A Long Kesh börtönének falai között, mikor a háborúval kapcsolatos politikai diskurzust folytattuk, a helyzet egészen más volt, mint amit a legtöbb ember a szabadságért vívott harcokkal társít. A fiatal férfiak, akik közül sokan a háború előtt nem ismertek politikai gondolkodást, kénytelenek voltak újraértelmezni a harc értelmét. A börtön falain belül, ahol a remény és a kiábrándultság keveredett, megszülettek azok a politikai diskurzusok, amelyek a jövőbeli irányt jelölték ki. Gerry Adams, Bobby Sands és én magam is részesei voltunk annak a változásnak, amely az ír köztársasági eszmék újragondolásához vezetett, de mi magunk nem gondoltunk arra, hogy a következő lépés az lenne, hogy visszaállítsuk a Stormontot, vagy bármi egyebet, amit az 1998-as megállapodás hozott.

A Long Kesh-ben folytatott politikai tanulmányok során nem csupán egyes politikai elméletek világosodtak meg előttünk, hanem megértettük azt is, hogy a háború nem csupán fegyverekkel nyerhető meg, hanem eszmékkel is. Mi nem csupán katonák voltunk, akik képesek voltak fegyvert fogni, hanem olyan emberek, akik megértették, hogy miként érdemes a harc után is kommunikálni. A célunk nem csupán a politikai hatalom megszerzése volt, hanem egy olyan társadalom felépítése, amely a munkásosztály érdekeit helyezi előtérbe.

Aztán, mikor 1986-ban szabadon engedtek, az igazi kihívás kezdődött. A szomszédságomban, a nyugati Belfaston, ahol felnőttem, nem volt lehetőségem elhagyni a környéket. Túl ismert voltam ahhoz, hogy máshol dolgozzak. Munkát nem találhattam másutt, mint építkezéseken, és ott újra szembesültem a társadalmi igazságtalansággal. Katolikus vállalkozók, akik magukat nacionalistának hívták, ugyanúgy kihasználták a munkásokat, ahogyan azt a kapitalizmus bármely más ága tette volna. Keveset fizettek, miközben a munkaért cserébe több pénzt is kereshettek volna.

Ez az igazságtalanság azonban nem csupán gazdasági, hanem ideológiai szinten is megrendítette a köztársasági eszméket. A háború célja nem az volt, hogy a republikánusok hatalmat nyerjenek a politikai világban, hanem hogy megszülethessen egy demokratikus szocialista köztársaság. De amit láttam az új politikai tájban, az nem a munkásosztály javát szolgálta. A republikánus mozgalom egyes tagjai politikai karrierjüket építették, míg a közönséges dolgozókat továbbra is kizsákmányolták. Az ideológia elhagyásával pedig elveszett az a mélyebb elkötelezettség, amely valójában a háború alapja volt.

Évekig csendben maradtam, nem mertem kinyilatkoztatni a véleményemet a republikánus mozgalmon belüli korrupcióról, mert úgy éreztem, hogy egyfajta lojalitás kötelez. De egy napon elérkezett a pont, mikor már nem volt más választásom, mint hogy szóljak. Az általam írt cikkek, amelyek a rendszer igazságtalanságait mutatták be, hosszú időn keresztül nem kapták meg a szükséges figyelmet, a szakszervezetek és a sajtó elhallgatták őket. Az igazi harc azonban nem csupán a háború után van, hanem azon túl is: az igazságos munkás társadalom kiépítése.

Nem vagyok egyedül ebben a harcban, de a mozgalmon belül azok, akik elárulták a háború igazságos céljait, nemcsak engem, hanem másokat is eltávolítottak a közösségtől. Mégis, az emberek, mint Marian Price és Dolours, akik bátran felléptek a megállapodás ellen, nem lehetnek elfeledve. Ők azok, akik nem hagyták magukat manipulálni, akik képesek voltak szembenézni a valósággal, még ha ennek következményeként el is kellett távolítaniuk őket. A hazugság és elnyomás határvonalán nem lehet elnézni a közönségnek, hogy még mindig megtűrik azokat, akik éppoly megalkuvókká váltak, mint azok, akikkel korábban harcoltak.

Mi a következő lépés? Hogyan lehet egyesíteni a köztársasági eszméket és a munkásosztály érdekeit, miközben a politikai elitet felelősségre vonjuk? Ahhoz, hogy elérjük a valódi változást, mindenki számára egyértelművé kell tenni, hogy a köztársasági harc nem csupán egy eszmei célról szól, hanem a mindennapi munkás emberek valós problémáiról és küzdelmeiről is. A jövő azon múlik, hogy képesek vagyunk-e valódi, demokratikus, szocialista társadalmat felépíteni, nem pedig azt, hogy milyen színű zászlót lengetnek a politikai vezetők.

