Az Egyesült Államok hosszú évtizedeken át képes volt dominálni a nemzetközi rendszert, gazdasági és katonai erejének köszönhetően stabilitást és biztonságot biztosítva. A Marshall-tervtől az európai NATO-védelmen át Japán újjáépítéséig Washington jelentős segítséget nyújtott, miközben maga is megőrizte befolyását bizonyos, saját politikailag érzékeny ágazatok fölött. Az ilyen kölcsönös viszonyokat sokáig elfogadhatónak tartották, és amikor az Egyesült Államok barátságos kormányokat helyezett hatalomra harmadik világbeli országokban, a nemzetközi közösség csak korlátozottan tudott fellépni ellene.

Az utóbbi időben azonban ez a viszony megváltozott: más államok egyre kevésbé hajlandók engedni Washington kívánságainak, miközben az Egyesült Államok vezető szerepének legitimitását Donald Trump elnöksége aláásta. Trump politikájának liberális értékek iránti elkötelezettség hiánya és diplomáciai ügyetlensége tovább rontotta a helyzetet. Más országok vezetői már kevésbé bíznak abban, hogy az Egyesült Államok jóhiszeműen fog eljárni, ami egyes hagyományos szövetségeseket is arra késztet, hogy önállóbb biztonsági politikát alakítsanak ki. Ennek jelképe volt Angela Merkel és Emmanuel Macron kezdeményezése egy önálló európai hadsereg létrehozására, amely független lenne az Egyesült Államoktól, ugyanakkor nem veszélyeztetné a NATO egységét.

Az európai függetlenedési törekvések nem pusztán Trump szeszélyes viselkedésének következményei, hanem annak a mélyebb bizalmatlanságnak a jelei, amely a világ hegemonikus hatalmának fenntarthatóságát illetően alakult ki. A világ többi része egyre inkább szeretné megmutatni, hogy képes maga biztosítani saját biztonságát, és nem kíván többé csupán az Egyesült Államokra támaszkodni. Ez az önállósodás a nemzetközi kapcsolatok érettségét jelzi, ahol a szövetségesek nem gyámoltalan gyerekekként tekintenek magukra, akik nélkülözhetetlen az amerikai felügyelet, hanem felelősségteljes partnerekként, akik képesek helyi kihívásokat is kezelni, mielőtt azok regionális vagy globális válsággá válnának.

A katonai erő továbbra is fontos tényező a világban, ám az elmúlt évtizedekben a gazdasági kölcsönös függőség, a kulturális csere, és a diplomáciai normák előtérbe kerülése jelentősen csökkentette a háborúk esélyét. Az emberi történelemben tapasztalható erőszakcsökkenés, melyet Steven Pinker is alátámaszt, arra utal, hogy a béke fenntartásának stratégiája inkább az együttműködésen és a visszafogottságon alapul, mint a dominancia demonstrálásán.

A szövetségesek önállósulása nem feltétlenül vezet engedékenységhez vagy szövetségmegszakításhoz, hanem éppen ellenkezőleg, fokozott óvatosságot eredményezhet. Az Egyesült Államok is profitálhat abból, ha nem támaszkodik vakon a szövetségesei támogatására, így elkerülve olyan döntéseket, amelyek hosszú távon károsak lehetnek. Az amerikai geopolitikai helyzet, erős gazdasága, és nukleáris arzenálja továbbra is meghatározó marad, ám a stratégiai önmérséklet szükségessége mind inkább nyilvánvalóvá válik. Ez az önmérséklet nem passzivitást jelent, hanem annak a felismerését, hogy a béke és stabilitás fenntartásához nem elegendő a katonai erő alkalmazása önmagában.

Az erő alkalmazása önvédelem nélkül nemcsak igazságtalan, hanem szükségtelen is, mivel általában több problémát szül, mint amennyit megold. A hadsereg, mint eszköz, alkalmatlan az ideológiák gyökeres kiirtására vagy a liberális értékek exportálására, sőt, a katonai beavatkozások gyakran eszkalálják a helyi konfliktusokat, és új ellenségeket teremtenek. Az Egyesült Államoknak újragondolt, mérsékelt szerepet kell vállalnia, amely nem akadályozza a szövetségesek önállóságát, hanem támogatja azt, mivel a globalizált világ biztonsága egyre inkább a sokszereplős együttműködésen és a regionális felelősségvállaláson alapul.

