Isabella példája a mérhetetlen önfeláldozásról és empátiáról szól, amikor testvére igazságtalan halálát rendelték el. A darabban szereplő alakok önmaguk erkölcsi megtévesztéseitől szenvednek, ahogy Angelo megérzi saját állítólagos erényének repedéseit, és Isabella erényes vonzerejét ellenségként látja: „Ó ravasz ellenség, aki szenteket csal, szentekkel csalogatod a horgot.” Ezek a szavak belső erkölcsi bizonytalanságot tükröznek, amely mindenkit megzavarhat, mert a szereplők önámítása még akkor is jelen van, ha nem is tudnak róla. Isabella képtelen kifejezni magát szavakkal, amelyek mély erkölcsi szenvedélyt hordoznak, s amelyekben egyfajta érzéki gyönyörűség is felvillan: inkább elviseli a „súlyos korbácsütéseket, mint rubinokat”, és inkább a halálba vetné magát, mint hogy feladja szüzességét Angelo kényszerítő követeléseinek. Nem meglepő, hogy Isabella még később megkérdőjelezi saját kísértését, amit felvetett, és Angelo tárgyalásán azt állítja: „egy bizonyos őszinteség vezérelte cselekedeteit, amíg meg nem pillantott engem.” Ezek a szereplők robbanásveszélyes helyzetben vannak, ami Freud bécsi tanainak előfutáraként is értelmezhető.

A jog és politika tanulságai a szándékos megtévesztések és önámítások között keresendők. Az a társadalom, amely nem képes tudatosan kezelni az ön és az állami szuverenitás összefonódó sorsát, örökösen ingadozik a féktelen vágy és a fennhéjázó erkölcs között. Alázatot, empátiát és kegyelmet kellene belefoglalni a politikai és jogi rend igazságosságáról szóló dialektikába. Ha a törvény túlkapásainak és hiányosságainak paradoxona soha nem oldható fel, legalább bölcsen kezelhető, akkor ezek az ön- és közösségi kormányzás legfontosabb jellemzői. A herceg – rettegve a nép szuverén hatalmától, amely nélkül legitimitása összeomlana – megtévesztéssel és rejtőzködéssel igyekszik megnyerni a közvéleményt, de végül ezek a machiavellista stratégiák visszafelé sülnek el. A politikai és jogi patthelyzet, amely a drámát elindítja, valószínűleg folytatódik, amíg a hiteles, szakrális szuverenitás, és az azt elviselhetővé tevő jellemvonások nem kerülnek kifejezésre, nem nyilvánulnak meg közösségi elismeréssel. Ez a civikus köztársaság eszméjének alapvető tanítása, amelyet a Measure for Measure közvetít.

A dráma különleges jellemzője a subjunktivitás, vagyis az, hogy a történet nem zárul le végérvényesen, hanem a közönség aktív részvétele által válik teljessé. A színháztermi epilógusban, mint a Viharban Prospero, a nézők szabadítják fel a történetet, és a szabadság, a kegyelem és a felszabadulás erkölcsi parancsát közösen hozzák létre. Ez a forma mélyen védelmezi a retorikus, agonisztikus és bizonytalan liberalizmus lényegét, amely a szabadságban gyökerezik. A szabadság lehet alkotó vagy romboló erő is, és ha nem szabályozzák, szétesik, átváltozva féktelen vággyá vagy zsarnoki hatalommá. Ez a törvény és jellem paradoxona, amely a dráma egészét áthatja. A darab társadalmi és politikai zavartságban kezdődik és végződik, amely az ösztönök és az erőszakos erkölcsi merevség között ingadozik, anélkül hogy látható lenne az áttörés lehetősége. Az igazi megoldás nem a cselekményben rejlik, hanem annak előadásmódjában, amely a kulturális és pszichológiai forrásokat tárja fel, amelyek a szélsőségeket fenntartják.

