A Nara folyónál: Hősiesség, áldozat és a kozákok emlékezete

Nara-folyó
 
…a moszkvai csata alatt az ellenséget megállították a Nara folyó vonalán… A „Nagy Honvédő Háború történetéből”
Nara-folyó, Nara-folyó,
Nem hosszú, nem széles,
De amikor kell –
Megmásíthatatlan folyó.
Íme ezen a Nara-folyón
A földbe, az égbe, a lángba, a jégbe
Beágyazódott az internacionalista
Kiképzetlen nép.
És mintha itt lenne mellettünk,
Védve az emberi nemet,
Megvívták utolsójukat
És döntő csatájokat.
A bajonett egy csapástól eltört…
Véres ököl…
Nem hagyja megsérteni Nará-t,
Ez a fiú – szibériai.
Légzinégin mászik szét gránáttal,
Feketét havat kapkodva szájjal:
Itt, ezen a Nara-folyón,
Megvédi otthonát.
De a háború – nem mese
Jó, cukros befejezéssel!
Íme egy baskír gimnazista
Eldőlt arccal az orosz hóba.
A bajuszán jég csillog,
Megkeményedett fájdalom a szemében:
Hogy a hóra Nara folyónál
Egy zaporozsjei kozák esett el.
Mi tudjuk, nem hiába
Hullott el egy maroknyi fiú,
Akik most kollektív sírban,
KOLLEKTÍV – halljátok?! – nyugszanak.
A hazáért, a Nara folyónál
Hullajtották fejüket,
Mindent odaadtak, amit kellett…
És mi kellett volna – az élet.
(E. Grinberg)
Kozákokról szóló versek

1. oldal / 2

Anatolij Vlagyimirovics Sofronov 1911. január 6‑án (19‑én) született Minszkben. 1937‑ben fejezte be a Rostovi Pedagógiai Intézet irodalmi karát. A Nagy Honvédő Háború éveiben az „Izvesztyija” különleges tudósítójaként dolgozott. 1953–1986 között az „Ogonyok” folyóirat főszerkesztője volt. 1929 óta publikál.
 
 
 
 
 
KOZÁKOK TÚL A HULLÁMON
Az erdőből mező felé őrült vágtában
Kozák ezred lovakkal repül;
Még a pengék vérben nem pirosodtak,
De a kozákok állnak a kengyelben.
És a sűrű dobogás szalad a mezőn,
Mint az égből lehullt dörgő mennykő,
Széltől szélig visszhangzik a pusztán!
– Hé, hej‑hej! Kozákok túl a hullámon
Villog a mezőn vörös paszománt,
A bundaötvös zsinórja csillog a mellkason,
És a frissen letelt töltés
„Már suhog a kövek között mögöttünk.
Lángol, mint ház, a német páncélvonat,
Érintve az eget füstös nyelvével,
Dörög a pusztában, magas fűben rejtőzve!
– Hé, hej‑hej! Kozákok túl a hullámon!”
A révnél a folyó törésénél
Vas sóhaj és katonák kiáltozása;
Német dandár a kompra készül,
Húr szól, feszes kötél a vízen.
De hol vagy, bal part, hol vagy jobb part,
„A kötél elvágva, csökken a komp.
És a rév fölött, ott a révben!
– Hé, hej‑hej! Kozákok túl a hullámon!
Árván áll az út menti nyárfa,
Hosszú beszélgetés az úttal …
De hallja a dombokon túl a dobogást,
Paták zaját, a kengyelek pergését.
És örömének zizeg ágain,
Csend ezüstként cseng a pusztán,
Hangzik a kérge és sötét gyökere:
– Hé, hej‑hej! Kozákok túl a hullámon!
Hé, hej‑hej! Nem kaszálva, nem taposva,
Dörögnek rettegett zászlók masszív sora.
Kelnek reggelek, hullnak alkonyok,
Nyeregben, nyeregben doni kozákok.
Mezők, mezők, széles völgyek –
Mind átszelünk, de nyeregben maradunk,
Amíg nem mennydörgünk Berlin alatt:
– Hé, hej‑hej! Kozákok túl a hullámon!
1941

Viktor Mihajlovics Gusev (1909–1944) – orosz szovjet költő, drámaíró. Két Sztálin díj másodfokozatú kitüntetettje (1942, 1946 – posztumusz).
 KOZÁK MENT A HÁBORÚBA
A szabadon, a kék, a csendes Donon
Úton ének szólt.
A kozák nagy háborúba ment,
A menyasszonya elkísérte.
– Kívánj szerencsét, kedvesem útközben,
Hazatérek-e – nem tudni,
– Mondta a kozák: – Búcsúzz!
– Búcsúzz! – válaszolta a menyasszony.
A pusztában gyászkelte gyúlt,
A doni hullám felragyogott.
– Ajándékul búcsúzóul adom neked a dohánytáskát,
Én hímeztem meg magam.
Légy bátor, légy bőséges a vad csatákban,
Küzdj az orosz földért.
És emlékezz a Donra, menyasszonyodra,
Győzelemmel térj vissza hozzájuk.
1942‑1943

