A mexikói-amerikai háború, amely 1846 és 1848 között zajlott, nemcsak a két ország közötti területi konfliktusokat tette világossá, hanem számos kérdést is felvetett a rabszolgaság intézményének jövőjéről is. Az egyik legnagyobb vitát az okozta, hogy a háború során elfoglalt mexikói területeken engedélyezni kell-e a rabszolgaságot. A konfliktus kezdetén, 1846 augusztusában, David Wilmot, a demokrata párti politikus, egy javaslatot adott be, amely szerint a rabszolgaságot meg kellene tiltani minden olyan területen, amelyet az Egyesült Államok Mexikótól elfoglalt. Bár a Wilmot-proviziót végül nem fogadták el, az egyértelmű kérdést hagyott hátra: Mi lesz a rabszolgaság jövője az újonnan megszerzett területeken?

A válasz négy évvel később, az 1850-es kompromisszumban érkezett, amelyet Henry Clay dolgozott ki. Ez a megállapodás nyolc pontból állt, és részben meghatározta, hogy a kaliforniai területet mentesítik a rabszolgaság alól, míg más mexikói területek szabad kezet kaptak arra, hogy saját maguk döntsenek a rabszolgaságról. A kompromisszum ezen kívül megszüntette a rabszolga-kereskedelmet a Columbia kerületéből, de szigorúbb törvényt vezetett be a rabszolgák visszaszolgáltatásáról, amelyek lehetővé tették a rabszolgák tulajdonosainak, hogy visszaköveteljék rabszolgáikat azokból az államokból, ahová azok megszöktek.

A rabszolgaság eltörlésének elmaradása Kaliforniában részben azzal magyarázható, hogy a terület politikai viszonyai gyorsan változtak, és a rabszolgaság engedélyezése politikai szempontból nem lett volna fenntartható. 1848 januárjában a kaliforniai aranyásás felfedezése indította el a tömeges bevándorlást, amely gyorsan megnövelte a nem indián lakosságot. 1850 szeptemberében Kalifornia az Egyesült Államok tagállamává vált, és ez a döntés nemcsak a politikai, hanem az őslakos amerikaiak számára is drámai következményekkel járt.

Az 1850-es kompromisszum másik fontos eredménye, hogy két új területet hoztak létre: Új-Mexikót és Utah-t. Az elképzelések szerint ezek a területek gyorsan csatlakoztak volna az Unióhoz, de valóságban sok évtizedes várakozás következett. Új-Mexikó esetében, ahol Santa Fé városa viszonylag nagy nem indián lakossággal rendelkezett, számos küzdelem és háború, különösen az apacsokkal való harcok, késleltették az állam státusz elérését. A Utah területén élő mormon közösség szintén politikai ellentéteket generált, és végül csak 1896-ban lett az Egyesült Államok tagállama.

Az Egyesült Államok területi kiterjeszkedésének története azonban nemcsak a rabszolgaság és a helyi őslakosok ügyének kérdéseivel, hanem az amerikai beavatkozásokkal és katonai akciókkal is szoros összefüggésben állt. A Panamai Isthmus és a Gadsden-vásárlás körüli viták, amelyek biztosították az Egyesült Államok számára a hozzáférést az iszthmushoz, szintén kulcsszerepet játszottak az amerikai külpolitikában. A Bidlack-Mallarino egyezmény 1846-ban történt aláírása garantálta az Egyesült Államok számára a tranzitjogokat, amelyek hosszú távon elősegítették a Panama-csatorna építését, amit végül a 20. század elején sikerült megvalósítani.

A területi terjeszkedés, a rabszolgaság kérdése és az amerikai beavatkozások nemcsak az Egyesült Államok határait alakították át, hanem számos politikai, társadalmi és gazdasági következményt is hoztak. Az új területek gyors felvétele és az ottani őslakosok sorsa, valamint a rabszolgaság kérdése örökre meghatározta Amerika jövőjét. A történelem ezen szakasza az amerikai nemzet identitásának és területi határainak kialakulásában kulcsfontosságú szerepet játszott.

Mindezek a történések azonban nemcsak az Egyesült Államok, hanem a világ más részeinek politikáját is formálták, hiszen az amerikai terjeszkedés hatással volt a nemzetközi kapcsolatokra, különösen Latin-Amerikával és az európai nagyhatalmakkal való viszonyra. Az ilyen típusú területi konfliktusok és a katonai beavatkozások mintázata még a 20. század politikájában is megfigyelhető volt, ahol az Egyesült Államok területi érdekei és befolyásolási stratégiái meghatározóak maradtak.