Fontos megérteni, hogy a jelenlegi nemzetközi rendszer változása nem csupán az Egyesült Államok politikai vezetésének hiányosságaiból ered, hanem abból a természetes fejlődésből, amelyben a nemzetek saját érdekeik és képességeik szerint alakítják újra biztonsági és gazdasági kapcsolataikat. A béke fenntartása nem egyetlen ország privilégiuma vagy kötelessége, hanem közös felelősség, amelyet érett, önálló és felelős államok együttműködése képes csak garantálni.

Mi jellemzi Trump "America First" külpolitikai világképét, és hogyan viszonyul a mérsékléshez?

Donald Trump külpolitikáját sokan próbálták már különböző ideológiai sablonokba besorolni, de a valóságban gyakran nehéz volt pontosan meghatározni, hogy melyik irányzatot képviseli. A külpolitikai elit, amely a második világháború óta jónéhány országban az aktivista és intervencionista szemléletet vallotta, nem volt hajlandó elfogadni a Trump által képviselt elveket. Az amerikai külpolitikát leginkább támogató think tankek és szakértők gyakran úgy tűnt, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy az amerikai hatalom globális szerepét fenntartsák. A "restrain" – vagyis a mérséklődés politikája – ideológiai támogatói évtizedek óta arra figyelmeztettek, hogy az Egyesült Államok ne pazaroljon túlzott erőforrásokat más országok biztonságának fenntartására. Trump azonban a saját külpolitikai stratégiájában radikálisan eltért ettől a hagyományos irányvonalatól.

Trump külpolitikai látásmódja azt sugallja, hogy az amerikai hadsereg és gazdaság túlzottan elkötelezett az egész világot átfogó szerepben. Különösen kritikát fogalmazott meg a gazdag és biztonságos szövetségesek védelme, valamint a globális rend fenntartása érdekében tett amerikai költségvetési kiadások ellen. Elutasította az ideológiai alapú intervenciókat, amelyek gyakran azzal a magyarázattal élték a közvéleményt, hogy az Egyesült Államok globális jóságra, magasabb értékekre és liberális alapelvekre építi külpolitikáját. Trump megjegyezte, hogy ezeket az elveket el kell hagyni, és elégséges, ha a nemzetközi színtéren a pragmatizmus és az önérdek érvényesül.

Bár Trump politikai eszméi időnként hasonlítottak a mérséklés híveinek érveire, különösen a katonai jelenlét csökkentésére és a szövetségesek védelmére vonatkozóan, a különbségek alapvetőek voltak. A mérséklődés hívei általában kedveznek az alacsony vámtarifáknak, a szabad kereskedelemnek és a liberális bevándorlási politikának, míg Trump a gazdasági protekcionizmus mellett foglalt állást, szigorúbb bevándorlási politikát és gyengített diplomáciát szorgalmazott. Trump külpolitikai irányvonala inkább az imperialista tendenciákra hasonlított, amikor olyan országokkal, mint Irán, Észak-Korea vagy Venezuela, próbált konfliktust kezdeményezni, miközben sokszor erőteljes katonai fellépést javasolt.

A Trump-képviselte "America First" szemlélet a történelemben korábban is megjelenő elszigetelődési tendenciákra emlékeztetett, azonban a valóságban Trump nem csak elzárkózott a külvilágtól, hanem sokkal inkább neo-imperialista fellépésre törekedett. Ahelyett, hogy a nemzetközi kapcsolatokban a részvételt korlátozta volna, Trump inkább a haszon maximalizálására összpontosított, mint például Afganisztán ásványkincseinek kiaknázása. Az ilyen típusú gondolkodás még a külpolitikai izolációról alkotott elképzeléseket is megcáfolja, hiszen Trump külpolitikája inkább a gazdasági és katonai beavatkozásokat helyezte előtérbe, nem pedig a világ elhagyását.

Sokan próbálták Trump külpolitikáját a realizmus ideológiájába illeszteni, különösen a nemzetközi kapcsolatokban és a geopolitikai megközelítésekben. A realizmus azt hirdeti, hogy az államok számára az önérdek és a hatalom megszerzése kulcsfontosságú, és mindent alárendelnek ennek a célkitűzésnek. Trump sokszor hangsúlyozta, hogy az amerikai gazdaság önállóságára van szükség, elutasította a szövetségesek ingyenes támogatását, és elvetette a liberális, szabályalapú világpolitikát. Ugyanakkor Trump politikai döntéseit nem mindig a racionalitás vagy a hosszú távú stratégia vezette, hanem inkább az impulzív, gyakran irracionális viselkedés, amely elkerülte a helyzetek alapos mérlegelését.