A politikai szabadság a kísérletezés és tapasztalatszerzés folyamata, amelyben a résztvevők saját karakterük és politikai szerepük kipróbálásával közelednek a közösségi működés értelméhez. A Measure for Measure arra tanít, hogy az állampolgári képzelet aktív használatával jobb megértést érhetünk el az állam természetéről és funkciójáról. Az agonisztikus kultúra, amelynek a darab is része, a protoliberális állam egyik formája, ahol a politikai párbeszédet nem az igazság egyoldalú meghatározása, hanem a folyamatos harc és kompromisszum jellemzi. Az állam működése a hatalom és erkölcs közötti egyensúly megkeresése, amely mindig törékeny és bizonytalan, ezért a hatalom gyakorlása szinte színházi előadás, ahol a szereplők tudatosan vagy tudattalanul játsszák el helyzetüket.

Fontos megérteni, hogy a politikai stabilitás és legitimáció nem pusztán intézményi vagy jogi kérdés, hanem mélyen összefügg az emberi erkölcsi állapottal és a közösség tudatos részvételével a politikai életben. A hatalom önmagában nem elég, ha nem párosul olyan jellemvonásokkal, amelyek a szuverenitást elviselhetővé és igazságossá teszik. A jogi és politikai rendszer nem működhet kizárólag elvek vagy szabályok alapján, hanem azokat az emberi érzésekkel, erkölcsi dilemmákkal és a közösségi akarat kifejezésével kell összhangba hozni. Ez a művészet és politika, a törvény és erkölcs dialógusa, amelyet a Measure for Measure a maga sajátos formájában tár elénk.

Ki irányítja a kormányzás természetét: az uralkodó szava vagy a közösségi diskurzus ereje?

A Shakespeare „Measure for Measure” című darabjában a hatalom gyakorlása nem az erények, hanem a stratégiai manipuláció eszköze. Bár a herceg Angelo jellemének értékét dicséri, valódi szándéka nem az erény megjutalmazása, hanem annak kipróbálása – sőt, lerombolása – annak érdekében, hogy a politikai rendet újra megalapozza anélkül, hogy ő maga közvetlenül bemocskolná a kezét. Ez a fajta színpadra vitt hatalomgyakorlás cinikus, de hatékony. A herceg nem bízik Angelo erkölcsi szilárdságában – éppen ellenkezőleg, számít arra, hogy a rábízott hatalom alatt összeomlik. A törvény szigorának visszaállítása így nem a herceghez kötődik majd, hanem Angelo bukásán keresztül fog megtörténni. A bűnbak szerepét Angelo viseli, míg a herceg későbbi visszatérése a megmentő szerepében jelenik meg. Ez a konstrukció a politikai haszon maximalizálását célozza – a rend helyreállítása mellett a herceg népszerűsége is nő, miközben a keménység ára máson csapódik le.

Ebben a politikai színházban a beszéd és a cselekvés nem a közjóval, hanem a látszat fenntartásával és a hatalom koncentrálásával foglalkozik. Bár a herceg látszólag elutasítja az önmaga erényeinek nyilvános demonstrálását, valójában minden mozdulata ennek ellenkezőjét szolgálja. A kérdés tehát az: vajon a kormányzás sajátosságai valóban az uralkodó akaratából származnak-e, vagy lehetséges, hogy a diskurzus – a nyelvi és közösségi részvétel – formálja magát a hatalmat?

Shakespeare nyelvi kettőssége (például az olyan szavak, amelyek egyszerre hordoznak ellentétes jelentést) rámutat e kérdés mélyebb filozófiai természetére. Herakleitosz híres aforizmája – „Ethos anthropou daimon”, azaz „az ember jelleme a sorsa” – nem egyértelmű. Meghatározza-e a jellem a sorsot, vagy épp a sors írja felül a jellemet? Ugyanezt a kérdést vetik fel a darab első sorai is: vajon a hatalom formálja a beszédet, vagy épp fordítva?

