Miért vált az amerikai kereszténység a szabadpiac bajnokává?

Az amerikai társadalom történetében az etnikai és vallási különbözőség mindig is megosztó tényezőként működött. Az országba érkező új csoportokat – legyenek azok feketék, kínaiak, zsidók, dél- vagy kelet-európaiak – gyakran ellenségesen fogadták az úgynevezett „régi amerikaiak”. A gazdasági és társadalmi felemelkedés ígérete, amit az „amerikai álom” testesített meg, paradox módon nem egyesítette, hanem versenyre kényszerítette a bevándorlókat, akik egymásban látták az előrejutás akadályát. Az újonnan érkezők sokszor maguk is hamar a következő hullám ellenségeivé váltak, miközben az afroamerikaiak, mexikóiak, ázsiaiak továbbra is a lehetőségek megtagadásával szembesültek – még akkor is, ha dolgoztak, törvénytisztelők voltak és hazafias értékeket vallottak. Az amerikai álom erkölcsi és történeti alapjait fehér protestáns hagyományokra építették: puritánok, zarándokok, hősies bevándorlók narratívája határozta meg azt, ki számít igazán amerikainak.

E társadalmi és etnikai kizárásokkal párhuzamosan, a huszadik század közepén a kereszténység is jelentős irányváltáson ment keresztül. A protestáns fehér amerikaiak, a két világháborúból kikerülve, új gazdasági jólétet tapasztaltak meg, miközben a világban előretörő marxista kommunizmus ellenségképpé vált számukra. A kollektivista eszmék nemcsak antikapitalisták, de antikereszténynek is számítottak. A társadalmi szolidaritás iránti bármiféle együttérzés – különösen a munkások helyzete iránt – veszélyes közeledésként hatott a kommunizmushoz.

A korábbi szociális evangélium helyét így egy új, üzletbarát evangélikalizmus vette át, amely a személyes erkölcsre és az egyéni kezdeményezésre helyezte a hangsúlyt. A fehér protestáns pásztorok elhagyták a prófétai hangot, nem szólaltak fel az igazságtalan társadalmi struktúrák ellen. Ehelyett a gazdasági problémákat individuális felelősségként értelmezték, a hit és a piac összefonódása pedig egyre mélyebbé vált.

Az egyház szerepe átalakult: már nem a társadalmi igazságtalanságok kritikusa, hanem a szabadpiaci kapitalizmus erkölcsi védelmezője lett. Ez a váltás különösen erőteljesen jelent meg a növekvő középosztály – irodai dolgozók, értékesítők, kisvállalkozók – körében, akik a személyes siker lehetőségét az amerikai álomban és a keresztény hit egyéni értelmezésében keresték. A gazdasági szabadságot abszolút értékként kezelték, amely minden más szabadság feltétele – így az állam legitim szerepe kizárólag a szabadpiac fenntartásában merült ki.

Ez a gondolatvilág végül a „fehér keresztény libertarianizmus” formájában öltött testet, amely teológiai és gazdasági elköteleződést egyesített. Bár a libertarianizmus és a kereszténység hagyományosan eltérő szellemi irányzatok, ebben a kontextusban szimbiózisba kerültek. Az egyéni felelősség, a tehetségbe és isteni ajándékba vetett hit, valamint a piaci önmegvalósítás lehetőségei összeforrtak. A hit és a jólét összekapcsolódott, és a prosperitás-teológián keresztül az anyagi siker Isten áldásának bizonyítékává vált.

A politikai következmények is világosak: a társadalmi problémákra adott politikai megoldások elutasítása, a jóléti állam elvetése, az egyéni felelősség túlhangsúlyozása és az állami szabályozás démonizálása. Mindez a keresztény hit nevében, a nemzeti identitás védelmében, a fehérség és a kapitalizmus morális összefonódásában történt. Az amerikai evangéliumi kereszténység így nemcsak vallási mozgalommá, hanem gazdasági és politikai ideológiává is vált, amely ma is meghatározza az Egyesült Államok kulturális és társadalmi arculatát.

