Miért volt Martha Tabram gyilkossága a viktoriánus Londoni nyomozás egyik legnagyobb kihívása?

1888 augusztusában a londoni East End szegénység és bűnözés sújtotta környékén egy szörnyű bűntény rázta meg a helyi közösséget: Martha Tabram holttestét egy sötét és elhagyatott lépcsőházban találták meg, súlyosan megsebesítve. A rendőrség számára egyetlen nyom maradt, és az egyre zűrösebbé váló ügy olyan nyomozásba torkollott, amely a korabeli kriminalisztikai eszközökkel és a társadalmi környezettel együtt hozta létre a tragédia egyedi jellegét.

A rendőrök egyre inkább azon dolgoztak, hogy kapcsolatba hozzák a gyilkosságot egy esetleges katonai háttérrel, mivel egy helyi nő, Mary Ann Connolly tanúvallomása szerint Tabram katonákkal volt a gyilkosság előestéjén. Azonban az ő vallomásai hamar megbízhatatlanná váltak: bár elvállalta, hogy részt vesz egy személyazonosság-ellenőrzésen, késlekedett és végül megmagyarázhatatlan módon eltűnt. Az identifikációs próbák eredményei sem vezetettek nyilvánvaló eredményre, hiszen azok a férfiak, akiket Connolly választott, mindegyike alibivel rendelkezett. Az ügy további alakulása és a tanúvallomások hiteltelenné válása arra engedett következtetni, hogy a nyomozók végig félreértettek vagy téves információkra alapozva próbálták megfejteni a gyilkosság rejtélyét.

Bár a gyilkosságot soha nem sikerült egyértelműen megoldani, Martha Tabram meggyilkolása és az ezt követő nyomozás segítette a rendőrségi eljárások finomítását és a viktoriánus Londoni bűnüldözési rendszer erősebbé válását. Az eset rávilágított arra, hogy a helyi közösségek, amelyek ilyen szörnyűségeket tapasztalnak, gyakran a legkevesebb segítséget kapják a hatóságoktól, és hogy a rendőrségnek még a legszörnyűbb gyilkosságok esetében is korlátozott lehetőségei vannak, ha az információk nem állnak rendelkezésre.

Amellett, hogy a gyilkosság és a nyomozás története fontos társadalmi és bűnügyi kérdéseket vet fel, az ügy tanulsága abban rejlik, hogy a korabeli rendőrség munkáját nemcsak a technikai eszközök, hanem az információk hozzáférhetősége és a helyi közösségek bizalma is alapvetően meghatározta. A nyomozás legnagyobb akadálya a bizonyítékok és tanúvallomások megbízhatatlansága volt, amely lehetetlenné tette a bűnös gyors leleplezését.

Miért nem hallgatták meg Schwartz vallomását Elizabeth Stride ügyében?

Israel Schwartz és Pipeman ugyanazon az oldalon álltak az úton, a kocsma túloldalán. Amikor Schwartz egy nőt látott, akit Elizabeth Stride-ként azonosított, amint támadás érte a kapu előtt, amely a passzázsba vezetett, ahol a holttestét 15 perccel később megtalálták, vallomása alapvető fontosságúnak tűnt. Mégis, őt nem hívták be tanúskodni a nyomozásra. A megmaradt rendőrségi dokumentumok nem hagynak kétséget vallomása hitelességét illetően, amelyet egyértelműen elfogadtak a nyomozás során és azt követően, így annak hiánya érthetetlennek tűnik – hacsak nem fogadjuk el Robert Anderson rendőrasszisztens jelentését, amelyet 1888. november 5-én tett a rendőrparancsnokhoz, Sir Charles Warrenhez, és amelyet szinte szó szerint ismételt Warren a belügyminiszterhez írt levelében másnap. Anderson ezt írta: „Közölnöm kell, hogy az Osztály véleménye Schwartz vallomásáról Elizabeth Stride ügyében az a…”. Tehát Schwartz tett-e vallomást a nyomozáson? Talán soha nem fogjuk megtudni.

Hogy a dolgokat még bonyolultabbá tegyük, a New York Times 1888. október 2-i számában arról számolt be, hogy „…legalább két ember látta a férfit és a nőt együtt a Berner Street-i kapu előtt, és az egyikük látta, ahogy a férfi a földre dobta a nőt. Elment, és ott hagyta, de csak fél órával később derült ki, hogy meggyilkolták.” Ez a történet különösen jelentős, mivel csak Schwartz és Pipeman látták a párt a Dr. Thomas Barnardo kapujában, és a jelentés azt állítja, hogy csak az egyikük látta, ahogy Stride-ot a földre dobják (amelyet a jelentés nem említ).

Úgy tűnik, hogy 12:45-kor egy nő támadást szenvedett a kapuk előtt, amelyek a klub melletti passzázsba vezettek. Néhány perccel később Mrs. Mortimer elment az ajtóhoz, és akkor már minden csendes volt az utcán. Figyelembe kell venni annak lehetőségét, hogy azok a lépések, amelyeket Mrs. Mortimer hallott, nem egy rendőr, hanem egy másik személy léptei voltak, aki a gyilkost kísérte. Ha így volt, Elizabeth Stride vagy már holtan, vagy a passzázsban volt, a gyilkos társaságában, és talán már túl későn haladta meg Mrs. Mortimer látókörét.

A rendőrség és a sajtó számára az áldozat azonosítása mindig is prioritás volt, de Elizabeth Stride esetében ez különösen nehéz feladatnak bizonyult. Egy Mary Malcolm nevű nő, aki a Te Aroha News számára írt „A Lady's Letter From London” rovatot, biztosan kijelentette, hogy az áldozat nem más, mint a nővére, Elizabeth Watts. Azonban végül kiderült, hogy Elizabeth Watts még életben volt, és 26 éves, aktív szocialista volt, akit a sajtó és a hatóságok egy ideig Elizabeth Stride-nak hittek. Bár a két nő között voltak bizonyos hasonlóságok – mint például az alkoholizmus és a kapcsolatuk meghiúsulása –, mégis kiderült, hogy azonosításuk téves volt.

A gyilkosságok körüli zűrzavar és téves azonosítások sora rávilágít arra, hogy még a legnagyobb nyilvánosság előtt is mennyire bonyolult és gyakran félrevezető lehet a gyilkosságok és áldozataik azonosítása. Az ilyen történetek segíthetnek megérteni, hogy a nyilvánosság, a média és a rendőrség döntései, valamint a személyes történetek hogyan formálhatják a történelem írását. Az ilyen ügyekben az igazság keresése mindig egy bonyolult és sokszor ellentmondásos folyamat, amely sokszor nem zárul le a nyomozás lezárásával.