Az a megközelítés, amelyet Trump képviselt, inkább az önérdek erőteljes érvényesítésére épült, anélkül, hogy figyelembe vette volna más államok helyzetét vagy érdekeit. A realizmus, különösen a klasszikus realizmus, arra törekszik, hogy racionális, pragmatikus döntéseket hozzon, és az államok közötti versengést a lehető legkevesebb konfliktussal kezelje. Trump külpolitikája azonban nem erről szólt, hanem gyakran teljesen irracionális döntéseket hozott, figyelmen kívül hagyva más országok nézőpontjait és a hosszú távú következményeket.

Trump külpolitikájának megértéséhez tehát nem elég csupán a realizmus vagy a mérséklés irányzatát figyelembe venni, mivel azok az alapelvek, amelyekre Trump épített, gyakran messze álltak a hagyományos külpolitikai doktrínáktól. Trump külpolitikai világképe inkább az impulzív döntéshozatal és a saját politikai céljainak érvényesítése köré épült, miközben elhanyagolta a hosszú távú stratégiai terveket és az objektív valóságot. Mindez pedig azt mutatja, hogy Trump külpolitikája nem követi sem a mérséklés, sem a realizmus alapelveit, hanem egy sajátos, személyes és radikális irányt képvisel.

Miért fontos megérteni Trump külpolitikájának hatásait és hosszú távú következményeit?

Trump külpolitikájának egyik alapvető jellemzője, hogy teljes mértékben szembement az előző amerikai adminisztrációk megszokott megközelítéseivel, és egyértelműen a radikális, egyoldalú politikákra épített. A külpolitikai célja mindig is az volt, hogy az Egyesült Államok dominanciáját erősítse, miközben figyelmen kívül hagyja a diplomáciai megállapodásokat, a nemzetközi jogot és a regionális stabilitást. A legszembetűnőbb példája ennek a „Troika of Tyranny” elnevezésű, a kubai, nicaraguai és venezuelai diktatúrák elleni fellépés, amely a Bush-adminisztráció „Gonosz tengelye” stratégiájára utalt. Ebben az új kontextusban Trump és környezete nemcsak politikai, hanem gazdasági nyomásgyakorlásra is építette külpolitikáját, amelyet fokozatosan katonai fenyegetésekkel és beavatkozásokkal is próbált alátámasztani.

2019 januárjában történt, hogy Juan Guaidó, a venezuelai Nemzetgyűlés elnöke ideiglenes elnökké nyilvánította magát, hivatkozva a venezuelai alkotmányra, amely lehetőséget ad arra, hogy az elnök az illegitimnek tartott vezetést megbuktassa. Bár sok megfigyelő számára váratlanul alakultak az események, Trump adminisztrációja korábban tisztában volt a fejleményekkel és aktívan közreműködött azok előmozdításában. Rubio szenátor és a Fehér Ház szoros kapcsolatokat ápoltak a venezuelai politikai helyzettel, és mindent elkövettek annak érdekében, hogy Guaidó gyors elismerését megvalósítsák.

A venezuelai kormányzat válasza azonnal kemikusan reagált, és Nicolás Maduro hatalomra jutásáért felelős katonai erői szilárdan kitartottak. Az Egyesült Államok válasza nem maradt el: a szankciók fokozása mellett Bolton, a nemzetbiztonsági tanácsadó, katonai beavatkozás lehetőségét is felvetette. A Trump-adminisztráció célja ebben az esetben nem annyira a közvetlen háború kirobbantása volt, hanem a venezuelai katonai vezetés provokálása, hogy fordítsa el a hűséget Madurótól. Azonban az ilyen típusú beavatkozások nemcsak hogy komoly nemzetközi feszültségeket generálnak, hanem további bizonytalanságot is hozhatnak a térség politikai helyzetében.