A bécsi színpadon – ahol a törvények korábban gyengék voltak, a kicsapongás általánossá vált – a herceg egy olyan válságot próbál kezelni, amely morális, politikai és jogi természetű egyszerre. Ha nem cselekszik, a társadalmi széthullás fokozódik. Ha túl erősen lép fel, lázadás veszélye áll fenn. Ezért inkább másra ruházza át a „mocskos munka” elvégzését. A döntés végrehajtása után sem tanács, sem vita nem marad: Escalus csak engedelmeskedhet, Angelo pedig végrehajtja a parancsokat – egészen addig, amíg össze nem omlik a rá nehezedő erkölcsi teher alatt.

Ez a konstrukció azonban nem hoz tartós megoldást. A darab végén a herceg ismét színre lép, kegyelmeket oszt, házasságot ajánl Isabellának, aki hallgatással válaszol. Ez az elhallgatás árnyékot vet a politikai visszatérésre is. A hatalom így nem tűnik szilárdabbnak, mint a kezdetekkor. A manipuláció és az átláthatatlanság politikai mintázata fennmarad, így a problémák is újra és újra felütik a fejüket. A hatalom retorikája, ha elszakad az etikai alapoktól, nem képes valódi, hosszú távú stabilitást teremteni.

A politikai és etikai valóság azonban nem csupán a vezetők jelleméből és szándékaiból fakad. Az egyéni és közösségi ellenállás, mint például Barnardine megingathatatlan életszeretete vagy Isabella erkölcsi önreflexiója, alternatív mintázatokat kínál a politikai rész

Hogyan segítették a középkori jogi viták a jogi és etikai kérdések megértését?

A késő középkori Angliában a jogi viták, az úgynevezett mootok, nem pusztán jogi eljárások voltak, hanem játékos, interaktív oktatási formák, amelyekben több szereplő vett részt: nemcsak a két vagy négy „vitázó” és a bírák, hanem mások is jelen voltak, akik szabadon hozzászólhattak. Ezek a viták nemcsak jogi kérdéseket tárgyaltak, hanem etikai és politikai dilemmákat is, amelyek köré a résztvevők aktívan gondolkodtak, vitáztak, sőt, a megbeszélések gyakran folytatódtak vacsora vagy ital mellett is.

Egy 14. századi példa egy vitára mutat rá, amelyet a 1380–1390-es évekből eredeztetnek, és amelyet egy diák jegyzetei őriztek meg a 1430-as évekből. A vita tárgya egy igen bonyolult birtokjogi eset volt: egy örökletes birtokos fia leányát és egy idegen nőt ruházott fel a birtokkal, garanciával, majd vallási életet vállalt. Az örökös pert indított, hivatkozva arra, hogy az apja vallási kötelezettségei miatt jogtalanul esett ki az örökségből. A vita számos részletében bizonytalan, homályos volt, így a résztvevőknek kellett ezeket a hiányzó elemeket kiegészíteniük, feltételezéseket tenniük, és ennek alapján érvelniük.

A vita egyik központi kérdése az volt, hogy a birtokba fogadott felek – a leány és az idegen nő – milyen jogokkal bírnak, különösen akkor, ha még nem érték el a nagykorúságot (21 éves kort), ami akkoriban fontos eljárási kérdéseket vetett fel. Az is vita tárgyát képezte, hogy a garancia jelenléte miként befolyásolja az eljárást, különösen ha a jogosultak még fiatalkorúak. Ez a bizonytalanság, a tények részleges hiánya volt az a játékos elem, amely lehetővé tette a vitázók számára, hogy több nézőpontot és érvelést hozzanak fel, ezáltal mélyebb etikai és jogi megfontolásokat fejlesszenek ki.

A vita tovább bonyolódott, amikor az apa visszavonult a vallási életbe, majd később, miután kiderült, hogy házassági szerződést kötött korábban, kizárták a vallási rendből, és meghalt. Ez újabb jogi problémát vetett fel: milyen hatással van az apa vallási státuszának megszűnése az örökös és a birtokba fogadott nők jogaira? A mootok keretében ezen a ponton is megindult a jogi és etikai értékelés, ami tovább mutatja, hogy ezek az oktatási játékok hogyan segítettek a korabeli jogi gondolkodás fejlődésében.

