Miért folytatta Trump a háborút Afganisztánban, miközben a vereség egyre nyilvánvalóbbá vált?

Trump elnöksége alatt az Afganisztánban zajló háború és az amerikai katonai jelenlét témája folyamatosan középpontban volt. A legnagyobb dilemmát az jelentette, hogy miként lehetne véget vetni a háborúnak, miközben a helyzet egyre kilátástalanabbá vált. Trump, aki 2016-ban azzal a kampányígérettel nyerte el a választók bizalmát, hogy véget vet a „végtelen háborúknak”, valójában nehezen tudta megbékíteni a saját, gyorsan változó politikai céljait és a realitásokat.

Egyik kulcsfontosságú indoka a háború folytatásának elutasítására az volt, hogy hiszen elnökként nemcsak a pénzügyi költségeket és az amerikai katonák áldozatait, hanem a politikai és gazdasági téren mutatkozó elhibázott döntéseket is figyelembe kellett venni. Trump szerint az amerikai kormányzat által Afganisztánba pumpált pénz és segítség nem hozott valódi eredményeket. Az inflációval küzdő gazdaság, a közszolgáltatások gyengesége és a helyi politikai vezetők hatalmas korrupciója mind hozzájárultak a helyzet romlásához.

Az amerikai döntéshozók között mindazonáltal komoly véleménykülönbségek alakultak ki. James Mattis, a védelmi miniszter, aki úgy vélte, hogy az amerikai katonai jelenlét kulcsfontosságú a stabilitás fenntartásában, elutasította Trump véleményét, és továbbra is arra próbálta rábírni őt, hogy tartsák fenn a hadműveleteket. Az amerikai katonák azóta is küzdöttek az afgán helyi erőkkel és a tálibokkal, de Trump nem látott már reális perspektívát a konfliktus lezárására.

Ahogy teltek az évek, és a Trump-kormányzat nem tudott áttörést elérni Afganisztánban, a katonai vezetők és a diplomáciai szakértők is egyre inkább a békefolyamatok felé mozdultak. Zalmay Khalilzad, aki egykor az Egyesült Államok afganisztáni nagykövete volt, kísérletet tett a tálibokkal folytatott tárgyalások megkezdésére. Trump támogatta a diplomáciai erőfeszítéseket, de azzal a céllal, hogy a tárgyalások ne váljanak a háború folytatásának indoklásává. A legnagyobb kérdés az volt, hogy hogyan érhetnek el valós békét, miközben a tálibok, mint az ország legnagyobb és legbefolyásosabb erői, nem voltak hajlandóak tartós megoldásra.

Trump fokozódó frusztrációja a háborús helyzet kezelése iránt a közvetlen interjúkban és nyilvános beszédeiben is egyre inkább kiütközött. Az elnök szerint a Pentagon és a hadsereg vezetői, mint Mattis, nem értették meg az ő szándékait. A védelmi miniszter folytatta a háborús stratégiák védelmét, és úgy tűnt, hogy egy olyan elavult, múltbeli narratívát próbált képviselni, amely már nem illeszkedett a Trump-adminisztráció céljaihoz. Trump, aki egyre inkább a választók előtt állt a következő elnökválasztás előtt, nem volt hajlandó elfogadni a folyamatos háborúskodás hosszú távú gazdasági és emberi költségeit.

Ezek a diskurzusok nemcsak a politikai, hanem a katonai vezetés számára is kihatással voltak. Egyes elemzők és döntéshozók úgy vélték, hogy az afganisztáni háború nem csupán a katonai kudarcok, hanem az amerikai politikai és diplomáciai döntéshozatal során hozott hibák eredménye is volt. A hosszú ideig tartó konfliktus nemcsak a katonai erőforrások kimerítését, hanem az amerikai politikai hitelesség és a nemzetközi befolyás fokozatos csökkenését is eredményezte.

Trump végül elérte, hogy az Egyesült Államok csökkentette katonai jelenlétét, de a békefolyamatok eredményei vegyesek maradtak. Ahogyan az amerikai politikai vezetők és elemzők is rávilágítottak, egy ilyen összetett és mélyen gyökerező konfliktust nem lehet pusztán katonai erővel lezárni. A megoldás keresése nem csupán a hadi döntéseken múlott, hanem egy szélesebb politikai, gazdasági és társadalmi megközelítést is igényelt, amelyet nem sikerült megvalósítani.

Milyen szerepet játszottak az Egyesült Államok külpolitikai döntései Izrael és Észak-Korea vonatkozásában a Trump-adminisztráció idején?