Az Egyesült Államok, mint birodalom: Egy belső átalakulás története

Az Egyesült Államok birodalmi szerepvállalása nem egy hirtelen és külső tényezők által gerjesztett folyamat eredménye, hanem inkább egy belső átalakulás következménye, amely fokozatosan alakította ki az ország globális hatalmát. A birodalom kifejezésének alkalmazása az Egyesült Államokra sokak számára kényelmetlen lehet, hiszen az ország a függetlenségi háborúval és a birodalom ellenességgel indult, de a történelem ezen a téren mást mutat. Az Egyesült Államok, bár születésétől fogva ellenezte a birodalmi rendszereket, mégis olyan irányt választott, amely szoros kapcsolatba hozható egy globális birodalom kialakulásával.

Az Egyesült Államok birodalmi státusza három meghatározó pillanatra tehető. Az első ilyen időszak az Alapító Atyák kora, amikor még nem volt éles ellentét a "köztársaság" és az "birodalom" fogalma között, és az "empire" szót lazán használták. A második momentum 1898-ban érkezett, amikor az Egyesült Államok megszerezte a spanyol gyarmatok jelentős részét, és így már világossá vált, hogy az ország nemcsak egy földrajzi területen belül működik, hanem egy globális hatalomként is. A harmadik pedig a hidegháború utáni időszak volt, amikor az Egyesült Államok a világ egyetlen szuperhatalmává vált, mivel megszűnt a nukleáris fenyegetettség és a globális egyensúlyi helyzetek is más irányba tolódtak.

Ezen három időszak között hosszú időn keresztül az Egyesült Államok birodalmi szerepe elnagyoltnak tűnt a saját polgárai számára, ám a tények nem cáfolják meg, hogy már 1783-ban, a Párizsi Szerződés aláírásával, amikor a gyarmatokat formálisan is függetleneknek tekintették, az Egyesült Államok birodalom formájában létezett. Ekkor nemcsak új területek kerültek a birtokukba, hanem olyan lakosságok, akiket nem a korábbi tizenkét kolónia államigazgatása irányított, hanem egy teljesen új politikai struktúra, amely önálló formájában egy birodalomnak tekinthető.

A területi birodalom formáját követően az Egyesült Államok egy másfajta birodalmi státuszt öltött, amelyet "fél-globalizált birodalomnak" nevezhetünk. Az ilyen típusú birodalom már nem a fizikai területek, hanem az intézményi kontroll és a nem állami szereplők befolyása által formálódott. A világhatalom pozícióját ugyanakkor nemcsak gazdasági és politikai eszközökkel erősítette meg, hanem a katonai erő fenntartása révén biztosította befolyását.

Charles Maier, az amerikai birodalom egyik vezető kutatója, hangsúlyozza, hogy a birodalom nem csupán a külföldi területek meghódítását jelenti, hanem egy olyan politikai szerveződési formát, amelyben a domináns állam (az „anyaország”) és az általa szövetségesnek tekintett elit csoportok közötti kapcsolatok fontos szerepet kapnak. Ezek az elit csoportok a helyi adminisztratív egységekben elfogadják a „periféria” szerepét, míg cserébe biztonságot és stabilitást nyújtanak az adott területek számára. Az Egyesült Államok esete éppen azért érdekes, mert nem egy klasszikus, területi birodalomról beszélhetünk, hanem egy olyan hatalmi struktúráról, amely sokkal inkább a nemzetközi intézmények és a globális gazdasági kapcsolatok mentén szerveződik.

A globális hegemónia, amelyet az Egyesült Államok birtokol, a nemzetközi kapcsolatok szövetét alakítja. Az olyan multinacionális cégek, mint a Google, a Facebook vagy az Apple, amelyek az amerikai ipar részeként működnek, szintén hozzájárulnak a birodalmi befolyás növeléséhez. Az Egyesült Államok ezt az irányítást nemcsak gazdasági, hanem kulturális befolyás révén is fenntartja. A világ kulturális homogenizációja, amely a hollywoodi filmek, a zenei ipar és a technológiai újítások révén terjed, egy olyan „soft power”-t jelent, amely az amerikai dominanciát sokkal kevésbé észrevehető módon biztosítja.

