de szintén fontos aspektusát tárgyaljuk a migrációs politikának, amelyet azok a személyek alkotnak, akik nem rendelkeznek előzetes jogi igénnyel a belépéshez, de az adott országba való belépésüket keresik.

Ezek a leendő bevándorlók nem élveznek különleges jogvédelmet a saját hazájukban, nem tesznek olyan különleges állításokat, hogy joguk van más állam segítségére, ahogy az a menekültek esetében előfordul. Az ő kizárásuk nem jelentene számukra igazságtalanságot, ahogy az a jogaink megsértése miatt szenvedő egyének esetében előfordulhat. Az ilyen helyzetek elgondolkodtatják, vajon miért ne zárhatná ki egy állam szabadon azokat, akik nem rendelkeznek előzetes joggal a belépésre?

Az én meglátásom szerint, bár nincsenek jogi alapú követeléseik, mégis fontos szem előtt tartani, hogy az államok döntései, hogy kiket fogadnak be és kiket nem, magukban hordozhatják az igazságtalanságot. A döntések, amelyek csak egyes csoportokat preferálnak, erkölcsileg kifogásolhatók, még akkor is, ha nincsenek formális jogi alapjaik, amelyek az egyes emberek számára kizárólagosságot adhatnának. Például, ha egy ország ingyen autókat adna csak fehér férfiaknak, azt mindenki igazságtalan, sőt erkölcsileg is káros példának tekintené. A migrációs példához hasonlóan itt is a politikai viszonyok másként alakulnak, mégis figyelembe kell venni a döntési mintázatok etikai igazságtalanságait.

Amikor a bevándorlókról beszélünk, el kell fogadnunk, hogy ők is egy sajátos politikai kapcsolatban állnak az állammal, amelyhez be akarják nyerni a belépést. Ez a kapcsolat nem ugyanaz, mint amit az állampolgárok élveznek, hiszen a bevándorlók nem részei még a civil és büntetőjogi rendszernek, és nem kötelesek adót fizetni, illetve nem használhatják az állami jogi mechanizmusokat. Az ő helyzetük nem ugyanaz, mint a nem állampolgároké, akik egy külföldi állam állampolgárai, de a bevándorlók mégis egy sajátos viszonyba kerülnek egy olyan állammal, amelyhez tartozni szeretnének.

A leendő bevándorlók szándékos cselekedetük révén egy adott politikai határon belépnek a jogi rendszeren keresztül, ezzel önként vállalva egy kötelező jogi kapcsolatot. Az az állam, amelybe vándorolni szeretnének, így nem rendelkezik azzal a joggal, hogy önkényesen alkalmazza a hatalmat velük szemben. Sőt, a szabályozott belépési folyamat során az állam köteles tiszteletben tartani a moralitás alapelveit, és az összes potenciális bevándorlót egyenlőként kell kezelni.

Az államnak tehát nincs kötelessége ugyanazokkal a jogokkal felruházni a potenciális bevándorlókat, mint az állampolgárokat, de azt várjuk el, hogy az állam a bevándorlókat ne kezelje egymástól eltérően, különleges igazságtalanságok alapján. Az államoknak minden olyan döntést, amelyeket a bevándorlás politikája alapján hoznak, olyan okokkal kell alátámasztaniuk, amelyek a bevándorlók számára is érthetők és elfogadhatók, hogy még azok is megértsék, akik végül nem kerülnek be.

A gyakorlatban ennek jelentősége az, hogy minden migrációs döntésnek igazságosnak kell lennie, és olyan alapelvekre kell építenie, amelyek az egyes emberek morális egyenlőségét biztosítják. Az, hogy az egyes államok saját belépési szabályaikat miként alakítják, nem szükségszerűen jelenti azt, hogy a határok megnyitása vagy zárása szükséges. A döntések mögötti elveknek tükrözniük kell a morális egyenlőséget, és indoklásuknak olyan kell lenniük, hogy azok is elfogadhassák, akik végül nem kerülnek be.

A migrációs politika igazságosságának és etikai alapjainak megértéséhez elengedhetetlen a politikai döntéshozatal mögötti erkölcsi indokok részletesebb vizsgálata. Az államoknak felelősséget kell vállalniuk az általuk meghozott döntések következményeiért, és nem csupán a politikai érdekeiket kell figyelembe venniük, hanem az egyéni jogokat és az emberek morális egyenlőségét is. A migrációs politika tehát nem csupán a belépési engedélyek elbírálásáról szól, hanem arról is, hogy miként biztosítható az emberi jogok tiszteletben tartása a migrációval kapcsolatos döntések során.

