A tudományos írás félelme és az aranyilvos megoldás keresése

A tudományos írás minden szerzője az iskolában kezd, ahol egyetlen személynek ír: a tanárnak. A professzorok az írásokat értékelőként olvassák, és a feladatuk világos: figyelmesen átolvasni az írást, majd értékelni azt. Ennek a feladatnak a legfontosabb tulajdonsága a részletesség. Az értékelő az írás minden szavát alaposan, teljes egészében végigolvassa. Edward Tayler egykori tanárom ezt így fogalmazta meg: „Az emberi gyengeséget figyelembe véve ésszerűen remélhetjük, hogy a legnagyobb figyelemmel, együttérzéssel olvassák el minden egyes szavunkat — olyan figyelemmel, amit soha többé nem remélhetünk.” Ez a figyelem a legnagyobb ajándék. Ahogy Simone Weil fogalmazott: „A figyelem a legritkább és legpontosabb forma a nagylelkűségben.”

De van egy másik fontos és kézzelfogható oka annak, hogy a diákírók elvárhatják ezt a gondos figyelmet: az olvasó meg van fizetve. Az értékelő fizetett olvasója éppen az ellenkezője a hétköznapi olvasónak. Az átlagos olvasók fizetnek azért, hogy olvashassanak (könyvekért, folyóiratokért, weboldalakért), és semmi kötelezettségük arra, hogy alaposan elolvassák, amit kézbe vesznek. Az olvasók akkor hagyják abba az olvasást, ha nem élvezik, vagy ha nem érzik, hogy valami értékeset kapnak az élményből. Minden tudományos író úgy kezd, hogy egy bezárt közönségnek ír: valakinek, aki ténylegesen pénzt kap azért, hogy figyelmet szenteljen a munkájának. Még mielőtt elérnék a posztgraduális iskolát, vagy azon túlra lépnének, a tudományos írók éveken át szokják azt a sajátos olvasót, aki nem fogja feladni, mert ő pénzt kapott a figyelméért.

A fő probléma a bezárt közönség számára való írással az, hogy megtanít bennünket arra, hogy magát az olvasó figyelmét természetesnek vegyük. A diákírók hajlamosak túlzottan is részletezni, mert tudják – tudatosan vagy tudattalanul –, hogy az olvasó nem fogja félbehagyni az olvasást. Kezdhetnek egy mérfölddel messzebb a témájuktól, és lassan közelíthetnek hozzá. Vagy három példát adhatnak, amikor egy is elegendő lenne (ami gyakran a szószám elérésére szolgál, mondja nekem, hogy soha nem tette ezt?), mert bíznak benne, hogy az olvasó kitart és végigolvassa.

A diákírók tehát, amikor egyetlen értékelőnek írnak, eljátsszák a tudományos írás primordiális jelenetét. Mint más mitikus pillanatok, amelyek az eredeti tudatosságra vonatkoznak — Ádám és Éva esése, a freudi felfedezés, a civilizáció diszkrét elégedetlensége —, ez a primordiális jelenet csalódást ígér. Jelzi a későbbi kudarcaikat. A tudományos írás primordiális jelenete azonban sokkal rosszabb következményekkel jár: elidegeníti és figyelmen kívül hagyja az olvasót. Ha tudjuk, hogy az olvasó úgyis végigolvassa, akkor nem kell annyira aggódnunk azon, hogyan kezeljük őt. Ha biztosak vagyunk benne, hogy az olvasó végig fogja olvasni, nem kell törődnünk vele.

De a legnagyobb probléma nem csupán az, hogy figyelmen kívül hagyjuk az olvasót, hanem hogy ezt a rossz szokást folytatjuk. A diákírók nem hagyják maguk mögött a primordiális jelenetet, hanem újra meg újra létrehozzák és megismétlik. Az akadémiai írók ezen hibák újra meg újra történő elkövetése, a figyelmetlen írás, a legrosszabb akadémiai írások születéséhez vezet. Az írónak egyre inkább el kell fogadnia, hogy a tudományos írás nemcsak önálló szórakozás, hanem közönsége számára is fontos.

Az akadémiai írás legtöbbje barátságtalan és udvariatlan. Túl sok akadémiai író kezeli olvasóit közömbösen, vagy még rosszabbul. De az olvasóink azok, akik miatt az akadémiai írás létezik. A tudományos munka iránti tiszteletlenség mindannyiunk problémája. Ha a felsőoktatás közjó — és annak kell lennie —, akkor az hatékonyan kell kapcsolódnia a szélesebb közönséghez. Mégis, az oktatásban dolgozó írók különböző közönségeket, köztük a saját közvetlen közösségüket is, rosszul kezelik. Túl sok tudományos írás küld negatív üzenetet az olvasóknak: nem számítanak.

Fontos, hogy a tudományos írás nemcsak önálló feladatként létezik, hanem egy szélesebb közösség számára is hasznos kell hogy legyen. Az írók felelőssége, hogy figyelmet szenteljenek azoknak, akik olvassák őket. Azt is fontos megérteni, hogy a tudományos munka nemcsak az egyes írók számára fontos, hanem mindannyiunk számára, mint közösség. Az akadémiai írás célja, hogy tiszteletet ébresszen a tudományos munkák iránt, és hogy mások számára is érthetővé váljon.

Miért fontos a lábjegyzetek és hivatkozások helyes használata az akadémiai írásokban?