A birodalom lényege tehát nem csupán területek megszerzésében rejlik, hanem a globális hatalom gyakorlásában, amely a közvetett irányításon és a nemzetközi elitcsoportokkal való együttműködésen alapul. Az Egyesült Államok e rendszer keretében nemcsak politikai és gazdasági befolyást gyakorol, hanem egy új típusú, informális birodalom szempontjából is meghatározó szereplővé vált.

A birodalmi hatalom ezen formája viszont nem statikus. Ahogyan a világ gazdasági és politikai rendszere folyamatosan változik, úgy az Egyesült Államok birodalmi státusza is átalakulhat. Az, hogy egy ország biro

Hogyan vált az amerikai evangéliumi misszió eszközzé az Egyesült Államok globális hatalmának növelésében?

A 19. század végére az Egyesült Államok vallási mozgalmai szoros kapcsolatba kerültek az ország politikai és gazdasági terjeszkedésével. Az amerikai protestantizmus, különösen az evangéliumi kereszténység, úgy vélte, hogy küldetése nemcsak vallási, hanem kulturális és politikai célokat is szolgál. Az Egyesült Államok isteni rendeltetése, mint a világ világossága, mélyen gyökerezik az amerikai kereszténység történetében, de ez a gondolat mára más vallási irányzatok követői között is elterjedt.

A vallás és az impérium között szoros kapcsolat állt fenn: az amerikai kivételesség eszméje, amely az ország sorsát egyfajta globális vezető szerepre predesztinálta, elkerülhetetlenül vezetett egy imperialista irányba. Az amerikai misszionáriusok, akiket az 1810-ben alapított Amerikai Külügyi Missziói Bizottság küldött ki, főként olyan országokba érkeztek, amelyek alacsony írástudással küzdöttek. Az oktatás szerepe kiemelkedett a missziók munkájában, és ezen keresztül a tudás és a kereszténység elterjedése mellett az Egyesült Államok ismerete is terjedt. Helyi közösségek, például a Hawaii-szigetek és Szamoa, idővel az amerikai területi birodalom részévé váltak.

Az amerikai misszionáriusok sokszor az egyetlen amerikai állampolgárok voltak egy adott országban, vagy szoros kapcsolatban álltak más amerikaiak helyi közösségeivel, így az ő jelenlétüket gyakran az amerikai kormány képviseleteként értékelték. Amikor helyi felkelések indultak a külföldi imperialisták ellen, mint például az 1900-as kínai Boxer-lázadás idején, az amerikai misszionáriusokat gyakran elsőként támadták meg.

A spanyol–amerikai háború után, amikor az imperializmus hivatalos amerikai politikává vált, a missziók gyors terjedése figyelhető meg: 1915-re már 15 000 amerikai misszionárius dolgozott külföldön. Az amerikai evangéliumi misszionáriusok vallásos meggyőződésükből kifolyólag úgy érezték, hogy kötelességük terjeszteni Isten igéjét a „kevésbé szerencsés” vagy „pogány” népek között. Ez a vallásos küldetés hamarosan szembekerült a liberális protestantizmus növekvő hatalmával, amelyet a szekularizmus és a tudományos fejlődés befolyásolt. A vallási és társadalmi diskurzusban két válasz alakult ki: az egyik a fundamentalizmus, amely visszatért a bibliai ortodoxiához, míg a másik a neo-evangéliumi irányzat volt, amely a társadalmi felelősségvállalást és a társadalmi problémák kezelését hangsúlyozta.

A neo-evangéliumi irányzat, amelyet Harold Ockenga, a Nemzeti Evangéliumi Szövetség alapítója így jellemzett, szociális tudatosságot hozott a kereszténységbe, miközben megőrizte az ortodox vallásos tanokat. Az irányzat nemcsak a személyes üdvösségre és az örök igazságokra összpontosított, hanem a faji kérdésekkel, háborúval, osztályharccal, alkoholfogyasztással, fiatalkori bűnözéssel és a nemzeti imperializmussal is foglalkozott. Ironikus módon, miközben a neo-evangéliumi eszme kezdetben az imperializmussal szembeni ellenállást hirdette, a második világháború után az egyik legnagyobb támogató erejévé vált az Egyesült Államok „félglobális” birodalmának.