Fontos látni, hogy az amerikai álom sosem volt egyenlő mértékben elérhető mindenki számára, és a rendszeresített kiváltságok – különösen az öröklött vagyon és társadalmi tőke formájában – a társadalmi egyenlőtlenségek folyamatos újratermelődését tették lehetővé. A vallási ideológia és a gazdasági rendszer összefonódása pedig lehetetlenné tette a kritikai szemlélet kialakulását az igazságtalan szerkezetekkel szemben. Az evangélikus individualizmus háttérbe szorította a kollektív felelősség kérdését, és az anyagi siker – mint erkölcsi érdem – fogalma legitimálta a társadalmi hierarchiákat.

Hogyan védi a neoliberalizmus a gazdag kisebbség érdekeit a demokratikus többséggel szemben?

A neoliberalizmus egyik központi alakja, James Buchanan, akit a libertariánus Nobel-díjasként tartanak számon, a gazdasági szabadság elsődlegességét hirdette, mely szerinte minden más szabadság alapja. E nézet szerint az egyéni szabadság leginkább a vagyoni önrendelkezést jelenti, különösen a pénz és vagyon feletti döntési jogot. Buchanan és társai – akik között ott volt Friedrich Hayek is, a Mount Pelerin Társaság tagja – szigorúan elutasították a kormányzati beavatkozást, különösen az adózást, amely szerinte veszélyezteti a gazdasági szabadságot és ezzel az összes többi szabadságot.

Az Egyesült Államokban, különösen a New Deal reformjai után, a gazdag elit egyre inkább úgy érezte, hogy a demokratikus többség döntései fenyegetik gazdasági érdekeiket. Buchanan szerint a képviseleti kormányzat veszélyt jelent a kapitalizmusra, mert az „elkobozza” a vagyontulajdonosok vagyonát a többség akarata miatt. Éppen ezért a gazdag kisebbség úgy véli, hogy az állami hatalommal szembeni ellenállás – különösen az adók és közkiadások terén – alapvető szabadságjoguk része.

Nancy MacLean alapos kutatásai alapján a neoliberalizmus intellektuális vezetői egy olyan politikai rendszert akartak létrehozni, amely megvédi az elit gazdasági hatalmát a demokratikus kontrolltól. Ez a rendszer olyan alkotmányos korlátokat kíván felállítani, amelyek megakadályozzák, hogy a választott tisztségviselők a többség akaratát szolgálják, ha az nem egyezik az elit érdekeivel. Ezzel a neoliberális elit a demokráciát tekinti az ellenségnek, hiszen a többségi szavazás nem hozna olyan döntéseket, amelyek az ő gazdagságukat növelnék vagy védelmeznék.

Az ellentmondás abban rejlik, hogy a leggazdagabb 1 százalék magát „elnyomott kisebbségnek” tartja. Ez a narratíva visszavezethető a 19. század déli fehér rabszolgatartóinak félelmeire, akik a polgárháború után elvesztették politikai és gazdasági befolyásukat. Buchanan és más neoliberális gondolkodók ezen örökség nyomán úgy értelmezik a többség és kisebbség fogalmát, hogy a gazdag fehér elit egy kisebbség, amelyet a demokratikus többség akarata elnyom.

Ez a megközelítés megerősíti a gazdasági egyenlőtlenségeket, mivel a cél az, hogy az adók súlyosan érintsék a munkavállalók bérjövedelmét, míg a tőkejövedelmeket szinte alig terheljék, ezzel növelve a gazdagok vagyoni előnyét. Az alkotmányos jogok és a kormányzati beavatkozás elleni tiltakozás nem csupán gazdasági, hanem politikai eszköz is, amely az elit hatalmát kívánja megszilárdítani a demokratikus ellenőrzéssel szemben.

Ez a neoliberális törekvés folytatja John C. Calhoun 19. századi déli politikai stratégiáját, aki a „kisebbség jogait” a gazdag rabszolgatartó elit érdekében értelmezte, miközben a többség jogait és az egyenlőséget elutasította. Calhoun és a neoliberalizmus hívei hasonlóan támogatják azokat a politikai mechanizmusokat, amelyek megvédik a gazdag kisebbséget a demokratikus többség befolyásától, gyakran hivatkozva a tulajdon és a gazdasági szabadság „szent és sérthetetlen” jogára.