A 20. Évforduló: A Börtönprotesták és a Hunger Strike Hatása

Brendan Hughes, aki a katolikus és republikánus irányvonalat követve a hosszú kesh-i börtönben töltött évei alatt vált a brit hatóságok elleni harc ikonikus alakjává, élete legmeghatározóbb eseményeiről beszél. Az ő története nemcsak a harcosok életére, hanem egy olyan küzdelemre is rávilágít, amely nemcsak politikai, hanem mély társadalmi és emberi szinten is változásokat hozott.

Hughes, aki magát egy munkásosztálybeli családból származó szocialistaként írja le, úgy gondolja, hogy az IRA-hoz való csatlakozása, a börtönökben való elzártság, és a hosszú évek alatt átélt szenvedések egyaránt formálták nézeteit és elkötelezettségét. Az IRA számára egyedülálló politikai célja volt: egy 32 megyéből álló szocialista, demokratikus köztársaság létrehozása Írországban, amely lehetőséget adna az ír nép számára, hogy saját jövőjét alakítsa. Az 1970-es évek végén azonban a brit hatóságok nemcsak hogy megtagadták a kilépést, de azt is igyekeztek elérni, hogy a republikánusokat bűnözőkké nyilvánítsák, miközben az utcákon ismét brit katonák állomásoztak, és az ír rendőrség, az RUC, visszatért a normális működésbe.

1978-ra Brendan Hughes már az IRA egyik vezető alakja volt a börtönben, és az elnyomás fokozódó mértéke mindent áthatott. Ekkor vált számára világossá, hogy a börtönlázadásnak nemcsak egy politikai, hanem fizikai és pszichológiai terhe is van. A kormány politikája az volt, hogy őt és társait a törvény által kiszolgáltatott bűnözőkként kezelje, ezzel is próbálva letörni az ír nép harcát. Az iraki börtönök brutális viszonyai között a lázadás tovább folytatódott, míg 1980-ban elérkezett a hírhedt éhségsztrájk, amely nemcsak a börtönökben zajló küzdelem végső stádiuma volt, hanem szimbólummá vált a nemzetközi politikai és társadalmi szemléletformálásban is. Az éhségsztrájk küzdelme nemcsak fizikai fájdalommal, hanem hatalmas lelki terhekkel is járt.

Az első éhségsztrájk, amelyben Brendan Hughes és Bobby Sands is részt vett, az alapvető jogok védelméért folyt, mint például a politikai foglyok elismerése és az igazságos bánásmód biztosítása. Az első sztrájkot követően úgy tűnt, hogy sikerült megállapodásra jutni, azonban később kiderült, hogy a brit hatóságok nem tartották be az egyezséget, és ezzel elindították a második éhségsztrájkot, amelynek következtében tíz férfi életét veszítette. Az éhségsztrájk nemcsak az ír nép számára volt fájdalmas, hanem az egész világ számára egy figyelmeztető jelzés, amely rávilágított a brit kormány és az ír függetlenségi mozgalom közötti mély és szoros kapcsolat különbségeire.

Bár a történet részletesen bemutatja a börtönlázadások következményeit és hatásait, Brendan Hughes számára az igazi jelentőséggel bíró pillanatok nemcsak az éhségsztrájk szakaszaiban keresendők. A küzdelem következő szakasza a Hume/Adams dokumentum és az azt követő Nagypénteki Egyezmény lett, amely számára nem hozta meg az igazságos megoldást. A megállapodás, bár politikai stabilitást hozott, nem szüntette meg a brit hatóságok által fenntartott korrupciót és az RUC továbbra is jelen maradt a közéletben. A Nagypénteki Egyezmény végső soron egy olyan rendszert teremtett, amely az ír nép számára nem hozott tartós szabadságot, hanem egy újabb politikai sakkhúzássá vált.

A börtönben töltött évek és az éhségsztrájk mögött húzódó motivációk mélyebb megértése segít abban, hogy megértsük, miért voltak azok az áldozatok olyan fontosak a republikánus mozgalom számára. A cél nem csupán a politikai változások elérése volt, hanem az ír nép jövője és annak lehetősége, hogy végre valóban saját sorsát irányíthassa. Azonban a tragédia és a győzelem keveredése folytán, a Nagypénteki Egyezmény mindössze egy rövid távú politikai megoldásként maradt meg.

