Deutsch
Francais
Nederlands
Svenska
Norsk
Dansk
Suomi
Espanol
Italiano
Portugues
Magyar
Polski
Cestina
Русский
A politika és igazság viszonyának vizsgálata különösen bonyolult feladat, ha azt a legfrissebb politikai események fényében próbáljuk elemezni. Donald Trump elnöksége különösen bonyolította ezt a feladatot, mivel az általa képviselt narratívák gyakran ellentmondásosak voltak, és gyakran kiemelkedtek a közvetlen politikai diskurzusból. Az elnöki adminisztráció ideje alatt számos esemény és nyilatkozat történt, amelyek nemcsak a politikai diskurzust formálták, hanem a "ténylegesség" és "politikai korrektesség" fogalmait is újraértelmezték.
Trump egyik legismertebb jellemzője, hogy a közbeszédben gyakran a "ténylegesség" védelmezőjeként jelenítette meg magát. Az ő politikai sikerének egyik fontos pillére volt, hogy a közvélemény előtt úgy tűnt, mint aki a valóságot mondja, szemben a kulturális baloldal elferdített és "túlzottan politizált" nézeteivel. Trump rendszeresen olyan narratívákat alkalmazott, amelyekben ő maga a "politikai korrektség" elleni küzdelem egyik vezető harcosaként szerepelt, míg ellenfeleit, például Hillary Clintont és Barack Obamát, azoknak állította be, akik a valóságot elrejtik a politikai megfelelősség érdekében.
Ez a "ténylegesség" azonban nem volt mindig egységes. Trump és támogatói gyakran elkerülték a bizonyítékok és a tények figyelembevételét, miközben mégis erőteljesen állították, hogy ők az igazságot képviselik. Ezzel párhuzamosan, ha az ő állításaik ellentmondásba kerültek az objektív tényekkel, gyakran a relativizmushoz folyamodtak, amely lehetővé tette számukra, hogy megkérdőjelezzék minden olyan adatot, amely nem támogatta az általuk hangoztatott nézeteket. Ez a stratégia különösen a 2016-os elnökválasztás kampányának idején vált világossá, amikor Trump gyakran hivatkozott arra, hogy az általa képviselt igazságot a baloldali média és politikai ellenfelei el akarják hallgatni vagy eltorzítani.
A választási kampány idején Trump ismételten elítélte a politikai korrektséget, amelyet a maga módján az igazság elrejtésének eszközeként tüntetett fel. A radikális iszlámról és a nemzetbiztonsági fenyegetésekről szóló beszédeiben Trump olyan kijelentéseket tett, amelyek alapjaiban kérdőjelezték meg a mainstream politikai diskurzust. Például amikor az Orlando-i tömeggyilkosságot követően azt állította, hogy Hillary Clinton és Obama elkerülik a "radikális iszlám" említését a politikai korrekt beszédmód miatt, Trump nemcsak a politikai ellenfeleit, hanem az egész politikai baloldalt is a valóság tagadásával vádolta. Itt azonban fontos kiemelni, hogy Trump nem támaszkodott valós bizonyítékokra, hanem inkább az általa "közönséges értelemnek" tartott állításokat hangoztatta.
A relatív igazság és a tényleges tények közötti feszültség élesebben jelentkezett, amikor Trump és támogatói, a "ténylegesség" védelmezőiként, magukat egyfajta objektív igazság birtokosaként próbálták feltüntetni, miközben a valóság gyakran ellentmondott a hangoztatott állításoknak. Trump különösen akkor használta ezt a stratégiát, amikor az ő általa kijelentett "igazságok" más politikai narratívákkal szemben kerültek szembe, például a radikális iszlám és a terrorizmus kapcsán. Az ő megközelítése szerint a politikai korrekt beszédmód és az objektív tények között feszülő ellentét nemcsak a diskurzust, hanem a nemzeti biztonságot is veszélyezteti.
