Hogyan befolyásolják az Egyesült Államok külpolitikai döntései a globális biztonságot és gazdaságot?

A NATO és a globális biztonság terén az Egyesült Államok szerepe döntő jelentőségű, de a tagállamok között elterjedt a nem megfelelő mértékű védelmi kiadásokra vonatkozó gyakorlat, amelyet sokan próbálnak kreatív számviteli trükkökkel leplezni. Míg a NATO tagállamainak elvárása szerint legalább a GDP 2%-át kellene költeniük a hadseregeikre, a legtöbb ország nem tartja be ezt az elvet, és csupán néhány állam, köztük az Egyesült Államok, teszi meg. Az USA több mint 3%-ot költ védelmi célokra, azonban a többi tagállam gyakran elmarad ezen elvárásoktól. Emellett az Egyesült Államok külpolitikájának legfontosabb alapelvei és döntései nem mindig találkoznak más országok politikai és gazdasági érdekeivel.

A 2015-ös san bernardinói terrorista támadás után az FBI és az Apple között kirobbant vita szimbolizálja a technológiai és nemzeti biztonság közötti egyre fokozódó feszültséget. Míg az FBI arra kérte az Apple-t, hogy segítsen a terrorista telefonjának feloldásában, az Apple határozottan ellenállt, arra hivatkozva, hogy ez veszélyeztetné a felhasználói adatokat és a személyes jogokat. Ez a konfliktus jól mutatja, hogy a magánszektor és az állam közötti határvonalak egyre inkább elmosódnak, és hogy a technológiai cégek szerepe a nemzeti biztonság kérdéseiben is kulcssá vált.

A globális politikai környezetet emellett jelentős mértékben befolyásolják az olyan nemzetközi megállapodások, mint a Kyoto-i Jegyzőkönyv és a Párizsi Klímaegyezmény. Az Egyesült Államok részvétele és döntései ezen a téren szoros kapcsolatban állnak belpolitikai változásokkal. Míg Obama elnök aláírta a Párizsi Klímaegyezményt, Trump később bejelentette az Egyesült Államok visszavonulását az egyezményből, ami szoros összefüggésben állt a politikai változásokkal és a globális vezető szerepre vonatkozó amerikai ambíciók kérdéseivel. A globális környezeti felelősségvállalás és az ehhez kapcsolódó politikák hatása már nemcsak a természeti erőforrások kezelésére, hanem a nemzetközi kapcsolatok és a gazdasági erőviszonyok átrendezésére is kihat.

Továbbá, az Egyesült Államok és más nemzetek közötti nemzetközi jogi kérdések, mint például az emberi jogok védelme, különösen a CEDAW (Nők Elleni Diszkrimináció Elleni Egyezmény) ratifikálásának elmaradása, komoly diplomáciai feszültségeket eredményezhetnek. Az amerikai kormány gyakran úgy érzi, hogy nem minden nemzetközi jogi megállapodás felel meg a nemzeti érdekeinek, ezért sok esetben nem ratifikálja azokat. Az USA tehát nemcsak gazdasági, hanem jogi szempontból is kulcsszereplő a nemzetközi politikában.

Az Egyesült Államok külpolitikai döntései tehát nemcsak a globális biztonságra, hanem a nemzetközi jog és gazdaság különböző aspektusaira is kihatnak. Az amerikai vezetés gyakran különböző belpolitikai és nemzetközi nyomás alatt hoz döntéseket, amelyek hatással vannak a globális stabilitásra, gazdasági viszonyokra és a nemzetek közötti diplomáciai kapcsolatokat. A nemzetközi együttműködés és a diplomáciai stratégiák megértése nélkül az amerikai döntések következményei nem érthetők meg teljes mértékben.

Hogyan alakult az Egyesült Államok külpolitikai hozzáállása az imperializmus és izolacionizmus között?

