A klímaváltozás hatásainak kezelése minden iparágban komoly kihívások elé állítja a szakembereket, különösen a kikötők és azok logisztikai rendszereinek működése terén. E fejezet célja, hogy bemutassa a kikötők klímaváltozásra adott válaszainak rendszerszintű megközelítését, valamint azt, hogyan alkalmazható mindez a Durban-i kikötő (Dél-Afrika) példáján keresztül. Kulcsfontosságú ebben a folyamatban annak felismerése, hogy a klímaváltozásra való reagálás nem csupán korlátozás, hanem a kikötői infrastruktúra fejlesztésének nélkülözhetetlen alapja.

A "reziliencia" kifejezés eredetileg a latin "resilire" igéből származik, amely azt jelenti, hogy visszapattan, visszareagál vagy elrugaszkodik. A reziliencia a rendszerek azon képességét jelenti, hogy képesek helyreállni vagy visszapattanni, miután ki vannak téve egy bizonyos éghajlati eseménynek (Mutombo és Olcer, 2016). A legtöbb kutatási módszertan az éghajlati rezilienciát a rendszerek azon képességeként határozza meg, hogy ellenálljanak vagy visszanyerjék működésüket egy zűrzavart követően. Azonban kevesen foglalkoznak a visszaépülés időkeretének meghatározásával, mivel a legtöbb kutatott rendszer természetes, ökológiai vagy környezeti rendszer, amelynek helyreállítási időszaka rendkívül lassú, és emberi időtávon nem mérhető.

Ezzel szemben a kikötő, mint mesterségesen épített környezet, amelyet emberek terveztek korlátozott élettartammal, sokkal könnyebben meghatározható és ellenőrizhető visszaépítési idővel rendelkezik. Ha egy rendszer képes azonnal helyreállni, és biztosítani a rakományok zavartalan mozgását még akkor is, ha éppen egy éghajlati hatás alatt áll, akkor rendkívül ellenállónak tekinthető. Ilyen rendszerek mindig képesek fenntartani a rakományok mozgását, akár az érintett infrastruktúrákon keresztül, akár alternatív módon. Azonban minél hosszabb ideig tart egy rendszer helyreállása, annál alacsonyabb annak rezilienciája. Egy nagyon alacsony reziliencia azt jelzi, hogy a helyreállítás túl hosszú időt vesz igénybe, miközben nincs alternatíva a rakományok célállomásra történő szállítására.

A kutatás ezen az alapon értelmezi a klímarezilienciát, mint egy rendszer azon képességét, hogy visszatérjen kezdeti működéséhez, miközben nem okoz fennakadást a szállítmányozási láncban, amikor egy éghajlati szcenárióval szembesül. Más szóval, a reziliencia azt méri, hogy a rendszer milyen gyorsan képes visszanyerni működőképességét, és fenntartani a rakományok mozgását különböző alternatívákon keresztül, miután ki van téve egy éghajlati eseménynek.

A kikötők rezilienciájának növelésére több szakértő javasolja a következő megközelítést: felkészülés, reagálás vagy alkalmazkodás, valamint helyreállítás. A reziliencia növelésének kulcsa e három stratégia végrehajtásában rejlik, amelyeket a jobb tervezés, redundancia és rugalmasság biztosításával érhetünk el. Az "Felkészülés" stratégia bizonyul a legjobbnak a "válasz" vagy "helyreállítás" stratégiákhoz képest, és ennek megfelelően 50%-os súllyal szerepel a reziliencia-mátrixban, míg a válasz és helyreállítás egyaránt 25%-ot kapott.

A felkészülés a legfontosabb eleme a kikötői infrastruktúra ellenálló képességének. Ha az éghajlatváltozási paramétereket figyelembe veszik az infrastruktúra tervezésekor, akkor teljes pontszámot kaphatunk a reziliencia-mátrixban. A probléma azonban az, hogy az éghajlati változások mértéke és hatása rendkívül nehezen előrejelezhető, ami korlátozza ennek a stratégiának a hatékonyságát.

A "válasz" vagy "alkalmazkodás" stratégiája a közvetlen hatások kezelésére összpontosít, amikor már megvalósult a zűrzavar. A kutatások szerint a kikötők kapacitásának növelése alapvető a zűrzavarok kezelésében. Ezt úgy érhetjük el, hogy alternatívákat vagy redundanciát biztosítunk. Ha ilyen alternatívák léteznek, akkor a reziliencia-mátrixban automatikusan teljesíthetjük a 25%-os értéket. Ilyen például, ha egy vasúti vonal, amely a kikötőt szolgálja, megsérül, akkor közúton történhet a szállítás. Hasonlóan, ha egy másodlagos kikötő is rendelkezésre áll, az szintén alkalmas lehet alternatívaként.

A "helyreállítás" a harmadik és utolsó stratégia, amely a kikötő működésének mielőbbi helyreállítását célozza, miután éghajlati károk érték. A ritka és időszakos éghajlati események lehetőséget adnak arra, hogy a kikötők növeljék rezilienciájukat, hiszen a zűrzavarok során szerzett tapasztalatok révén a rendszer még robusztusabbá válhat. Azonban fontos megjegyezni, hogy a helyreállítás ideje kritikus tényező, mivel a túl hosszú helyreállítási idő káros hatással lehet az egész logisztikai láncra.