Fontos megérteni, hogy az ilyen viták nem csupán a jogi szabályok mechanikus alkalmazásáról szóltak, hanem a normatív ítéletalkotásról, amely érzékenyen mérlegelte a társadalmi és politikai értékeket is. Az aktív részvétel és a párbeszéd folyamatos lehetőséget adott arra, hogy a jogtanulók ne csupán a jogszabályokat tanulják meg, hanem megértsék azok mögötti szellemiséget és következményeket.

Ezzel együtt a mootok pedagógiai ereje abban rejlett, hogy a résztvevőknek a bizonytalan vagy hiányos tényállásokat maguknak kellett értelmezniük és kitölteniük, ezzel fejlesztve a kritikus gondolkodást, a jogi érvelést és a döntéshozatali képességeket. Az ilyen formális, ugyanakkor játékos oktatási módszer a jogtanulók számára lehetőséget adott arra, hogy összetett jogi, etikai és politikai kérdéseket együttesen kezeljenek, így hozzájárulva a jog és az igazságosság fejlődéséhez.

Endtext

Hogyan teremti meg az emberi tudat a valóságot a nyelv és metaforák által?

A nyelv kettős természete olyan ellentmondás, amelyben egymással egyidejűleg jelen lévő, de egymásnak feszülő funkciók bontakoznak ki. Ezek, akár „édes ellenségek”, kölcsönhatásban állnak egymással, így a nyelv mélységei is ebben a polaritásban rejlenek. Ez a feszültség nem csupán konfliktus, hanem együttműködés is, amely lehetővé teszi a nyelv sokféle jelentésrétegének kibontakozását. Owen Barfield szerint a nyelv többértelműsége nem csupán esztétikai élvezetet kínál, hanem politikai és társadalmi haszonnal is bír. Példaként említi a náci rezsim alatt Németországban alkalmazott „Tarnung” szót, amely arra szolgált, hogy egy jelentést egy másikba rejtve védekezzen az elnyomás ellen.

A nyelv élő, fejlődő entitás, amelynek fejlődése párhuzamosan kell, hogy haladjon a társadalmi változásokkal. A törvény, mint a társadalmi élet kifejeződése, szintén nem lehet merev, mert az ismétlődő, változatlan jelenségek inkább mechanizmusok, mint élő valóságok. Az élet változik, de a törvény ezzel szemben eleve állandó, ám szerepe éppen az, hogy szolgálja és részben alakítsa a közösség társadalmi életét. Barfield „objektív idealizmusának” radikális állítása, hogy az emberi tudat fejlődése együtt jár a fogalmak és észlelések fejlődésével, melyek kölcsönösen függnek egymástól. A tudat nem csupán passzív megfigyelője a világnak, hanem aktív alkotója annak, amit valóságnak érzékelünk. Az agy, mint fizikai szerv, nem birtokolja kizárólagosan a valóság észlelésének képességét, hiszen a tudat túlmutat az agy fizikai korlátain, így a természet maga az emberi tudat tudatos és tudattalan önreflexiójának tükörképe.

Ezzel szemben a tudományos felfogás gyakran tévesen úgy véli, hogy a valóság „valamilyen módon” létezik, amelynek az észlelő tudat nem része, pusztán külső megfigyelő. Barfield szerint azonban a tudat az, amely először teremti meg azokat az objektumokat, amelyeket érzékel. Ezt a kreatív tudatosságot érzékelteti a szivárvány példájával: bár látszólag külső térben jelenik meg, a szivárvány létezésének és helyének megértése a tudat konstrukciója, amely folyamatosan alakítja az érzékelt valóságot.

A halál, mint fogalom, szintén ilyen alkotás. Bár az élet egyetlen bizonyossága, valójában metafora, amely az ismeretlent próbálja megismertetni az ismerősön keresztül. Az emberi elme mindig kénytelen volt metaforákat találni, hogy kifejezze azt a határt, ami az élők világától a halottak „felfedezetlen országához” vezet. A halál soha nem pusztán állapot, hanem inkább az egyik állapotból a másikba való átmenet, maga a „translatio” szó szerinti jelentése, az átvitel. Ezért a nyelv legélénkebb és legváltozékonyabb formája, a metafora, kézenfekvő eszköz ennek a legabsztraktabb és egyben leginkább kifejezhetetlen folyamatnak a megnevezésére.