Az amerikai antiimperializmus története különleges, mivel a kezdetektől fogva komoly vitákat és ideológiai harcokat generált a terjeszkedés, a külpolitikai beavatkozások és a nemzetek közötti kapcsolatok kérdéseiben. Az Egyesült Államok 1898-ban, a Párizsi Szerződés aláírásával megszerezte a Fülöp-szigeteket, Guamot és Puerto Ricót, amellyel egy újabb, imperialista lépést tett. Az AIL (Anti-Imperialist League) nem tudta megakadályozni ezt, sőt, a Hawaii annektálása is megtörtént ugyanebben az évben. Bár az antiimperialista mozgalom nem szűnt meg ezzel, fókusza fokozatosan a Fülöp-szigetekre összpontosult, különösen a tízmillió nem fehér ember bevándorlásával kapcsolatos aggodalmak miatt, akik könnyen beléphettek volna az Egyesült Államokba. Az AIL támogatta William Jennings Bryan elnöki kampányát 1900-ban, amely az antiimperialista alapelvekre épült, ám Bryan veresége William McKinley-től jelentős visszaesést jelentett az anti-terjeszkedők számára. Azonban a politikai irányvonalok hamarosan változni kezdtek, és az amerikai imperializmus egy új formát öltött.

A másik fontos politikai irányvonal az izolacionizmus volt, amely George Washington 1796-os búcsúbeszédéből indult ki, amelyben arra figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államoknak kerülnie kell a tartós szövetségeket más országokkal. Washington nem használta az „elkerülni a belekeveredett szövetségeket” kifejezést, de az utókor gyorsan úgy értelmezte a beszédét, mint egy világos figyelmeztetést. Az izolacionizmus hangsúlyozása később Thomas Jefferson 1801-es beiktatási beszédében is megjelent, amelyben a „békét, kereskedelmet és őszinte barátságot” hirdetett minden nemzettel, de elvetette a belekeveredett szövetségeket. Az izolacionizmus számára tehát a nemzetek közötti politikai beavatkozás elkerülése és az önálló döntéshozatal megőrzése jelentette a prioritást.

Az izolacionizmus fogalma azonban nem volt teljesen egyértelmű. Az alapító atyák számára nem jelentette azt, hogy elutasítják a terjeszkedést és az imperializmus lehetőségét. Sokan nem láttak ellentmondást az izolacionizmus és a kontinentális terjeszkedés között, és az Egyesült Államok területén kívüli imperializmus kiépítése nem állt távol tőlük. Az izolacionizmus igazi relevanciája akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az Egyesült Államok globális vezető szerepe egyre inkább valósággá vált.

A valódi próba az Első Világháború (1914–1918) idején jött el, amikor az Egyesült Államok belépése komoly aggodalmat keltett azok körében, akik tartottak a „belekeveredett szövetségektől”. 1916-ban, amikor Woodrow Wilson elnök kampányt folytatott a háborúba való belépés ellen, egymillió aláírás gyűlt össze, amely az összes harcoló fél számára fegyverembargót követelt. Wilson háborúba való belépése 1917 áprilisi kongresszusi beszéde egy nagy meglepetést jelentett, és azokat, akik ellene szavaztak, később az „összeegyeztethetetleneknek” nevezték, mivel ellenezték a Népszövetséghez való csatlakozást.

Az izolacionisták számára a világháborúba való belépés elkerülése és a háború utáni globális konfliktusok elkerülése volt a legfontosabb cél. Ennek eredményeként a harcot a globális befolyás és a nemzetközi politikai kötelezettségek elkerülésére folytatták. Az izolacionizmus mind a politikai diskurzusban, mind a jogalkotásban jelentős hatást gyakorolt, és a közvélemény széles rétegei támogatták a nemzetközi konfliktusokból való távolmaradást.

Hogyan formálta a szövetségi kormány az őslakos amerikai területek átadását és a nyugati terjeszkedést?