Mikor válik a deportálás az emberi lény megsemmisítésének aktusává?

Általában elfogadjuk, hogy az emberek döntéseik következményeit viseljék, ám sokkal nehezebben tűrjük, ha valakit saját akaratának megsemmisítésére kényszerítenek. Ez persze vitatott kérdés, különösen a liberális gondolkodók körében, akik eltérő mértékben támogatják a választás szabadságának önkéntes feladását. Az azonban általánosan elfogadott, hogy egyes deportálások nem pusztán szenvedéssel járnak, hanem az egyén létezésének alapvető megsemmisítésével fenyegetnek. Nem lehet helyesen deportálni valakit olyan körülmények közé, ahol az élete, vagy legalábbis önrendelkezési képessége teljesen megsemmisül.

Hasonló a helyzet Francis Anwana esetében, egy negyvennyolc éves hallássérült és kognitív károsodással élő férfiéval, akit gyermekként hoztak az Egyesült Államokba, és aki most kiutasításra vár Ghánába, ahol nincs családja, nincs szociális támogatása. Ő már felépített egy értelmes életet az Egyesült Államokban, amit valószínűleg nem tudna újra megvalósítani eredeti hazájában. Bár emberek valóban vándorolnak idősebb korban is, és ritkán előfordul, hogy valaki 80 évesen új országba költözik, a döntés kötelezővé tétele ebben a helyzetben erkölcsileg megkérdőjelezhető, hiszen az lényegében a személy megsemmisítésének felel meg.

A családegyesítés kérdése tovább árnyalja a migráció és igazságosság témáját. Az Egyesült Államok bevándorlási törvényeiben hagyományosan nagy szerepet kap a családtagok migrációs jogainak biztosítása, amit a család egységének fenntartása erkölcsi kötelessége indokol. Azonban az elmúlt években megjelent egy ellenkező narratíva, amely a „lánc-migrációt” az igazságtalan, korlátlan bevándorlás példájaként értékeli. E két álláspont közötti vita azzal függ össze, hogy mit értünk család alatt, és miért fontos a családegyesítés a jog és erkölcs szempontjából.

A család két fő megközelítése létezik: az egyik a függőség, amely a gyermek fejlődő önrendelkezéséhez szükséges gondoskodás jogosságát hangsúlyozza; a másik az érzelem, a szeretet jelentősége, amely egy különleges kapcsolatot, erkölcsi kötelességet teremt a családtagok között. A gyermekek esetében a függőség világos: az ő fejlődésükhöz nélkülözhetetlenek azok a támogató intézmények és emberek, akik hozzájárulnak ahhoz, hogy képesek legyenek a társadalmi részvételre és cselekvésre. A szülő-gyermek kapcsolat ezért nem szakítható meg anélkül, hogy az ne jelentsen az önrendelkezés illegitim lerombolását.

Ez a megközelítés kiterjeszthető más, önálló döntésre kevésbé képes csoportokra is, mint az idősek vagy a kognitív károsodással élők. Az ő ügyeikben is erkölcsileg elvárható, hogy megkapják azokat a személyeket, akik szükségesek az önrendelkezésük fenntartásához, s a velük való bánásmód igazságossági követelmény.

Az érzelmi oldalról vizsgálva a család, különösen a házastársi kapcsolatok, különleges státuszt élveznek a migrációs jogban. Ez a deference azonban nem mindig rendelkezik mély filozófiai igazolással; gyakran történelmi véletlenek és társadalmi konvenciók határozzák meg. A szeretet, mint erkölcsi kötőerő, megkülönböztető szerepet játszik, amely több jogi védelmet indokolhat, mint más emberi kapcsolatok, például barátságok vagy üzleti társulások.

Fontos továbbá megérteni, hogy az önrendelkezés és az életminőség védelme nem csupán jogi kérdés, hanem az emberi méltóság, a személyes identitás és a társadalmi integráció alapja. Az önrendelkezés megőrzése érdekében a társadalmaknak figyelembe kell venniük a migránsok egyéni helyzetét, különösen a sebezhető csoportokét, ahol a deportálás kényszerítő hatása már túlmutat a puszta fizikai elmozdításon, és az ember lényegének megsemmisítésével fenyeget.