Miért nem változott a dolgozó emberek helyzete?

A dolgozó emberek körülményeit semmi sem indokolja, hogy harminc év háborúval és halállal sújtsák őket. Miért nem kérdeznek senkit, amikor egy politikai döntést hoznak, amely az ő sorsukról szól? Hogyan kezelik a volt foglyokat a unionista közösségek? A PUP (Progresszív Unionista Párt), amely azt állítja, hogy radikális és a munkásosztály képviseletét tartja szem előtt, miért engedi meg, hogy azok a szeméttelep-építkezők, akik csak kihasználják a munkásokat, új pártirodákat építsenek, miközben az ő munkásai brutálisan alulfizetettek és nem szerveződhetnek szakszervezetbe? Hogyan állnak ellen azok, akik a unionista közösségen belül szocialistának vallják magukat, az ilyen típusú kizsákmányolásnak?

Ha valós, érdemi vitát akarunk a republikánizmus és a lojalizmus között, akkor kezdjük itt, és ne a Stormont-i szónoklatokkal, amelyek zászlókról és más értelmetlen dolgokról szólnak. James Connolly igazat mondott, amikor azt mondta, hogy Írország, ha nem az emberekről szól, számára semmit sem jelentett. Őszintén, ha ez lenne az egyetlen módja annak, hogy elkerüljük a kizsákmányolást és a szegénység uralmát, és ha egy ilyen állam létezhetne, akkor én inkább egy olyan demokratikus szocialista köztársaságot választanék, amely hat megyére terjedne ki, ahol a munkások irányítják saját sorsukat, joguk van dolgozni, és biztosítva van a munkavédelmük.

Egy olyan köztársaságot, ahol bűncselekmény lenne a munkások kizsákmányolása, és ahol az építkezéseken dolgozó csalókat, valamint a becstelen munkáltatókat egyszerű erkölcsi alapon tiltanák el. Más szavakkal, egy olyan társadalom, ahol igazság van. Ez a társadalom nem a gazdagok és a kiváltságosok társadalma lenne, hanem egy olyan közösség, amely biztosítja a munkások jogait és védi őket mindenféle visszaéléstől.

Tíz évvel a jó pénteki megállapodás (GFA) után úgy tűnik, hogy nem történt valós változás a munkásosztály számára. Az unionista Fred Cobain azt állítja, hogy a Stormont-ban zajló események csak a középosztály számára fontosak, és hogy az alsóbb rétegek nem profitálnak az elért eredményekből. Az olyan kérdések, mint a téli fűtés, az egészségügyi problémák vagy a munkásokat sújtó kizsákmányolás mind-mind a munkásosztály problémái maradtak. A szegények ugyanazokat a nehézségeket élik meg, és a gazdagok továbbra is előnyhöz jutnak.

A helyzet nemcsak idehaza, hanem világszerte hasonló. Amikor valaki elér egy bizonyos szintet a hatalomban, könnyen elfelejti, miért küzdött korábban, és hogyan kerülhetik el a kizsákmányolásban szenvedő emberek helyzetét. Az egyéni érdekek, a hatalom és a priviligizált helyzetek hamar háttérbe szorítják a közjó iránti elkötelezettséget. Így lehet, hogy a forradalom és a küzdelem sokak számára csak egy eszközzé válik, hogy elérjék a személyes hasznot, miközben a munkásosztály továbbra is elnyomás alatt marad.

De mi változott valójában? Az új házak, a tisztább utcák, a szebb épületek csupán a gazdagok, a kiváltságosok számára biztosítanak új lehetőségeket. Miközben a szegények, azok akik még mindig az alsóbb rétegekhez tartoznak, továbbra is ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek: a munkával kapcsolatos igazságtalanságok, a szegénység, és az, hogy nincsenek valódi lehetőségeik a felemelkedésre. A politika továbbra is a gazdagok kezében van, és a munkásosztály problémái nem kerülnek előtérbe.

Az igazság az, hogy míg a társadalom külsőleg változik, addig a szegénység, az igazságtalanság és a kizsákmányolás belső struktúrája változatlan marad. Még mindig ott van, ahová a legtöbb ember nem lát el: a szegények és dolgozó emberek életének mindennapi valóságában.

Miért fontos megvizsgálni a lojalitásunkat a köztársasági mozgalommal szemben?