  Dmitrij Boriszovics Kedrin

A lány kérdi a kozáktól a kerítésnél:
– Mikor szeretsz, Okszana, engem?
– Karddal szerzem meg kedvesemnek
És fényes szláv aranyban néhány rubelben…
A lány válaszol, fonva a haját:
– Tegnap cigány jósnő mondott az erdőben.
Azt mondta: szeretni fog az,
Ki szíved anyádnak ajándékba viszi.
Nem kell arany, nem kell rubel…
Add anyád szívét nekem öregedből,
Az ő hamvát áztatom komlós vízbe,
Ivom – és megszeretlek.
A kozák ettől a naptól elhallgatott, komorrá vált.
Nem evett borscsot, salátát nem kóstolt.
Tőrrel átvágta anyja mellét
És remegő kézben elindult útnak.
Íme a szív annak a színes terítőn
Kezében kedvesének viszi.
Útja közben elhomályosult a látása,
Lép az udvarra, megbotlott a kozák,
És anyja szíve, mely a küszöbön leesett,
Megkérdezé tőle: „Nem fáj, fiam?”

Irajida Andreevna Mordovina – doni kozáklány
Plasztunok
Kozák különítmény, vakmerő – plasztunok.
Az elit bármely háborúban.
Hosszan úsznak víz alatt,
Kézre esőt használva harcolnak.

Nem félnek sem kardtól, sem buzogánytól.
Lándzsák között a csata számukra csak játék.
Egy ostorral is visszatarthat plasztun egy ellenséget
És sok mérföldet futott pihenés nélkül.

A plasztunoknak siker – kozák tudás a vállrezzenésben*,
Mert abban előzi meg a plasztun aádást
A plasztunoknak a harcban első a reflex.
Harckor a levegő gyűrűkből áll.

Ütések repülnek – minden körülvágott.
A plasztun fölött bezárult valóságos kör.
Plasztunnak lenni – külön harcolni tudni,
Felderítésben minden ellenséges hadat megismerni.

Gyermekkorától oktatták, hogy kozák legyen plasztun.
Az utódoknak ma emlékezniük kell a múltba.

Lámpások
A cár díjjal jutalmazta
A doni kozákokat.
Kék posztóval kényeztette
A bátor harcosokat.

Pirosból odatett egy darabot posztónak.
Kevés volt a piros…
Az állam megbukott.

Hogy osszák el, egyenlően a posztót?
Hasztalan megfontolni, még így is kevés…

Az atamannak adták
A piros posztót,
Hogy kozákok lássák messziről a csuklyát.

Készítettek formát kéket
A doni kozákoknak.
A piros anyagból csíkot tettek nadrágra.

Maradékból sapkán körbefutott
Szélén bojt.
És évszázadokon át legendát
Őriztek róla.

Mindent igazságosan osztottak,
Legyen sértődés nélkül.
Ősi kozák bölcsesség
Ezt mondja az évszázad.

Hiszen nem véletlen szaggatták le
A kozákokról a csíkokat.
Gyökerestül irtották ki
A tanács híveit.

Félték a szabadságukat,
Harci tudásukat.
Ezért határozták el
„Lámpást” eltörölni.

Kozák kör
Akit a becsület nem fog, azt a bot érti meg
Kozák kör – a szabad hatalom csúcsa.
Telt májdan zúgott,
Kozákok leveszik sapkájukat:
Mit mond ma az ataman?

Zászlókat visznek körbe,
A templomból atya jön,
Padokat cipelnek az öregeknek…
Az esaulec vezeti az elkövetőket.

Az ataman beszéd előtt
Minden esaulec figyelmeztet:
– Csend legyen, sztekica, a májdanon,
Most hogy ataman szót emelt.

A naszek kétszer csettintett:
– Hűtlenség a családokban, kozákok.
Stepan Anisimov a žalmerkával
A múltkor kóborolt, doncsák.

Javo ze na körön nona,
Adjunk neki szót beszélni.
Ő, galambom, alig jár –
Hamarosan kozákot szül.

Feleség az atamanhoz kiáltott:
– A žalmerka férjem a pusztán bolyongott.
Ahogy számon kértem, kegyetlenül vert meg.

Védelmet kérök a körön,
Nincs több erőm vele élni.
Hamar meghalok a terhek alatt:
Nehéz a gazdálkodás dolga.