A halál, mint metafora, ezért valósággá válik, amikor a nyelv megjeleníti és megszemélyesíti, például Shakespeare műveiben, ahol a halál szigorú törvénykezési ügynökként lép fel, aki az élet maszkját, a jogi személyiséget átvitelezi a túlvilágra. Hasonlóképpen, a jog szintén költői működésű, amikor az élő személy jogi átvitele révén képviselőket vagy végrendeleteket állít fel.

Fontos megérteni, hogy a nyelv és tudat interakciója nem csupán kommunikációs eszköz, hanem a valóság szubjektív létrehozásának alapja. A nyelv metaforikus ereje az, amely lehetővé teszi, hogy a legabsztraktabb és legmegragadhatatlanabb fogalmak – mint a halál, szeretet vagy igazság – érthetővé és tapasztalhatóvá váljanak. Ezáltal a nyelv nem pusztán tükrözi a világot, hanem alakítja és újraalkotja azt. A törvény, a társadalmi rend és az egyéni tudat fejlődése szoros összefüggésben áll ezzel a nyelvi és tudati konstrukcióval, melynek megértése nélkül nehéz felfogni a társadalmi változásokat és a kulturális fejlődést.

Hogyan alakította a szociális egyenlőtlenség a jogi gondolkodást és a forradalmi ideológiákat?

A felvilágosodás korában a társadalmi egyenlőtlenség szerepe a „humán alkotmány” formálódásában nem képezett egységes álláspontot. Az egyenlőség kérdése mély megosztottságot váltott ki a filozófusok körében, akik azt vitatták, hogy az egyenlőség inkább spirituális, mintsem politikai dimenzióval bír-e (Locke szerint), vagy esetleg az egyedüli alap, amely lehetővé teszi a demokratikus átalakulást (Diderot, Helvetius és d’Holbach szerint). A két tábornak a szociális hierarchiákhoz való eltérő viszonyulásából adódott ez a megosztottság: míg egyesek, akik isteni eredetűnek tartották ezeket, a hierarchiákat csak mérsékelni kívánták, a francia ateista filozófusok úgy vélték, hogy teljes reformra van szükség.

A közvéleményt a filozófusok közötti ellentétek alakították, akik gyakran szimbolikus figurákként álltak egymással szemben, mint például a konzervatív Edmund Burke és a radikális Thomas Paine, illetve a közjogi hagyomány egyik nagy mesemondója, William Blackstone és a kodifikáció elismert támogatója, Jeremy Bentham. Azonban talán az egyik legérdekesebb kérdés ebben az időszakban az volt, hogy milyen irányt vehetett a jogi gondolkodás, amikor szembesült az öröklési és innovációs változásokkal. Hogyan kellene előmozdítani az egyenlőséget mint politikai programot? A forradalmi tábor törvényhozói, például a francia forradalmárok vagy Bentham Angliában, vagy inkább egy olyan kulturális konszenzus elterjesztésével, amelyet a szépirodalom generál, amely az idők során egyre több jelentést halmoz fel?

Jonathan Israel szerint az 1760-as évektől kezdve világosan kimutatható egy „mélyen érzett költői és drámai ellenszenv az elnyomással szemben”, amely az angol, francia és német radikális irodalomban is megjelent. 1789-re egy forradalmi ideológia alakult ki, amelynek hatalma, intenzitása és terjedelme soha nem látott módon terjedt el mindkét oldalon az Atlanti-óceánon. Ekkoriban az egyenlőség eszméje két kulcsfontosságú dokumentumban is rögzítést nyert: az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban (1776) és a Francia Nemzetgyűlés Emberi Jogok Nyilatkozatában (1789). Az amerikai nyilatkozat preambuluma így szól: „Önmagában nyilvánvalónak tartjuk, hogy minden ember egyenlő, és hogy teremtőjük bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel őket, amelyek között szerepel az élet, a szabadság és a boldogság keresése.” Ez a nyilvánvaló igazság egy hatalmas filozófiai kérdést vet fel: hogyan értelmezhetők a jogok eredetei, és vajon azoknak a jogoknak a birtoklása összhangban van-e bármilyen isteni hatalom alávetettségével?