A hidegháború, Izrael állam megalakulása és az iszlám szélsőségesség emelkedése egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy az evangéliumi kereszténység az Egyesült Államok külpolitikájának fontos támogatójaként lépjen fel. Az amerikai evangélikusok számára az antikommunizmus és az iszlám extremizmus ellen vívott harc az imperialista politika legitimációját jelentette. A hidegháború idején az amerikai evangéliumi közösségek nemcsak vallásos, hanem politikai küldetésüknek is tekintették a kommunizmus elleni harcot, és határozottan támogatták a nagyobb védelmi kiadásokat és a militarista külpolitikát.

A második világháború után az Egyesült Államok evangéliumi misszionáriusai nemcsak nem keresztény országokban dolgoztak, hanem a kereszténység különböző irányzatai is megjelentek a világ szinte minden részén. A nem keresztény országok helyett az amerikai misszionáriusok főként Afrikába, az Ázsiai–Csendes-óceáni térségbe, valamint Latin-Amerikába és a Karib-térségbe indultak. A nagy amerikai evangélikus prédikátorok, mint Billy Graham, egyre inkább ezeket a régiókat választották missziós útjaik célpontjául. Graham szerint, amikor Isten igéjét hirdette, akkor nemcsak mint amerikai, hanem mint az Isten Királyságának nagykövete járt. Azonban a fogadó országokban az emberek gyakran nemcsak vallási, hanem materiális segítséget is kaptak az amerikai misszionáriusoktól, mint például oktatás, egészségügyi ellátás és szociális szolgáltatások formájában.

Ez a globális evangéliumi misszió tehát nemcsak vallási küldetést teljesített, hanem szoros kapcsolatban állt az Egyesült Államok nemzetközi befolyásának növelésével, miközben a vallásos közösségek tudatosan vagy tudattalanul is hozzájárultak az amerikai globális hatalom megerősítéséhez. A misszionáriusok munkája azáltal, hogy nemcsak vallási üzenetet hoztak, hanem társadalmi és anyagi támogatást is, létrehozott egy olyan nemzetközi közösséget, amely tudatában volt az Egyesült Államok globális szerepének és annak hatásának.

Hogyan formálta az Egyesült Államok az újkapitalizmus globális modelljét?

A Semiglobalis Birodalom idejére az Egyesült Államok számára egyértelművé vált, hogy ami jó Wall Street számára, az jó az egész ország számára is. Az amerikai banki és értékpapíripar a politikai kampányok egyik legnagyobb támogatója lett, de amikor elérte befolyása csúcspontját, nem kellett olyan közvetlenül vásárolnia szívességeket, mint például a dohányipari vagy katonai cégek. Inkább arra építhetett, hogy a washingtoni belső körök már amúgy is hitték, hogy a nagy pénzügyi intézmények és a szabad tőkepiacok kulcsfontosságúak Amerika globális pozíciójának fenntartásában. A multinacionális cégek (MNE-k) lobbizása sikerrel járt, és hozzájárultak egy olyan globalizált világ kialakulásához, amely a határokon átnyúló tőkefolyamatokat részesítette előnyben. Az amerikai közvetlen külföldi befektetések (FDI) tőkéje 1990-ben 0,7 billió dollárról 2014-re 6,3 billió dollárra nőtt. Bár az Egyesült Államok részesedése a világ FDI-jéből csökkent (nem meglepő módon, figyelembe véve a külföldi multinacionális cégek gyors növekedését), a részesedés 2014-ben még mindig majdnem egynegyedet tett ki. A teljes tőkeállomány pedig négyszer akkora volt, mint a második helyezett Németországé.

Nemcsak a multinacionális cégek segítettek az amerikai szabadpiaci kapitalizmus világméretű terjedésében, hanem az Egyesült Államok által irányított intézmények és nem állami szereplők (NSA) is kulcsszerepet játszottak. Már a hidegháború vége előtt az IMF és a Világbank egy reformcsomagot dolgozott ki, amelyet Washington Konszenzusnak neveztek el. Ezt a csomagot aztán alkalmazták azokban az országokban, amelyek segítségre szorultak a washingtoni intézményektől. Kezdetben a csomag viszonylag nem volt vitatott, és főként a makrogazdasági stabilizációra összpontosított. Azonban a hidegháború végére a reformok magukban foglalták a deregulációt, a privatizációt és a pénzügyi piacok liberalizálását. E reformokat aztán a volt szovjet blokk országaira is alkalmazták, ahol az IMF és a Világbank mellett egy új intézmény is segédkezett, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD), amelyet kifejezetten az amerikai támogatással hoztak létre e célból.