Anyós meg após vele nem tartják.
Javo belecsúszott a bűn mélyére.
Žalmerkák jönnek a bázisra:
Nem élet ez, keserű, gyászos nevetés…

Öregek zúgtak a körön:
– Nem illik nőt verni!
– Milyen utód nevel olyasvalaki,
Ki nap és éj dolgozik rajta?

– Ha házas – ne hordozd,
Hagyd, hogy vénlegények mulassanak.
Jobb az intéző,
Mert nőd hamarosan szülni fog.

– Žalmerkát szükséges szégyenleteseket
Verni vagy verembe tenni,
Hogy megtanulják becsületüket
Végrendelet nélkül hűségben őrizni…

Minden hallotta az ataman komor arccal:
Nőket sérteni nem szabad.
Állt, sötét szemöldökét összevonva:
– Hallgassatok, barátaim!

Nem illik gyermeket, nőt verni,
Harcolnunk kell az ellenséggel.
Gyermekeik nem lehetnek egészségesek
Nővel, aki sántít… tudd meg!

Ha félelem költözik a nő lelkébe,
Hősöket nem fog nemzeni.
Szent szövetséget nem szabad megtörni.
Nem menekülsz a veréstől…

Ha a kozácska válást kér,
Javo‑t adjuk meg neki.
A kozakra – kutyába az utcalóra,
Távol a pusztára űzve.

Ha kész megbocsátani
És férjét kezességül vállalni,
Szigorúan verni kell
Körön nyilvánosan.

De a žalmerkák… fej – vízbe velük,
Vagy verjék, mint kozákot,
Vagy nyakig földbe temetni
És inni se hagyni egy korty vizet…

A fejfedőt leveszi az ataman az öregek előtt:
– Ki ítéli el döntésemet?
Hogyan büntessük meg ma a szégyent?

– Természetesen fej – vízbe velük…
Mit is beszélünk erről.
– Hol vannak férjeik úton?
És hogyan ítélhetnénk nélküleik?

– Nyakig temessük őket gödörbe!
Legyen ott két napig…
– Hadd érezzék meg szégyenüket,
Legyenek tanulságok stanicák nézői…

– No de Stepan‑nak adjunk ostort…
Hogy elhagyja bolondságát!
– Vedd le a nadrágod! Gyerünk!
Hogy ostorod megtaláljon!

Žalmer‑okat a pincébe tuszkolták:
– Várja meg ott sorát…
És a kozák mindenki előtt verve lett:
– Tanulás legyen előbb – kiállni méltón…

Véres sebek folytak,
Duzzadt, kék hátán.
Felegyenesedett, mélyen meghajolt
Öregek előtt, felesége felé:

– Köszönöm a tanítást,
Bocsássatok meg, öregek.
Találok munkát, hogy múljon üres járásom,
Nem háborgatom többé a feleségem.

És te, drága házastársam,
Bocsáss meg, hogy hűtlen voltam.
És hogy visszarágnék haragommal
Szeretettedet bántottam…

A körön kozákok zúgtak:
– Az ataman ítélte el mindent.
Žalmerkák zokogtak hangosan:
Ma kell nyilvános szégyennek lenniük…

Választások ‒ ataman megválasztása
A kozák becsülete nem hagyja el,
Amíg feje el nem vész
Reggel siet a sztekica a körhöz,
Hogy atamant válasszon.
– Régi ataman távozik.
– Lejárt a idő – ideje változtatni.

A körhöz zászlókat visznek,
A templomból atya jön.
Rendet kérnek az esaulec‑ek,
Összegyűlt nép zúg.

Íme, ataman meghajol mindenkinek
És szót intéz a kozákokhoz:
– Bocsássatok meg, atamancsik,
Ha néha rosszul döntöttem.

– Mindenért hálásak vagyunk neked.
– Méltó ataman voltál.
– Eljött az idő – elmész,
Így rendeli a törvény.

Leemeli ataman a fejfedőt,
Összehajtogatva az asztalra helyezi.
Felülről leteríti a csuklyával,
És mellé buzogányt tesz.

Az egyszerű kozákokhoz lép az ataman.
Ők viszik előre…
És tisztelettel hordják neki
Úton a padot.

Íme esaulec kilép a körre,
Beszédet mond a kozákoknak,
Azt, mit tettek régi hatalom alatt,
Hogy mindenki örülni fog hallva.

Vége beszédének hajlongással
Szürke, szigorú esaulec.
Kozákokat szigorúan nézve,
Naszek‑et a földbe döfi.

– Ki fogadja el a naszek‑et?
Tartsa meg válaszát, doncsák!
Vita legyen, ne hallgassatok!
Kit jelöljünk ki, kozákok?

Kiáltásoktól repedt szét a tiszta kör:
– Matvej! Jakov! Péter!
– Jerikán! Lelkes! Nevezzétek ki!
Most kell parancsnokot választani.