Fontos, hogy az olvasó megértse: az Egyesült Államok hosszú története van a latin-amerikai országok belső ügyeibe való beavatkozásokban. Ennek során gyakran támogatták az autoriter rendszereket, amelyek súlyos emberi jogi visszaéléseket követtek el, miközben katonai erőt vetettek be a különböző forrongó politikai helyzetek kezelésére. Az USA külpolitikája az évtizedek során nem egyszer járt el azon az úton, hogy felforgató tevékenységek, titkosszolgálati akciók és politikai manipulációk révén próbálták formálni Latin-Amerika belső viszonyait. Az egyik legfontosabb, amit érdemes megérteni: míg az Egyesült Államok számára ezeket a politikai kísérleteket a regionális biztonság védelme érdekében indokoltnak tekintették, a valóságban a közvetlen beavatkozások sokszor nem kívánt, negatív következményekkel jártak.

A szomszédos területek, például a Közel-Kelet politikai helyzete sem alakult másképpen. Trump kormányzása alatt az amerikai katonai jelenlét jelentős mértékben megnövekedett, és a harci tevékenységek, beleértve a dróntámadásokat, jelentősen fokozódtak. Ezen túlmenően Trump adminisztrációja jelentős mértékben támogatta a hagyományos szövetségeseket, mint Izrael és Szaúd-Arábia, miközben tovább fokozta a nemzetközi konfliktusokat. A Trump-kormányzat 2017-ben eldöntötte, hogy Jeruzsálemet Izrael fővárosaként elismeri, ami a nemzetközi közösség szemében komoly diplomáciai konfliktust okozott. A történelem során Jeruzsálem státusza mindig is a palesztin-izraeli békefolyamat kulcsfontosságú kérdése volt, és Trump döntése, hogy figyelmen kívül hagyja ezt a normát, az egész régióban nagy ellenállást váltott ki.

Bár Trump adminisztrációja szemben állt a hagyományos diplomáciai normákkal és törekedett arra, hogy az Egyesült Államok globális vezető szerepét egyértelműen erősítse, sokszor a belső politikai célok is szerepet játszottak. Az amerikai közvélemény számára ugyanis Trump külpolitikája nemcsak külügyi kérdésekben, hanem politikai és gazdasági szempontból is kulcsfontosságú üzeneteket hordozott, mint például az „America First” elv. Ezen elvek következményeként azonban olyan hosszú távú következményekkel kell számolni, amelyek akár globális szintű feszültségeket is okozhatnak, különösen az Egyesült Államok és a többi nagyhatalom, valamint a fejletlenebb országok közötti kapcsolatokban.

Fontos figyelembe venni, hogy az Egyesült Államok hosszú távú nemzetközi politikai stratégiáját nemcsak a katonai erő vagy gazdasági nyomásgyakorlás határozza meg, hanem az is, hogy miként kezeli a különböző regionális konfliktusokat. Az amerikai kormányzat fellépései, bár sokszor rövid távon sikeresek lehetnek, hosszú távon nem mindig érik el céljaikat, és súlyos következményekkel járhatnak a helyi lakosság, valamint az egész világ számára. Az új geopolitikai helyzetek és a változó hatalmi viszonyok is új kihívásokat hoznak, amelyeket az Egyesült Államoknak és partnereinek alaposan mérlegelniük kell, ha el akarják kerülni a további eszkalációt.

Mi motiválja az amerikai fiatalokat a globális politikai változásokhoz való másképp való hozzáállásra?

A globális politikai diskurzusban a legújabb évtizedekben tapasztalt változások nem csupán az amerikai politikai elit, hanem a fiatalabb generációk világnézeti elmozdulásait is tükrözik. Az Egyesült Államok külpolitikájának fejlődése, amelyet gyakran a militarizmus és a nemzetközi együttműködés közötti feszültségek alakítanak, különösen a fiatal amerikai generációk számára jelentős kérdéskört ad. A Chicago Council legutóbbi felmérése, amely az amerikai közvéleményt és külpolitikához való viszonyulását vizsgálja, jól tükrözi, hogy az aktív nemzetközi részvétel kérdése nem csupán egy szimpla választás a globalizmus vagy izolacionizmus között, hanem sokkal inkább egy bonyolultabb, sokszor ellentmondásos hozzáállásokat tükröző probléma.