A reformok hatása drámai volt. Nemcsak Latin-Amerikában, Afrikában és Ázsiában volt érezhető, ahol már az Egyesült Államok befolyási övezetébe tartoztak, hanem a volt szovjetunióbeli országokban is, például Oroszországban. Ott a reformok, amelyeket a Harvard Nemzetközi Fejlesztési Intézete (HIID) irányított, az USAID pénzügyi támogatásával, a közvagyont szó szerint tűzáron értékesítették, és az ország gyorsan privatizálódott. Nem meglepő módon, a Washington Konszenzussal szemben erős ellenállás alakult ki. Ez az ellenállás a birodalom visszavonulásának részeként elemzés alá kerül a könyv harmadik részében. Azonban fontos hangsúlyozni, hogy az Egyesült Államok milyen sikeresen használta ki az unipoláris pillanatot, hogy a szabadpiaci kapitalizmus vízióját elterjessze a világban. Sok ország lelkesedéssel fogadta el ezt a víziót, és igyekezett szorosabb kapcsolatokat kialakítani az Egyesült Államokkal kereskedelmi és befektetési területen. Még azokban az országokban is, amelyek a leghevesebb ellenállást fejtették ki, az Egyesült Államok és intézményi szövetségesei által támogatott reformok nem tűntek el teljesen.

Az Egyesült Államok vezető szerepe a kommunikációs technológiák területén a hidegháború nagy részében megkérdőjelezhetetlen volt. A Szovjetunió 1957-es Sputnyik 1 műholdjának fellövése hatalmas sokkot okozott az amerikaiak számára, de Eisenhower és Kennedy elnökök kormánya gyors választ adott, és végül sikeresen lekörözték a Szovjetuniót az űrversenyben. A Szovjetunió összeomlása után az Orosz Föderáció képtelen volt fenntartani költséges űrprogramját a korábbi szinten, míg az amerikai kormányzatok a jövőt úgy látták, hogy az Egyesült Államok űrben való vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen marad, biztosítva kereskedelmi érdekeit, és jogot adva az űr rendőri ellenőrzésére.

Ezek az események egy új imperiális politika modelljét képviselték a hidegháború utáni időszakra. 2010-ben az amerikai kormányzati űrpolitikájában az szerepelt, hogy az Egyesült Államok elkötelezett amellett, hogy elősegítse a kereskedelmi űrszektor növekedését, amely globálisan versenyképes, és elősegítse az amerikai vezetést az új piacok és innovációk terén. Az Egyesült Államok űrhatalmi ambíciói azonban nemcsak gazdasági, hanem katonai szempontból is fontosak voltak, és a 2015-ös adatok szerint az Egyesült Államok volt a legnagyobb műhold-operátor, a világ műholdjainak közel felét birtokolva.

Az amerikai kormányzat ezen célkitűzései a technológiai iparban is éreztették hatásukat. A DARPA (Defense Advanced Research Projects Agency), amelyet Eisenhower elnök alapított 1958-ban, kulcsszerepet játszott az Egyesült Államok globális technológiai vezető szerepének megerősítésében. A DARPA hozzájárult többek között az internet, az automatikus hangfelismerés, a nyelvi fordítás és a GPS rendszerek kifejlesztéséhez, amelyek mind katonai, mind polgári célokra szolgáltak.

A világkommunikációs és űrtechnológiai vezetés mellett az Egyesült Államok az információs technológia területén is megteremtette a globális dominanciát, és a digitális világban ma is meghatározó szereplő. Az amerikai fejlesztési ügynökségek és kormányzati intézmények különböző formákban támogatták ezt a fejlődést, és a stratégiai célok elérése érdekében folyamatosan alkalmazták a modern technológiai eszközöket.

Miért csökken az Egyesült Államok gazdasági növekedésének motorja, a teljes tényezős termelékenység?