A neoliberális elmélet megértése segít felismerni, hogy a gazdasági szabadság és a demokratikus részvétel közötti feszültség nem véletlen, hanem tudatosan épített rendszer része. Ez a rendszer a hatalom újraelosztását szolgálja nem a többség, hanem a gazdag kisebbség javára. A közösségi érdekek, mint a közoktatás, egészségügy és környezetvédelem, gyakran háttérbe szorulnak az egyéni gazdasági érdekek javára, ami hosszú távon a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez vezet.

Miért vált az amerikai bevándorláspolitika a kizárás és büntetés szisztematikus rendszerévé?

Az amerikai bevándorláspolitika története során mindig voltak olyan irányvonalak, amelyek a nem kívánt csoportok elutasítását célozták meg, és ezek az irányelvek időről időre általánosabb, minden bevándorlóra vonatkozó szabályokkal bővültek. Azonban az igazi fordulat akkor következett be, amikor az Egyesült Államokban a bevándorlás határainak teljes lezárását célzó politikák váltak dominánssá, és a "biztonság" eszméje kezdett minden döntést és intézkedést meghatározni. Ahogy Shoba Sivaprasad Wadhia jogászprofesszor megfogalmazza, az elutasítás és kiutasítás esetében minden bevándorló egyformán prioritásként kezelendő. A politika nemcsak a bevándorlás korlátozását célozta, hanem annak teljes megállítását is. Az ilyen szigorú politikai irányvonalak talaján olyan nyilatkozatok születtek, mint Donald Trump 2018-as tweetje: „Nem engedhetjük meg, hogy mindezek az emberek inváziót indítsanak az országunkban. Amikor valaki belép, azonnal, bíróságok és ügyek nélkül visszaküldjük őket, ahonnan jöttek.”

A kubai menekültek története jól tükrözi, hogy a politika szándéka határozza meg a bevándorlási irányelveket. Míg a Kennedy-korszak rendkívül befogadó volt, addig a Trump-korszak radikálisan más irányba ment, és a bevándorlást gazdasági szempontok alapján értékelte. Az RAISE törvényjavaslat, amelyet Trump vezetett be, a tehetős, jól képzett angolul beszélő bevándorlókat részesítette előnyben a családtagok egyesítésére irányuló igényekkel szemben. A családegyesítés, amely évtizedeken át a bevándorláspolitika alapvető pillére volt, hirtelen gyanús és veszélyes dologgá vált. A "lánc-migráció" kifejezés, amely korábban a családi kapcsolatokon alapuló bevándorlási folyamatokat jelölte, most már egy olyan titkos összeesküvésként jelent meg, amely lehetővé tette a bevándorlók számára, hogy kijátsszák a rendszert.

Mindezek a változások nemcsak jogi és politikai kérdéseket vetnek fel, hanem a társadalmi és kulturális törésvonalakat is erősítik. A nativista ideológia, amely a Trump-kormány politikáját vezette, mély kulturális ellentéteket szított az amerikai társadalomban, és az idegenellenességre építve próbálta megerősíteni a fehér keresztény amerikaiak dominanciáját. Ahogy Gary Gerstle fogalmazott, a bevándorlás már nem csupán politikai kérdés, hanem egy olyan terület, amelyre az amerikaiak félelmeiket vetítik ki, a "valódi" amerikai identitás kérdését boncolgatva.

Az ilyen politikai döntések következményei nemcsak a bevándorlók életére hatnak, hanem az amerikai társadalom egészére is. A jelenlegi politikai hangulat, amely a szigorúbb bevándorlási törvényekkel és a családi kapcsolatok fontosságának csökkentésével igyekszik átalakítani az ország bevándorlási struktúráját, egyre inkább egy olyan társadalom felé mutat, amelyben a "valódi amerikaiak" fogalma szorosabban összefonódik a fehér keresztény identitással. A kérdés tehát nem csupán az, hogy hogyan alakítják a bevándorlási törvényeket, hanem hogy ezek a döntések miként határozzák meg, hogy kik tekinthetők igazán amerikaiaknak.