Az Egyesült Államok szövetségi kormánya a 18–19. század fordulóján a nyugati terjeszkedést úgy kezelte, mint létfontosságú politikai és gazdasági célt, amelynek eléréséhez elengedhetetlen volt az őslakos amerikai területek megszerzése. Az állam nemcsak a földek birtoklását, hanem a bennszülöttek jogainak, tulajdonának és szabadságának korlátozását is „törvényes háborúk” formájában igyekezett megvalósítani, amelyeket a Kongresszus hagyott jóvá. Amennyiben az őslakosok nem voltak hajlandók eladni földjeiket, vagy más szervezeteknek kívánták átengedni azokat, az Egyesült Államok végső soron fegyveres konfliktusokkal lépett fel.

Az első években ezek a fegyveres összecsapások a szövetségi erők számára kedvezőtlenül alakultak. A 1790-es évek elején az őslakos szövetségek jelentős győzelmeket arattak, többek között St. Clair hadseregét súlyos vereség érte. Az 1794-es Fallen Timbers-i csata viszont fordulópontot jelentett, ahol ugyan az amerikai veszteségek nagyobbak voltak, mégis a bennszülöttek vezetői ráébredtek, hogy nem képesek fenntartani határaikat az Ohio folyó mentén. A Greenville-i békeszerződés ezt az új, mesterséges határvonalat rögzítette, amely ugyan megőrizte az őslakosok területeinek jelentős részét, de lehetővé tette a szövetségi kormány számára a fokozatos terjeszkedést.

Az 1799-től induló területi kormányzati szakasz és az Indiana terület létrejötte a kolonizáció és a fehér telepesek betelepülésének meggyorsítását szolgálta. Az újonnan szerzett területeken a kormányzókat gyakran a földek spekulációja motiválta, ami tovább bonyolította a helyi őslakos és telepes viszonyokat. A területi kormányzók, mint William Henry Harrison, szinte korlátlan hatalommal rendelkeztek, amelyet nem ellenőriztek demokratikus intézmények.

Az olyan helyi vezetők, mint Harrison, a bennszülött törzsfőket megvesztegetve, vagy a velük kötött kétes szerződésekkel igyekeztek a területfoglalást előmozdítani. A Fort Wayne-i egyezmény (1809) ezt a gyakorlatot tükrözte, amelyet Tecumseh, a Shawnee vezetője hevesen ellenezett, és mozgalmat indított az őslakos törzsek összefogására. A Tippecanoe-i csata (1811) ugyan katonai győzelem volt a szövetségi erők számára, de a bennszülött ellenállás nem szűnt meg, és a brit–amerikai háború idején Tecumseh szövetséget kötött az angolokkal.

A háború végével (1814) Tecumseh halála és a brit támogatás megszűnése után a bennszülött ellenállás összeomlott. A területi kormányzók kihasználták a helyzetet, hogy újabb földeket szerezzenek meg, melyekkel Indiana és Illinois 1816-ban, illetve 1818-ban állammá válhattak. Michigan területe még hosszabb ideig kolonialitásként maradt fenn, ahol a helyi kormányzók hasonlóan autoriter módon irányították a területet, és a fehér települések gyors növekedésének elősegítésére törekedtek.

Fontos látni, hogy az amerikai nyugati terjeszkedés nem csupán katonai vagy politikai kérdés volt, hanem alapvetően a földtulajdon, a gazdasági érdekek és a nemzetépítés összetett kérdése. Az őslakosok jogainak semmibevétele, a csalásokkal és megvesztegetésekkel kikényszerített földeladások, valamint az erőszakos eltávolítási politika hosszú távú következményei máig érezhetők. Az, hogy a szövetségi kormány miként alakította ezeket a folyamatokat, meghatározó volt az amerikai nemzet kialakulásában és a földrajzi határok alakulásában. A terjeszkedés ugyanakkor sosem volt „természetes” vagy „békés”, hanem mindig erőszakos és igazságtalan volt az őslakos közösségekkel szemben.