A "politikai korrektesség" és a "ténylegesség" közötti kapcsolat fontos része a Trump által megformált retorikának. Az ő politikai pozíciója szerint a "politikai korrektség" a valóságot elfedi, és arra hivatkozva, hogy ő az igazságot mondja, Trump egyre inkább egy új politikai retorikai irányt szabott, amelyben a politikai baloldal és az objektív tények kerültek az igazság eltorzítóiként bemutatásra. Ezzel egyidejűleg Trump és támogatói a relativizmushoz folyamodtak, amikor a bizonyítékok túl erősek voltak ahhoz, hogy teljesen tagadhassák őket.
A 2016-os elnökválasztás kampányában mindez nemcsak a nemzetbiztonság és a terrorizmus kérdésében vált világossá, hanem a bűnözéssel kapcsolatos diskurzusokban is. Trump rendszeresen felhasználta a bűnözés problémáját, hogy megerősítse a politikai jobboldal pozícióját, miközben az igazság és a tények kérdéseit relativizálta. Az ő retorikájában a "ténylegesség" gyakran nem valóságos állításokként jelent meg, hanem inkább olyan politikai eszközként, amely segítette őt pozíciójának megerősítésében, miközben másokat a "valóság elrejtésével" vádolt.
A Trump által képviselt narratívák egy új politikai kultúrát alakítottak ki, amelyben a "ténylegesség" nemcsak a tények és igazságok pontos közvetítését jelenti, hanem inkább a politikai pozíciók megerősítésének egy eszközévé vált. Ezen a kultúrában a politikai diskurzust nem annyira az objektív igazság keresése irányítja, hanem inkább az, hogy ki tudja hatékonyabban "kijelenteni" a valóságot, függetlenül attól, hogy az állítások mögött milyen mértékű tényszerűség áll.
A tőkehaszon csökkenésének hajlama és az öko-szocializmus szükségessége a negyedik ipari forradalom korában
A kapitalizmus folyamatosan arra kényszeríti a munkásosztályt, hogy a munkafolyamatokat gépesítse, hogy így csökkentse a munkáskéz szükségességét, és ezáltal növelje a termelési hatékonyságot. Az ipari forradalom negyedik szakasza, amely a gyors technológiai fejlődésre és a gépek egyre szélesebb körű alkalmazására épít, nemcsak hogy növeli a munkahelyek automatizálásának ütemét, hanem egyben az alapvető gazdasági ellentmondásokat is élesíti. A munkásosztály elnyomása és a profit maximálizálása érdekében a tőkések az új gépekre, az automatizálásra és a mesterséges intelligenciára helyezik a hangsúlyt, ami végső soron nemcsak a munkásokat teszi feleslegessé, hanem a gazdasági egyensúlyt is megbontja.
A profit és a beruházás arányának csökkenése, az úgynevezett profitráta csökkenése (TRPF) elkerülhetetlenné válik, amikor egyre több tőkéset kényszerítenek arra, hogy új technológiákra fektessenek be. Az új gépek, amelyek jelentősen csökkenthetik a munkaerő szükségességét, egyre kevesebb profitot termelnek, mivel a gépek által létrehozott többletérték viszonylag alacsonyabb, mint amit az emberi munkaerő generálhatott volna. Ezzel a folyamatok gyorsulása azt eredményezi, hogy a gazdasági fellendülések egyre rövidebbek, míg a válságok egyre hosszabbak és mélyebbek lesznek.
Ez az elmélet azt sugallja, hogy a kapitalizmus nemcsak hogy egyre inkább automatizálódik, hanem maga a munkásosztály is egyre inkább ki van téve a kizsákmányolás új formáinak. A munkaidő növelésével, a fizetések csökkentésével, a munkaerő folyamatos ellenőrzésével és a munkavállalók ideiglenes szerződésekkel való lecserélésével próbálnak a tőkések reagálni a profit csökkenésére. A negyedik ipari forradalom gyors ütemű változásai újabb ellentmondásokhoz vezetnek, amelyek nemcsak gazdasági, hanem társadalmi és ökológiai válságokhoz is hozzájárulnak.