Ezzel szemben a francia szöveg világnézeti szempontból szekuláris és köztársasági törekvésekkel bír: „A francia nép képviselői, figyelembe véve, hogy az emberi jogok tudatlansága, figyelmen kívül hagyása vagy megvetése a közpublicum szerencsétlenségeinek egyedüli okai, elhatározták, hogy kinyilvánítják… azokat a természetes, elidegeníthetetlen jogokat.” Az I. cikkelyben az emberi jogok kinyilatkoztatása mellett hangsúlyozzák, hogy az ember szabadon születik és egyenlő jogokkal rendelkezik, amelyek középpontjában a szabadság, a tulajdon, a biztonság és az elnyomás elleni ellenállás állnak.

Miközben az amerikai és a francia dokumentumok sok közös vonással rendelkeznek, különböző pontokon is különböznek egymástól, különösen azzal kapcsolatban, hogy milyen para-textuális autoritás szükséges ahhoz, hogy a jogok eszméje megvalósulhasson. A radikális és mérsékelt felvilágosodás gondolkodói közötti alapvető különbség az emberi lélek létezéséhez és az utóélethez fűződő viszonyulásukban rejlik, amely akár a társadalmi elnyomás igazolására is felhasználható a jelenlegi életben, a jövőbeli utópiás jutalom ígéretével.

A brit parlamentben a demokratikus reformokra irányuló nyomás növekedésével figyelemmel kísérték a francia és amerikai forradalom fejleményeit, és kialakult egy transznacionális vita a demokratikus kormányzás határairól és tervezéséről. Azonban ellentétben forradalmi párjaikkal, a westminsteri parlament tagjai korlátozottak voltak a múltból örökölt hagyományok által. A precedens-alapú jogalkalmazás módszerei rögzítették azokat az elveket, amelyek a közjogi rendszer gerincét képezték.

William Blackstone híres művében, az Anglia törvényeinek kommentárjaiban az angol közjogot a következőképpen jellemezte: „Egyetlen törvényhozó vagy bátor uralkodó bármikor alkothat egy tömör, sőt egységes igazságossági tervet, és jaj annak a merész alárendeltnek, aki megkérdőjelezi annak bölcsességét vagy hasznosságát. De aki ismeri a törvények módosításának nehézségét – akár az utakat, akár a helyi közösségi ügyeket érinti – annak hogyan lehetne elképzelni, hogy bármilyen alapvető pontját a közjognak megváltoztathatják és egy új szabályt állítanak a helyébe?” Blackstone számára a közjog nemcsak jogszabályokat, hanem a társadalom hagyományainak és szokásainak egyedülálló örökségét is jelentette. A jog folyamatos összevetése a múlt döntéseivel, történeti szemléletben való értelmezése állt a közjog középpontjában.

Azonban Blackstone közjogi mítosza nem maradt viták nélkül. J. S. Mill szerint Bentham volt az, aki „megkérdőjelezte mindent, amit örököltünk”, és így „megszakította Blackstone átkát”. Bentham számára a valódi jog nem más, mint a szuverén parancsa, amely szankcióval van alátámasztva, és a lehető legegyszerűbben, érthetően kell kifejezni. Ideálisan egy ilyen jogot kodifikálni kellene; nem lehetne bíróságok döntéseihez vagy isteni hatalomra való hivatkozásokhoz kötni.

Miért van nagyobb egyenlőtlenség a gazdag országokban, és miért fogadják el az emberek jobban?
Milyen kémiai alapelvek és anyagok alkotják a folyékonyfém akkumulátorokat?
Hogyan alakult ki az antropológia és mi az emberi természet?
Hogyan építhetünk equivariáns lineáris operátorokat homogén terek segítségével?
Hogyan alakította a családi viszály és a polgárháború a Locoul család jövőjét?