A lábjegyzetek és hivatkozások, bár alapvetően szükségesek az akadémiai írásokban, gyakran elvonhatják a figyelmet az érvelés fő száláról. Az olvasó figyelmét könnyedén elterelhetik, különösen akkor, ha túlzottan támaszkodunk rájuk, vagy ha nem megfelelően alkalmazzuk őket. Ennek az a következménye, hogy az író és az olvasó is eltévedhet, vagy elveszítheti a fókuszt, ha túl sok információt helyezünk el ilyen módon a szövegben. Azonban, ha megfelelően használjuk őket, a lábjegyzetek és hivatkozások hozzáadhatják a szöveghez azt a plusz információt, amely kiegészíti a fő érvet, de nem vonja el a figyelmet a lényegi mondanivalóról.

Azok, akik sokat dolgoznak akadémiai szövegekkel, idővel megtanulják, mikor érdemes a lábjegyzeteket alkalmazni. Az alapvető szabály az, hogy ha egy információ nem segíti elő közvetlenül az érvet, akkor az nem való a fő szövegbe. Ha mégis úgy ítéljük meg, hogy valamilyen okból fontos, akkor érdemes a lábjegyzetek között elhelyezni. Az ilyen típusú információk a fő mondanivalóhoz képest másodlagos jellegűek. A legjobb példák erre az olyan kis információk, amelyek nem elengedhetetlenek, de érdekesek lehetnek az olvasó számára, vagy esetleg egy kiegészítő adatot biztosítanak. Azonban ha valamit „csak úgy” odadobunk a szöveghez, mint egy mellékes megjegyzést, azt érdemes inkább a lábjegyzetekbe helyezni.

A lábjegyzetek és hivatkozások túlzott alkalmazása azonban könnyen zavart okozhat. Ahogy Oliver Sacks, a neves neurológus és író is megjegyezte, a lábjegyzetek gyakran bonyolult, zavaros labirintust alkothatnak, amelyek zökkenthetik az olvasót. A lábjegyzetek egyfajta szellemi kihívást jelentenek, amely gyakran megzavarhatja a szöveg lineáris olvasását, ami a hagyományos könyveknél különösen problémát jelenthet. Az írók, mint Sacks, hajlamosak túlzásba esni a lábjegyzetekkel, mivel úgy érzik, hogy mindent meg kell osztaniuk az olvasóval, de a túl sok lábjegyzet könnyen elveszítheti az olvasó érdeklődését.

Továbbá, a hiperhivatkozások veszélyesebbek lehetnek. Ma már a legtöbb írás, akár kereskedelmi kiadásról, akár digitális formában megjelenő művekről beszélünk, online elérhető. A hiperhivatkozás, amely egy másik szövegre irányít, gyakran annyira elvonja az olvasó figyelmét, hogy nehéz visszatérni az eredeti szöveghez. A hiperhivatkozások egyfajta "transzportáló" eszközként működnek, amelyek az olvasót egyik helyről a másikra repítik, és az olvasónak könnyen el lehet veszítenie a kapcsolatot a fő szöveggel. Ha hivatkozásokat alkalmazunk, ügyeljünk arra, hogy azok ne vonják el túlságosan a figyelmet az érvetől.

A hivatkozások célja nemcsak a közvetlen idézetek és források dokumentálása. Az akadémiai írásokban a hivatkozások lehetőséget adnak arra is, hogy olyan információkat közöljünk, amelyek közvetlenül nem kapcsolódnak a fő érvet támogató bizonyítékokhoz, de mégis érdekesek vagy hasznosak lehetnek az olvasó számára. A hivatkozások alkalmazása a jó írás egyik kulcsfontosságú része, hiszen segíthet kiegészíteni a mondanivalót és mélyíteni a szöveg kontextusát, anélkül hogy elveszítenénk a fókuszt.

Az információk vizuális bemutatása is fontos szerepet játszik a mai akadémiai írásokban. Az adatok vizualizálása lehetőséget ad arra, hogy az információkat érthetőbbé és szemléletesebbé tegyük. Az adatok vizuális ábrázolása, mint például grafikonok, diagramok vagy táblázatok, hatékony módja annak, hogy összefoglaljuk a bonyolult statisztikákat és trendeket. A szöveges információk mellett a vizuális eszközök segíthetnek abban, hogy a közölt adatok könnyebben és gyorsabban érthetők legyenek. A vizuális adatábrázolás nemcsak az érvek megerősítésére szolgál, hanem önálló történetet is elmondhat, ami sokkal érthetőbb és világosabb, mint a szöveges magyarázat.

A vizuális történetmesélés egyik legfontosabb alapelve, hogy az adatokat tisztán és pontosan kell bemutatni. A legjobb, ha az egyszerűbb megoldásokat választjuk, mivel a túl bonyolult vagy túlzottan színes ábrák könnyen elvonhatják a figyelmet az alapinformációkról. A vizuális eszközök, mint például a scatter plot vagy histogram, gyakran a legjobban alkalmazható formák az adatok bemutatására, mivel ezek tisztán és egyszerűen közvetítik az információkat.

A statisztikai adatok és a vizuális történetmesélés mind a retorika részét képezik, amely arra szolgál, hogy az olvasót meggyőzze egy adott érvről. A statisztikai elemzés és a vizuális ábrázolás eszközei szoros párhuzamot mutatnak a verbális érveléssel, és sok esetben a legjobb eredményt akkor érhetjük el, ha ezeket az eszközöket összehangoltan használjuk.