Brendan Hughes, az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) egykori tagja, aki hosszú éveken keresztül harcolt az Egyesült Királyság ellen, egy interjúban őszintén beszélt arról, miért fontos az, hogy az emberek alaposan átgondolják, hová helyezik a lojalitásukat, és hogy ez a hűség miként válhat a politikai manipuláció eszközévé. Az Ír Köztársasági Mozgalom, amelyet sokan védelmeztek és támogatnak, évtizedeken át kihasználta a hűséget, a becsületet és a hagyományokat, hogy megszilárdítsa politikai pozícióit.

A története révén Hughes arra figyelmeztet, hogy a lojalitás nemcsak érzelmi kérdés, hanem politikai döntéseket is meghatározhat, amelyek messze túlmutatnak a személyes hűségen. A köztársasági eszmék és azok vezetői nem minden esetben azonosak a nép valódi érdekeivel, és egy-egy rosszul irányított politika a legnagyobb árat is megkövetelheti.

Hughes a saját tapasztalatai alapján azokat kérdezi, akik hűségesek a köztársasági eszmékhez, hogy nézzenek szembe a saját lelkiismeretükkel. Ha valóban úgy érzik, hogy a vezetés irányvonalával összhangban állnak, akkor cselekedjenek ennek megfelelően. Ha nem, akkor pedig el kell mondaniuk a véleményüket. A politikai felelősségvállalás alapja az önálló gondolkodás, és csak ezen keresztül válhatunk képesek az igazság keresésére és az igazság szolgáltatására.

Hughes példája is jól mutatja, hogy az elnyomott társadalmakban, mint amilyen Észak-Írország volt, a személyes túlélés és a politikai harc összefonódott, s nem ritkán az egyéni életutak döntöttek a mozgalom sorsáról. A férfiak, akik a harcban részt vettek, nemcsak fegyverekkel, hanem sok esetben a titokban végzett katonai és politikai manőverekkel is segítették elő a mozgalom céljainak elérését. Az ő történeteik kulcsfontosságúak, hogy a jövő generációi megértsék a hűség és a politikai felelősségvállalás bonyolultságát.

Hughes elmondása szerint, amikor 1970-ben Észak-Írországban kitört a konfliktus, az IRA tagjaként a legelső feladat a közösségek védelme volt. A brit katonák és a helyi hatóságok által végzett támadások elől menekülniük kellett, és a védelem alatt álló városrészekben, mint például Bombay Street, a köztársasági harcosok azon dolgoztak, hogy megóvják a civileket. A politikai küzdelem és a mindennapi élet védelme ekkor még nem volt elválasztható egymástól.

Hughes azt is elmondja, hogy a hosszú hónapokig tartó bujkálás alatt számos különböző helyen kellett meghúznia magát. A brit hatóságok folyamatosan keresték, és miközben 1973-ban végül letartóztatták, a lelki és fizikai megpróbáltatásoknak való kitettség is minden szempontból próbára tette őt. A brutális kínzások ellenére, amelyekben részesült, soha nem adta fel, és végül sikerült megszöknie a Long Kesh internálótáborból. A szemlélet, miszerint a túléléshez nemcsak fizikai, hanem mentális erőre is szükség van, minden harcos számára elengedhetetlen tanulság.

De az interjú nem csupán a személyes történeteken keresztül mutatja be a harcot, hanem a hűség buktatóit is feltárja. A lojalitásnak, ha az nem alapul szilárd meggyőződésen és valódi politikai hűségen, könnyen manipulatív eszközzé válhat. Amikor a vezetés kihasználja a hűséget, hogy politikai célokat érjen el, a közösség tagjai, akik engednek a lojalitásnak, áldozatul eshetnek egy alig észrevehető manipulációnak. Az ilyen típusú politikai közegben a legfontosabb, hogy mindenki képes legyen saját szemével látni, és saját lelkiismerete szerint cselekedni.

A köztársasági mozgalom történetének egyetlen olyan aspektusa sem hagyható figyelmen kívül, amely azt kérdőjelezi meg, hogy valóban helyes-e a fegyverekhez folyamodás és a politikai erőszak eszközeinek alkalmazása. Hughes története és hozzáállása arra figyelmeztet, hogy a politika és a személyes döntések bonyolult kapcsolata sokkal mélyebb és árnyaltabb, mint azt elsőre gondolnánk.

Mi a genetikai és klinikai alapja a hemokromatózisnak?
Van-e erkölcsi kötelességünk engedelmeskedni egy igazságtalan kizáró törvénynek?
Milyen eszközökre és lépésekre van szükség az otthoni befőzéshez és vízfürdős tartósításhoz?
A modern emberi faj kialakulása: Miért tűntek el a neandervölgyiek és hogyan alakult ki a nyelv?