A kikötők rezilienciájának mérésénél elengedhetetlen figyelembe venni a különböző időbeli szempontokat. Az, hogy egy rendszer milyen gyorsan képes visszanyerni eredeti funkcionalitását, alapvetően meghatározza annak hosszú távú fenntarthatóságát, és kulcsfontosságú a klímaváltozás hatásai ellen hozott intézkedések sikerében.

Hogyan mérjük és növeljük a kikötők ellenálló képességét a klímaváltozással szemben?

A kikötők, mint a globális kereskedelem kulcsfontosságú csomópontjai, egyre inkább szembesülnek a klímaváltozás hatásaival. A kikötői infrastruktúra sérülékenysége közvetlenül befolyásolja nemcsak a szállítmányozást, hanem a gazdasági stabilitást is. Ezen hatások mérésére és kezelésére új megközelítések szükségesek, amelyek figyelembe veszik a zűrzavarral járó kockázatokat és azok hosszú távú következményeit.

A klímaváltozással kapcsolatos zűrzavarok következményeként a kikötők forgalma jelentősen csökkenhet, és hosszú időre is visszaeshet. A kikötők helyreállítási képessége alapvető fontosságú a működési zűrzavarok kezelésében. Ha a kikötői infrastruktúra nem képes gyorsan visszanyerni korábbi állapotát, az exponenciálisan növekvő veszteségekhez vezethet. A helyreállítási idő és az ellenálló képesség közötti kapcsolat rendkívül fontos az ilyen zűrzavarok kezelésében. A kutatásban bemutatott modell szerint az időbeli helyreállítási változásokat matematikai képletek segítségével lehet leírni, ahol a veszteségek exponenciálisan nőnek, ha a helyreállítási idő nem megfelelő.

Ez a kapcsolat különösen fontos a klímaváltozással összefüggő zűrzavarok esetén, amelyek fokozatosan erodálják a kikötői infrastruktúrát, különösen, ha hosszabb időre van szükség a helyreállításhoz. A helyreállítási idő rövidítése kulcsfontosságú a kikötők ellenálló képességének növelésében. Az exponenciális növekedés vagy csökkenés figyelembevételével a kutatás különböző forgatókönyveket vázol fel, és értékeli, hogyan lehet a legjobban reagálni a különböző klímaveszélyekre.

A kutatás továbbá rávilágít arra, hogy a kikötők tervezésekor figyelembe kell venni a jövőbeli klímaváltozási előrejelzéseket. Az adaptációs stratégiák alkalmazása elengedhetetlen, azonban nem minden terület igényel azonos szintű figyelmet. A kikötők számára fontos, hogy olyan megoldásokat alkalmazzanak, amelyek elősegítik a gyors alkalmazkodást és a visszapattanást, különösen azokban a helyzetekben, ahol a veszteségek gyorsan nőhetnek.

Az adaptáció mértéke kulcsfontosságú, mivel a túlzott alkalmazkodás (túlzott invesztálás) is kockázatot jelenthet, ha nem alaposan értékeljük a szükséges változtatásokat. Az alul- vagy túladaptáció elkerülésére a megfelelő kockázatértékelési modellek és a megfelelő infrastruktúra-fejlesztési döntések szükségesek. Az iparágban elterjedt nézet szerint a túlzott alkalmazkodás károsabb lehet, mint a nem megfelelő alkalmazkodás, ezért a hatékony ellenálló képesség-mátrix elengedhetetlen.

A fenntarthatóság és az üzleti folytonosság közötti szoros kapcsolat azt jelenti, hogy az ilyen típusú elemzések nem csupán rövid távú megoldásokat kínálnak, hanem hozzájárulnak a kikötők hosszú távú működésének stabilitásához is. Ugyanakkor figyelembe kell venni az infrastruktúra-összefonódásokat is, mivel a kikötőn kívüli, éghajlati tényezők okozta károk is hatással lehetnek a kikötő működésére.

A kutatásban bemutatott három fő stratégia — FELKÉSZÜLNI, ALKALMAZKODNI, VISSZAPATTANÁS — mindegyike külön-külön és együttesen segít a kikötők számára, hogy jobban kezeljék a klímaváltozás hatásait. A Port of Durban példáján keresztül bemutatott módszertan alkalmazása segít a legfontosabb kockázatok azonosításában és a legmegfelelőbb válaszok kidolgozásában.

A kikötők számára fontos, hogy ne csupán reagáljanak a klímaváltozásra, hanem előre felkészüljenek rá. A jövőbeli adaptációk tervezése kulcsfontosságú annak érdekében, hogy a kikötők ne csak reagáljanak a várható hatásokra, hanem aktívan csökkentsék a kockázatokat, növeljék ellenálló képességüket, és biztosítsák hosszú távú üzleti sikerüket.

Hogyan alakítják át a társadalmi és politikai rendszerek a döntéshozatalt?