Bár az idősebb generációk – különösen a Baby Boomerek és a csendes generáció – gyakrabban hajlanak a katonai erő alkalmazásának támogatására, a fiatalabb amerikaiak, különösen a Millenniumiak, az ilyen politikai lépések iránti támogatásukat jóval alacsonyabb szinten tartják. Ennek ellenére a Millenniumi generáció még mindig elkötelezett a nemzetközi együttműködés és a szabadkereskedelem iránt, amely az őszinte diplomácia és a gazdasági erő melletti választásra épül. Az újabb kutatások arra engednek következtetni, hogy az amerikai fiatalok világképe nem csupán a globális konfliktusoktól való távolmaradásra épít, hanem egy sokkal differenciáltabb nemzetközi együttműködés iránti elköteleződésre, ahol az aktív diplomácia és az egyre erősebb gazdasági integráció játszik kulcsszerepet.

A katonai erő alkalmazásával kapcsolatos fiatalok körében tapasztalható visszafogottabb állásfoglalás szoros összefüggésben van azzal a politikai diskursszal, amely szerint a fegyveres beavatkozások nem mindig hozzák meg a kívánt eredményeket, sőt, gyakran hosszú távon destabilizáló hatással vannak a nemzetközi közrendre. Ezt támasztják alá a felmérések, amelyek szerint a Millenniumi generációk egyre inkább a gazdasági és diplomáciai eszközöket tartják a legfontosabbnak, míg a katonai beavatkozásokat nem tekintik elsődleges megoldásnak, különösen akkor, ha a veszély nem közvetlenül az Egyesült Államokat fenyegeti.

Az ilyen típusú hozzáállás szoros kapcsolatban áll azzal, hogy a fiatal amerikaiak kevésbé támogatják a védelmi kiadások növelését. A Pew Research 2017-es felmérése szerint a Millenniumi generáció volt az egyetlen, amely többen támogatták a katonai költségvetés csökkentését, mint annak növelését. Ez a fiatal generációk szemlélete, amely a költségvetési prioritások újragondolásához és a katonai költségek mérsékléséhez vezetett, ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok külpolitikájában való részvételük csökkenne. Éppen ellenkezőleg, a fiatalok szorosabban támogatják a nemzetközi együttműködést és a szabadkereskedelmet, és meggyőződésük, hogy a nemzetek közötti együttműködés kulcsfontosságú a globális béke és stabilitás megteremtésében.

A fiatal generációk világnézete egyértelműen a „kooperatív internacionalizmus” irányába mutat, amely a diplomáciát, a nemzetközi intézményekkel való együttműködést és a gazdasági erő növelését helyezi előtérbe. Az egyre inkább növekvő egyetértés abban, hogy a béke megőrzéséhez a diplomácia és az együttműködés a legjobb eszköz, egy erőteljes elmozdulást mutat a régi, militarista megközelítésekkel szemben.

Ez a tendencia a legújabb kutatások szerint különösen figyelemre méltó a NATO, a Párizsi Klímaegyezmény és az Irán nukleáris megállapodás támogatásában. A fiatal amerikaiak megerősítik elkötelezettségüket a globális együttműködés mellett, míg a katonai költségvetés növelését és az aktív katonai beavatkozásokat egyre inkább elutasítják.

Ez az új generációs megközelítés azonban nem csupán a globális konfliktusok kezelésében hoz változásokat, hanem arra is rávilágít, hogy a jövő amerikai külpolitikája egyre inkább a gazdasági kapcsolatok erősítésére, a diplomáciai megoldások keresésére és az olyan nemzetközi rendszerek megerősítésére építhet, amelyek hatékonyan kezelhetik a globális kihívásokat.

Azt is fontos megérteni, hogy a fiatal amerikaiak külpolitikai állásfoglalása nem csupán a katonai erő és diplomácia közötti választásról szól, hanem egy sokkal mélyebb filozófiai és etikai kérdésről. Mi a valódi célja a globális szereplésnek? Miért fontos, hogy az Egyesült Államok inkább a gazdasági és diplomáciai erejét mozgósítsa, mintsem a katonai beavatkozásokat alkalmazza? A válaszok keresése nem csupán a politikai diskurzus újraértelmezését jelenti, hanem egy olyan társadalmi konszenzus kialakulását is, amely figyelembe veszi a globális közjó fenntartásának új módszereit.

Miért fontos a nők és a testük feletti kontrollról szóló filmek?
Hogyan éli túl Craig a fogságot a Kossaron?
Miért fontos megérteni a fájdalmat, a futást és a kapcsolatokat?