Karokkal esaulec szétdobálja:
– Kit válasszunk?
Méltó mindegyik jelölt,
Ideje, barátok, szavazni.

Végre Pétert választották.
– Szolgáld a sztekicát, ataman.
– Ma néped választott téged,
Vedd át a naszek hatalmát.

Tövisbot, ólomsúlyú felső,
Vidd méltósággal, ne ejtsd el!
És őrizd a kozák becsületét a törvény szerint
A nép előtt.

Sapkák hulltak atamanra,
Ő felvette a naszek‑et, buzogányt.
Önként, becsapás nélkül
A nép szolga választott magának.

A sztekicát szolgálja az ataman,
Megmutatja népének, hogyan éljen.
És ne bánkódjon nehéz órában:
Kész neki mindenki szolgálni…

 
Nikoláj Nikolajevics Turowerov (1899. március 18‑án (30‑án), Starocserszkaja, Orosz Birodalom – 1972. szeptember 23‑án, Párizs, Franciaország) – doni kozák, a „első hullám” emigráció kozák költője.
 Krím
Elhagytuk a Krímet
Füst és tűz közepette,
Én az orráról minduntalan
Saját lovamra nyíztam.
És ő úszott, fulladva,
Magas orral előttem,
Nem hitt, nem tudta,
Hogy búcsúzik velem.
Hányszor egy sírt vártunk a csatában.
A ló úszott, erejét veszítve,
Hitt hűségemben.
Lovászom nem lőtt mellé,
Kicsit elvörösödött a víz…
A Krím távolodó partját
Örökre megjegyeztem.
Zászló
Álmomban ott lebegett kozák zászló,
Álmomban – fiatal lettem.
Tüzek lobogtak utánunk,
Hamupor és füst kavargott.
Az utolsó tető is lángolt,
És a szél szabadabban lebbent,
Ugyanolyan – mint Tohtamyis idejében,
S talán még régebbi.
És zászló fekete füst közepett
Ragyogott brokáton,
Egyetlen, sértetlen, örök,
Nem égett el a lángban.
Csengő új dicsőség,
Még nem hallott csengés…
És álmomban révátkelés,
Lovakkal, úszva, keresztül Donon.
És elbúcsúzó Don vizei
Hordtak minket folyamukon,
Fölöttünk ikonok lobogtak,
Ikonok – ikonosztázs;
És a keserű viszálykodás szélén,
A perzselő tűz forróságában,
Az összes Boldogasszony arca
Ringott kozák brokáton.
1949

Evgenija Arkhangelszkij, Kercs
Az orosz kozák létnek ajánlva
Hazánkat szétcincálták fejedelemségekre…
Hát elégedetten röhög az ördögi sereg…
Hol vagy katonás Oroszország?!
Hol vagy bátor nemzet,
Ki ősidőktől nem hátrált meg a sereg előtt?!
És nem hánskérleti foglyul, nem idegen pusztán,
Hanem saját földünkön kell harcolnunk,
Mintha Káin nevelte volna orosz zűrzavarral,
A sorsunkat átkozva senki sem érti…
A fehér felhők között ordítok szakítva torkom
Fehér – fehér törik ló alattad Szent György.
Látod hány gyertya a templomban?!
Hol a pajzsod és hol a kardod?
Utolsó ereimmel imádkozom,
Térj vissza, Oroszország, mert elpusztulsz!
Ebben a rettenetes mészárlásban
Testvér testvér ellen, ahogy illik…
Követ rejtünk a keblünk alatt, bárdot a hátunkon.
Hát imádkozzunk a lélek hasadásáért
A fényes templomban,
Ha a hit Oroszországban megszentségtelenült az ördög által.
Nem illene-e már, testvéreim, Isten előtt megtérni,
S szívből megbocsátani egymásnak.
Hogy tisztátalan erőkkel Isten segítségével szembeálljunk
Hogy az Orosz Kozákságnak és Hazának legyen!

Pjotr Petrovics Kotelnyikov
Kozákoknak
Külön nép-e vagy rend?
Sok, sok év telt el,
De a történelem felszínén
Erős nyom maradt tőletek.
A hagyományok még frissek,
Van mire a kozák büszke legyen,
Dél határai megbízhatók,
Az ellenség nem lépheti át határainkat.
Sok megpróbáltatás, baj érte,
És a vörös terror éveiben,
De azoknak a véres időknek a zűrzavarában
A kozákok nem ismertek megszégyenülést.
Nem kell szavakat kutatni,
Példákat a történelemben –
A kozák dicsőség számtalan –
Szent György lovagjai.
Kívánom, hogy éljetek méltósággal,
Erősítsétek bátorságotokat és erőt,
És igaz hitben szolgáljatok
Anyácska Oroszország javára.