A társadalmi és politikai rendszerek átalakulása, különösen a plurakrata rendszerek felemelkedése, alapvetően új kihívások elé állítja a döntéshozatali folyamatokat. A politikai pártok már nem képesek hatékonyan szűrni és kifejezni a posztmodern társadalom sokszínű hangjait és vízióit, sem reagálni, katalizálni, vezetni vagy előremozdítani a globális szintű identitási hálózatok sokféle igényét. A nemzetállam kialakulása sem volt képes teljesen elnyomni a városok és régiók helyi kulturális kifejezésmódjait, és a globális társadalmi irányítási rendszer sem fogja eltörölni a nemzetállamok sokszínű megnyilvánulásait. Az ilyen átmeneti időszakok mindig dialektikus és dialógikus folyamatok, amelyekben a belső különbségek, kulturális és etnikai sokszínűség egyre inkább kiemelkednek, és autonómiát, láthatóságot nyerhetnek.

A döntéshozatal számos intézményi tényezőtől függ, melyek sajátos normákkal, hagyományokkal és eljárásrendekkel rendelkeznek az információk összegyűjtésében, a preferenciák összegezésében és a döntések meghozatalában. Az intézmények működési normái gyakran felülírják az egyéni döntéshozatali folyamatokat. Az alapvető kérdés, hogy a döntéshozók önálló szereplőknek tekinthetők-e, vagy inkább a "rendszeres ökológiai interakciók tulajdonságai" irányítják őket. Richard R. Lau, a döntéshozatal modellezésének egyik jeles kutatója, hangsúlyozza a különböző tudományos hagyományokat és normatív irányvonalakat, amelyek a döntéshozatali modellek alapjait képezik: a viselkedési és kognitív tudományok, valamint a politikai tudományok.

A modern döntéshozatali rendszerek logikája a szűk értelemben vett állami központú megközelítésre épít, amelyhez kapcsolódik a politikai, technikai és bürokratikus racionalitás. A posztmodern és társadalomcentrikus rendszerek viszont a polgári, tudományos és kommunikációs racionalitásra helyezik a hangsúlyt. A kétféle racionalitás közötti feszültség és dialektikus kapcsolódás, amely a társadalom irányításában a politikai racionalitás mellett a társadalmi döntések hatékonyságát és eredményességét is befolyásolja, napjainkban egy hosszú átmeneti időszakot jelez, melynek végéhez közeledve a társadalom új módon kezdi megformálni saját jövőjét.

A döntéshozatali rendszerek egyre inkább az "okos hálózatok" és az összetett rendszerek szinkronizálására építenek, különösen a városok és azok interaktív, multilaterális kapcsolódó rendszerei esetében. Az okos városok menedzsmentjére irányuló politikák, amelyek a társadalmi infrastruktúrák fenntartható és rugalmas irányítására építenek, az intelligens hálózatok és az adatalapú döntéshozatal eszközeivel gyors reagálást és hatékonyabb problémamegoldást ígérnek. Az "digitális iker" technológia például egy valós idejű digitális kép a fizikai rendszerről, amely segíti a rendszerek teljesítményének és ellenálló képességének optimalizálását. Az ilyen típusú eszközök lehetővé teszik a különféle katasztrófák, mint a földrengések, árvízek, hurrikánok vagy pandemikus betegségek hatékony kezelését, mivel elősegítik a gyors információáramlást és az időbeni beavatkozást.

Ezek az új technológiai megoldások és szinkronizációs modellek nemcsak a fizikai környezetet, hanem a társadalmi döntéshozatali rendszert is alapjaiban alakítják át. A jövő társadalmai nem csupán a hagyományos állami, hanem a társadalmi és közösségi hálózatok irányítása alá kerülnek, ahol az egyének és csoportok közötti szorosabb együttműködés, információáramlás és közvetlen részvétel válik kulcsfontosságúvá a politikai és gazdasági döntéshozatal során. A digitális infrastruktúra és az adatalapú döntéshozatal kiemelt szerepe arra utal, hogy a társadalmi rendszerek jövője az intelligens, önálló döntési mechanizmusokra építhet.

A globális társadalmi változások előtt állva, a technológiai fejlődés nem csupán új eszközöket biztosít a problémák kezelésére, hanem az egész társadalmi szerveződést is új alapokra helyezi. A következő évtizedekben a politikai, gazdasági és társadalmi rendszerek egyre inkább az együttműködésre és az interaktív döntéshozatalra építenek, ahol a társadalmi hálózatok és a digitális technológiák kulcsszerepet kapnak. Mindez hozzájárul egy olyan új társadalmi struktúra kialakulásához, ahol az állami hatalom helyett a társadalom sokszínű igényei, érdekei és hálózatai diktálják a döntéshozatali folyamatokat.

Hogyan szereljük össze és optimalizáljuk a Raygun Pen elektronikai egységét?
Miért Muriseay más, mint bármi, amit valaha láttál?
Hogyan vásároljunk okosan: Tippek a tudatos ruhavásárláshoz
Milyen szerepe van a mesékben és folklórban a hősöknek és a csodás lényeknek?