Az 1971-es év tavasza, amikor David Bowie megírta a mára klasszikussá vált „Turn and face the strange” sort, egyben zenei pályafutása következő évtizedére szóló művészeti manifesztummá vált. Ebben az időszakban Bowie már 24 éves volt, és hét évnyi munkájával, három albummal és számos kiábrándító kudarccal a háta mögött egyre inkább úgy érezte, hogy elérkezett az ideje valami új és különleges megalkotásának. Riválisaival, Marc Bolannal és Elton Johnnal szemben, akik már ekkoriban szárnyaltak, Bowie egyfajta kétségbeesett kreativitással dolgozott, hogy ne maradjon le a zenei fejlődés vonatáról.

Ez a kreatív felfedezés és változás iránti vágy volt az alapja annak, hogy a „Changes” című szám megszülethessen. Az a pillanat, amikor Bowie az éppen születő album egyik legfontosabb dalát írta, még csak egy paródiaként kezdődött, egy klubdalt idéző számként, amelyet hamarosan a művész saját új hibrid stílusává formált. Ezen a ponton az akusztikus gitár és az elektromos zene világát ötvözte olyan elemekkel, amelyek előrevetítették a későbbi Ziggy Stardust korszakot.

A változások iránti vonzalom és a műfaji határok feloldása az album „Hunky Dory” elkészítésének legfontosabb inspirációja lett. Bowie az amerikai élményei után egy újfajta zenei látásmódra talált, és nem akarta magát egyetlen zenei stílushoz kötni. „Azt szerettem volna, hogy az emberek ne tudjanak besorolni engem – nem voltam R&B művész, nem voltam folk művész, és nem is láttam értelmét annak, hogy purista legyek” – mondta el később egy interjúban. Olyan művészeket és stílusokat ötvözött, mint Little Richard, Jacques Brel és a Velvet Underground, amik egyszerre képviseltek múltat és jövőt, és lehetővé tették, hogy új, előremutató hangzást alkosson. Az az egyedülálló ötvözet, amit sem ő, sem más nem játszott még ilyen módon, az album szíve lett.

A „Changes” születése és a „Hunky Dory” munkálatai egyaránt kulcsfontosságúak voltak Bowie karrierjében. A stúdiómunka során egy sor új zenei irányvonalat és eszközt próbált ki, beleértve a zongorát, amely a legfontosabb instrumentális eszközként jelent meg az albumon. Bowie, aki nem volt klasszikus értelemben vett zenész, inkább fülre játszott, és a zenészeket, akikkel dolgozott, azzal a céllal választotta ki, hogy ők segíthessenek megvalósítani az elképzeléseit. Az egyik legfontosabb szereplő ebben a munkában Rick Wakeman volt, aki zongorával és finom zenei díszítésekkel gazdagította a dalokat.

A stúdiómunkák időszaka – amely 1971 júniusától júliusáig tartott – nemcsak kreatív robbanásokat hozott, hanem az együtt dolgozó zenészek számára is új élményeket nyújtott. „A legjobb zenei élményem volt, és az egyik legjobb lemez, amit valaha is készítettem volna” – mesélte Woody Woodmansey dobos. Az album, amely az akkori elvárások szerint talán szokatlannak tűnt, mégis a jövő zenéjét formálta meg, és bemutatta azt az egyedi hangzást, amelyre Bowie építette későbbi karrierjét.

A Hunky Dory, amely végül 1971 decemberében megjelent, nemcsak egy album volt, hanem egy új korszakot is indított el. A zenei innovációk és az irányzatok határainak elmosása, amelyet Bowie képviselt, azóta is jelentős hatást gyakorolt a zenére, és a művészeti kifejezés határait továbbra is tágítja. Az album azt is megmutatta, hogy Bowie számára nemcsak a zene volt fontos, hanem az is, hogy az általa létrehozott zenei világ minden egyes elemét teljes mértékben uralja.

Mindezek a változások és alkotói lépések nemcsak zenei szinten fontosak, hanem társadalmi és kulturális hatásokat is magukban hordoznak. Bowie nemcsak új hangzásokkal és stílusokkal ajándékozta meg a világot, hanem egy teljes generáció számára mutatta meg, hogyan lehet átélni a művészet és az identitás folyamatos változását, hogyan lehet az önkifejezésnek egy új formáját találni. Ez az áramlás és folyamatos megújulás iránti vágy az, ami a mai napig érezteti hatását.

Mit keresett David Bowie a Madison Square Gardenben Elvis koncertjén?

David Bowie élete során számos fordulópontot élt meg, de kevés esemény volt annyira szimbolikus és önreflexív, mint az a péntek este, amikor a Ziggy Stardust turné közepén leszállt a repülőről, és egyenesen a Madison Square Gardenbe ment, hogy megnézze egyik legnagyobb hősét: Elvis Presley-t. Tűzvörös hajjal, űrruhára emlékeztető jelmezben, platformos piros csizmában jelent meg a szinte konzervatív közönség előtt, akik megfagyott tekintettel fordultak felé, amikor végigvonult a sorok között. A zavar, az önreflexió, és az identitás kérdése ekkor váltott irányt benne: „Ez volt a legmegalázóbb érzés az életemben” – mondta később. Még aznap éjjel visszarepült Londonba a hétfői koncertjére, de New York nyomot hagyott benne.