Ahogy Craven (2017) is írja, az ipari forradalom negyedik szakaszában azok a vállalatok, amelyek először alkalmazzák az újabb és fejlettebb gépeket, nagy profitra tesznek szert, mivel sikeresen csökkenthetik a versenytársaik árait. Azonban, ahogy a versenytársak is átvállalják az új technológiák alkalmazását, a kevesebb munkás által létrehozott többletérték csökkenése miatt a profitráta gyorsan csökken. Mivel a gépek nem vásárolják meg azokat az árukat és szolgáltatásokat, amiket előállítanak, a túlkínálat és a profit csökkenése tovább súlyosbítja a gazdasági válságokat.
A kapitalizmus logikájának kritikája elkerülhetetlenül arra a következtetésre vezet, hogy a jelenlegi gazdasági rendszer csak tovább mélyíti a társadalmi egyenlőtlenségeket és ökológiai válságot. Engels már több mint 150 évvel ezelőtt felhívta a figyelmet arra, hogy a társadalom két osztályra való felosztása – egy apró, túlzottan gazdag osztályra és egy hatalmas, tulajdon nélküli bérmunkás osztályra – ahhoz vezet, hogy a társadalom saját túltermeléséből fuldoklik, miközben az emberek többsége nyomorban él.
A kapitalizmus túlélte az első, második és harmadik ipari forradalmat, ám ma, a neoliberális válság közepette, és a világot elárasztó populizmus, fasizmus és a Trump-féle politikai tendenciák ellenére a társadalmi osztályok közötti harc világszerte folytatódik. Ebben a helyzetben a baloldalnak minden erejével azon kell dolgoznia, hogy a kapitalizmussal és a vele együtt járó ökológiai katasztrófával szembeni ellenállás ne csupán egy politikai küzdelem legyen, hanem igazi paradigmaváltást hozzon.
Az igazi megoldás, amely Marx és Engels által az első ipari forradalom idején is megfogalmazódott, nem más, mint a kapitalizmus eltörlése és egy olyan szocialista társadalom megteremtése, amelyben a világ gazdagsága azoké, akik megteremtik azt, és amelyet demokratikusan terveznek, hogy mindenki számára előnyös legyen. A kapitalizmus tehát nemcsak hogy túlélte a korábbi ipari forradalmakat, hanem a negyedik ipari forradalom újabb és újabb ellentmondásokat hozott elő, melyek a társadalmi és ökológiai válságokkal párosulva tovább mélyítik a kapitalista rendszer visszásságait.
A mai szocializmusnak azonban már nemcsak a gazdasági, hanem az ökológiai aspektusokat is figyelembe kell vennie. Az öko-szocializmus koncepciója, amely a környezet védelmét és a gazdaság fenntarthatóságát helyezi a középpontba, elengedhetetlen a jövő szocialista társadalmainak kialakításában. Az öko-szocializmus, amely a gazdaság demokratizálását, az egyenlőtlenségek felszámolását és a termelési rendszerek környezeti hatásainak csökkentését célozza, olyan világot kínál, amely igazságosabb, fenntarthatóbb és valóban mindenki számára elérhető gazdagságot biztosít.
A jövő társadalmai számára az egyik legfontosabb feladat a szolidaritás és a közjóra irányuló szemlélet érvényesítése. Az öko-szocialista megközelítés nemcsak a munkásosztály jogainak védelmét, hanem a Föld erőforrásainak igazságos és fenntartható felhasználását is célozza. A kapitalizmus által generált ökológiai válságok és társadalmi egyenlőtlenségek nem oldhatók meg anélkül, hogy a gazdasági rendszert alapvetően át ne alakítsuk.