Az Egyesült Államok gazdasági növekedésének egyik legfontosabb összetevője a teljes tényezős termelékenység (TFP), amely magában foglalja a technológiai fejlődést, az innovációt, valamint a menedzsment és logisztikai rendszerek általános fejlődését. Történelmileg az amerikai gazdaság e területen is élen járt, amit az ország jelentős kutatás-fejlesztési ráfordításai, világhírű egyetemei és a Szilícium-völgy innovatív high-tech vállalatai is tükröznek. Ennek ellenére a TFP növekedési üteme az 1945 utáni évtizedekben folyamatosan csökkent, kivéve az 1996–2005 közötti időszakot, amikor a számítástechnika és az információs technológia korábbi beruházásainak eredményeit élvezhette a gazdaság. Az ezt követő évtized azonban a poszt háborús időszak legalacsonyabb TFP-növekedését hozta.

A TFP csökkenése szoros összefüggésben áll a munkaerő termelékenységének lassuló növekedésével. Ez a tendencia komoly aggodalmakat váltott ki az Egyesült Államokban, és élénk szakmai vitákat generált. Az optimisták szerint a jelenlegi kutatások az energia, biotechnológia, dolgok internete és robotika területén hosszú távon jelentős áttörést hozhatnak, ám ezek hatása a nemzeti szintű termelékenységben még nem érzékelhető.

Fontos megjegyezni, hogy az amerikai kutatás-fejlesztési kiadások továbbra is a világ élvonalában vannak, bár Kína gyorsan felzárkózik. A jelentős változás az, hogy a finanszírozás túlnyomó része már alkalmazott kutatásra irányul, és jellemzően a magánszektor végzi, szemben az ötven évvel ezelőtti állami dominanciával, amely főként az alapkutatások finanszírozását biztosította. Ez az átalakulás befolyásolja az innováció jellegét és terjedését.

A Szilícium-völgy különleges helyet foglal el az amerikai gazdaságban. Olyan technológiai központ, amely az 1970-es évektől kezdve a szilícium-chipek gyártására alapozva vált a high-tech ipar zászlóshajójává, és olyan vállalatok otthona lett, mint az Apple, Google anyavállalata, az Alphabet, vagy a Facebook. Ezek a cégek a tudomány, technológia, mérnöki és matematikai végzettséggel rendelkező alkalmazottak legmagasabb arányát foglalkoztatják, és korábban képesek voltak munkahelyeket teremteni a gazdaságban. Azonban az ezredforduló után a fiatal high-tech vállalatok száma csökkent, a munkahelyek létrehozása pedig gyakran elmaradt a megszűnéstől. Emellett a legnagyobb technológiai cégek jelentős pénzeszközöket halmoznak fel külföldön, ami megnehezíti az innováció széles körű elterjedését az országban.

Az amerikai oktatás történelmi jelentősége sem elhanyagolható a munkaerő minőségének fejlesztésében. A 19. század közepétől az Egyesült Államokban az oktatás kiemelt prioritás volt, és ez hozzájárult a magas munkatermelékenységhez és az ebből eredő gazdasági növekedéshez. Azonban az 1980-as években megjelent „A nemzet kockázatban” című jelentés rávilágított az oktatás romló minőségére, ami hosszú távon veszélyezteti az ország versenyképességét. Azóta bár reformok történtek, az oktatási rendszer teljesítménye nem érte el a versenytársakét, és az oktatás és a munkaerőpiac igényei között egyre növekvő szakadék keletkezett.

Az amerikai gazdaság termelékenységének és növekedésének megértése ezért csak az oktatásba, a kutatás-fejlesztésbe, valamint az innováció elterjedésébe való befektetések összefüggésében lehetséges. Az állami és magánszféra együttműködésének, a megfelelő innovációs ökoszisztéma kialakításának és az oktatási rendszer fejlesztésének kulcsszerepe van a termelékenység emelkedésében, amely nélkül a gazdasági növekedés hosszú távon fenntarthatatlanná válhat.

Fontos, hogy a technológiai fejlődés nem önmagában elég a gazdasági dinamizmus fenntartásához. Az innovációk társadalmi és gazdasági integrációja, a készségek folyamatos fejlesztése, valamint a versenyképes, rugalmas munkaerőpiac megteremtése legalább annyira lényeges. Az amerikai példából kitűnik, hogy a kutatási ráfordítások növelése önmagában nem garantálja a termelékenység és a növekedés újabb fellendülését, ha a társadalmi-gazdasági struktúrák nem alkalmazkodnak megfelelően az új technológiákhoz és a globalizált versenyhez.

A tudományos írás félelme és az aranyilvos megoldás keresése
Miért olyan különleges a japán vásárlási élmény?
Hogyan kommunikáljunk étteremben különböző nyelveken?