Ez a város nemcsak a színpadot, hanem a túlfűtött éjszakai élet színterét is jelentette számára. A Mercer Arts Center Oscar Wilde termében a New York Dolls koncertjén Bowie és Angie egy többnapos orgiába csöppentek bele a Plaza Hotel egyik lakosztályában. Cyrinda Foxe, a Marilyn Monroe-hasonmás modell, Billy Murcia, Iggy Pop és a „Snow White” nevű kokain uralták az eseményt. Ekkor született meg Bowie fejében a „Jean Genie” vázlata – egy Iggy Pop-alapú figura karikatúrája, az amerikai dekadencia görbe tükre. A dal nem csupán hangulatfestés volt: játékos szóvicc volt Jean Genet nevével, és egyben az amerikai álom perverziója, egyfajta kulturális kollázs, ahol minden „túl szép, hogy igaz legyen”.

Bowie számára Amerika nemcsak inspiráció, hanem kihívás is volt. Tony Defries menedzser – „Deep Freeze” – emlékeztette: nem szórakozni jött. A RCA sürgette az új lemez anyagát. Defries elegáns modora mögött számító kegyetlenség rejlett – egy olyan figura, akiben Bowie vakon megbízott, mígnem későn döbbent rá saját naivitására. A „Jean Genie”-t New Yorkban vették fel, RCA stúdióban, Ronsonnal az oldalán, Ken Scott nélkül. Egy könnyed riff-alapú szám, amit Bowie szinte Cyrinda szórakoztatására írt, és ami gyorsan nemcsak kislemez, hanem Bowie új mániájává is vált.

A dal végül Angliában a második helyig jutott a slágerlistán, de egyetlen Jimmy Osmond- és Sweet-slágerrel szemben sem volt esélye. A hasonlóság a „Blockbuster”-rel szemet szúrt, de Bowie sosem kommentálta ezt. Egy Chicagói koncerten debütált a szám, később Nashville-ben remixelték – pontos időpontot szinte lehetetlen meghatározni. A dátumok elmosódnak, de a pillanat rögzül: egy brit ikon amerikai átlényegülése.

Eközben Londonból New Yorkba sodródva Bowie egyre inkább feloldódott saját szerepeiben. A háttérben mindig ott volt Suzi Fussey – fodrász, sminkes, ruhatári asszisztens – aki tanúja volt, ahogy a vidéki szalonból elindulva a glam világába csöppent. Soha nem látott még fekete vagy meleg embert, sem olyan különös akcentusokat, mint Mick Ronsonéké. De az utazás nem állt meg itt: Ziggy, Aladdin Sane, és maga Bowie is újabb alakot öltött minden fellépéssel. A Glastonbury fesztiválon, egy Marc Bolannal és asztrológiával átitatott beszélgetés során, Bowie már csak félig volt jelen: „mint egy kedves kis tündérfiú”, aki egyszerre volt ismerős és idegen.

Linda Lewis is bekerült ebbe a világba – háttérénekesként dolgozott a „Panic In Detroit”, „Watch That Man” és „Lady Grinning Soul” felvételein. Egyike volt azoknak, akik egy-egy session után egyszerűen hazamentek, míg a többiek maradtak a partijára. Jagger is megjelent, és „megérintette” a büfé mellett – a dekadencia nem ismert határt.

Bowie a turné során gyakran erőltette zenészeire, hogy elkísérjék a legkeményebb bőrszerkós klubokba, ahol a „Spiders” tagjai falhoz lapulva, reszketve nézték a világot, amelyet vezetőjük már otthonának tekintett. Az identitás határait feszegette – nemcsak a szexualitásban, hanem a kulturális térben is. A legelső alkalom, amikor két férfit látott csókolózni, szinte sokkolta egyiküket – de Bowie számára ezek a határok csak újabb színpadok voltak.

Amit fontos még megérteni: Bowie minden önkifejező gesztusa mögött pontos szándék húzódott. Nem egyszerűen provokált, hanem identitást konstruált – magának, a közönségének és a korszaknak. A megfigyelő szem számára ez a világ nem csupán zenei vagy vizuális esztétika, hanem antropológiai dokumentum. Bowie nemcsak tükör volt – hanem kaleidoszkóp. És New Yorkban, Elvis előtt, egy Ziggy-jelmezbe öltözött angol fiú végre meglátta saját torzított képét.

Meg tudja menteni a szatíra az amerikai demokráciát?
Hogyan kezeljük és előzzük meg az ekcémát?
Milyen mértékben tekintette Trump saját elnökségét különlegesnek?
Hogyan segíthetnek a virtuális gépek a félvezető gyártás fejlesztésében?
Milyen tanulságokat hordoz a hatalom és erkölcs összefüggése a Measure for Measure című drámában?
Miért van szükség a férfiak védelmére a nőkkel kapcsolatos online erőszak ábrázolásában?