A társadalmi viták gyakran figyelmen kívül hagyják azokat az embereket, akik valódi szükségben vannak, és nem foglalkoznak azzal, hogy mi a hosszú távú hatása annak, amikor a bevándorlók kizárása és büntetése válik a fő politikai stratégiává. A menekültek és migránsok számára történő segítségnyújtás és a családegyesítés lehetősége olyan értékek, amelyek az emberségünk és a társadalmi felelősségvállalás alapját képezik. Azonban a jelenlegi politikai klíma gyakran figyelmen kívül hagyja ezeket az alapvető emberi jogokat, miközben egyre inkább a biztonság és a büntetés logikájára épít.

Miért vált az iszlám és a muszlim identitás a politikai és gazdasági kirekesztés célpontjává az amerikai jobboldalon?

Az iszlámofóbia, mint politikai eszköz, a Reagan-korszakban kezdett ideológiai gyökeret verni, amikor a gazdasági elit és az evangéliumi keresztények érdekei összefonódtak. Reagan a hagyományos amerikai értékek védelmezőjeként jelent meg, miközben politikája a gazdag rétegek adókedvezményeit és a társadalmi egyenlőtlenség elmélyítését szolgálta. Ebben a keretrendszerben a muszlimok fokozatosan „nem-fehérként” kezdtek megjelenni a közbeszédben – kulturálisan és faji értelemben is marginalizálva őket.

A 2008 utáni korszak, különösen Barack Obama elnöksége alatt, felerősítette ezt a tendenciát. Obama – akit gyakran muszlimnak gyanúsítottak vagy épp nyíltan vádoltak ezzel – az amerikai fehér evangéliumi közösségek körében mély kognitív disszonanciát váltott ki. E közösségek egy része úgy érezte, elveszítette helyét a nemzeti identitás centrumában, és ezt az érzést az új politikai realitás – egy fekete elnök, aki multikulturális és progresszív értékeket képvisel – még inkább felerősítette. Ebből a ressentimentből született meg a Tea Party és az új keresztény jobboldal, amely egyesítette az identitáspolitikát a gazdasági elitizmus védelmével.

A Trump-korszak alatt ez az ideológiai konstrukció teljesedett ki. Az iszlámellenes retorika – például a muszlim beutazási tilalom – nem egyszerűen vallási kérdésként jelent meg, hanem egy átfogó, fajilag és gazdaságilag is kódolt politikai narratívaként. A muszlimok elleni intézkedések nemcsak kulturális félelmekre, hanem gazdasági frusztrációkra is rezonáltak: a szegényebb fehér rétegek, akik a globális kapitalizmus veszteseinek érezték magukat, könnyen azonosultak az olyan üzenetekkel, amelyek szerint a „mások” – bevándorlók, muszlimok, nem-fehérek – veszélyeztetik Amerikát.

A vallási jobboldal – különösen az evangélikus mozgalom – ebben a diskurzusban nem pusztán passzív szereplő volt. Az olyan szervezetek, mint a National Association of Evangelicals, tudatosan támogatták azokat a politikákat, amelyek gazdaságilag kedveztek a felső középosztálynak és a vagyonos elitnek, miközben vallási köntösbe öltöztették a muszlimellenes retorikát. A vallásszabadságra való hivatkozás gyakran eszközzé vált a kulturális kirekesztés igazolására.

Fontos megérteni, hogy a muszlim identitás politikai eszközzé alakítása nem csupán a vallási különbségeken alapszik. Ez egy többrétegű, ideológiailag komplex konstrukció, amely egyszerre reagál faji félelmekre, gazdasági érdekekre és kulturális bizonytalanságokra. A jobboldali elit – politikai, vallási és gazdasági értelemben – olyan struktúrát épített ki, amelyben a muszlim "másik" folyamatos fenyegetésként van jelen, és amely fenyegetés folyamatos fenntartása szükséges ahhoz, hogy a hatalom újra és újra megerősítse saját legitimitását a "sajátjainak" védelmével.