Benjamin Netanjahu, akivel először a Bush 41-es elnöksége idején találkoztam, az iráni fenyegetést tartotta a legfontosabb ügynek, ami minden izraeli miniszterelnök számára elsődleges kell hogy legyen. Ugyanakkor kételkedett abban, hogy Jared Kushner képes lesz véget vetni az izraeli-palesztin konfliktusnak, noha Kushner családját régóta ismerte. Netanjahu politikusként nem ellenezte nyíltan az ötletet, de, mint sokan mások a világon, ő is kérdőre vonta, hogy Kushner miért gondolta, hogy sikeres lesz ott, ahol Henry Kissinger és mások kudarcot vallottak.

2017 júniusában visszatértem a Fehér Házba, ahol Trump elnökkel találkoztam. Éppen bírói kinevezéseket írt alá, ami a konzervatívok számára a legfontosabb és legnagyobb teljesítmény volt az elnöksége alatt, különösen Neil Gorsuch és Brett Kavanaugh igazságügyi bírók megerősítése. Üdvözöltem Trumpot, amiért kilépett a párizsi klímaegyezményből, amelyet az „érett felnőttek tengelye” nem tudott megakadályozni, és amely számomra fontos győzelem volt az átfogó globális irányítás ellen. A párizsi egyezményt azok számára, akik valóban aggódtak az éghajlatváltozás miatt, csupán álszentnek tartottam, mivel az nem hozott érdemi eredményt, és például Kína és India szinte korlátlan mozgásteret kaptak.

Beszélgetésünk során Trump megkérdezte, jól kijövök-e Rex Tillerson külügyminiszterrel, amire azt válaszoltam, hogy január óta nem beszéltünk. Néhány nappal később Steve Bannon elmondta, hogy Trump elégedett volt a találkozóval. Nem sokkal később Tillerson különleges megbízottként akart kinevezni a líbiai megbékélés ügyében, amit én csupán formai lépésnek láttam, hiszen ezzel Tillerson azt mondhatta Trumpnak, hogy próbálkozott, de én nemet mondtam. Hasonlóan Kurt Volker kapott felkérést Ukrajna ügyében, de egyik pozíció sem jelentett teljes munkaidős kormányzati munkát. Véleményem szerint vagy valaki teljes mértékben a kormányzat tagja, vagy nem, a félmegoldások nem működnek.

James Mattis védelmi miniszter egy dél-koreai látogatás során azonnal diplomáciai megoldásban bízott, bár gyorsan visszavonta ezt az állítást, mondván, nincs eltérés a véleménye és az elnöké között. Ez a feszültség csak nőtt, amikor Észak-Korea szeptember 3-án hatodik nukleáris fegyvertesztjét hajtotta végre, valószínűleg hidrogénbombát, majd 12 nappal később rakétát lőtt át Japán fölött. Ez alátámasztotta Trump álláspontját. Japán miniszterelnök Abe egy New York Times véleménycikkben kijelentette, hogy „további párbeszéd Észak-Koreával zsákutca” és teljes támogatását adta az amerikai „minden lehetőség az asztalon van” hozzáállásnak, amely közel állt a katonai fellépés támogatásához. Tillerson ezzel szemben a „konstruktív párbeszédre” törekvést hirdette, és világos volt, hogy ő inkább az intézményes keretek foglya. Amikor Trump újabb szankciókat jelentett be, Kína központi bankja utasította a kínai bankokat, hogy szüntessék meg üzleti kapcsolataikat Phenjannal, ami lényeges előrelépés lehetett volna, bár sokan kételkedtek az érdemi végrehajtásban.

Trump többször is kifejezte elégedetlenségét azzal kapcsolatban, hogy a Külügyminisztérium nem adott számára valódi választási lehetőségeket, és arra utasította, hogy ne vegyen félmegoldásokat, csak ha igazán jó ajánlatot kap.

Fontos megérteni, hogy a külpolitikai döntések gyakran nem csupán stratégiai megfontolások eredményei, hanem belső politikai harcok, személyes kapcsolatok és ellentmondásos álláspontok összetett hálózatából fakadnak. Az Egyesült Államok szuverenitásának és érdekérvényesítésének megőrzése, a nemzetközi egyezmények mögötti valóság és a diplomáciai kísérletek korlátai meghatározzák a külpolitika kereteit. A politikai vezetőknek egyszerre kell mérlegelniük a nemzetközi biztonságot, a hazai támogatottságot és a stratégiai fenntarthatóságot, miközben az események gyakran gyorsan és kiszámíthatatlanul alakulnak.