A neoliberális világválság és a demokratikus katasztrófa határvonalai

A neoliberalizmus terjedésével, amely egyre inkább kizárólag a gazdagok számára biztosít előjogokat, és a közösségi részvételtől és elszámoltathatóságtól elválasztott hatalom egyre inkább elvonttá vált, egyre világosabbá vált, hogy a liberális demokráciára tett ígéretek nem teljesültek. A társadalom növekvő részei számára világossá vált, hogy a liberális demokrácia nem képes garantálni a jobb életet mindenki számára. Az egyre élesebbé váló politikai és gazdasági egyenlőtlenségek hatására egyre nehezebbé vált fenntartani azt a dogmát, hogy a munkásosztálynak keményebben kell dolgoznia kevesebbért, miközben a demokratikus részvétel egyedül az választásokban merült ki. A liberális demokrácia ígérete, hogy mindenkinek egy jobb jövőt biztosít, kezdett meginogni, és egyre többen érzékelték, hogy az előző politikai berendezkedés hibáit és kompromisszumait felváltotta valami még veszélyesebb.

A globális válságok – különösen a 2008-as pénzügyi válság, valamint a Covid-19 világjárvány következményeként – egyre világosabbá tették az autoritárius rezsimek politikai és morális összeomlásának jeleit. A Trump-adminisztráció alatt a neoliberalizmus és a populizmus összekapcsolódásával a politika egy olyan háborús gépezetté vált, amely a piac értékeinek, valamint Trump folyamatos jogellenességének szolgálatába állította az államot. Ebben a kontextusban a gazdasági, kulturális és vallási nacionalizmus egy olyan új ideológiát képviselt, amely elnyomja a különböző kisebbségeket és radikalizálja az agressziót.

A neoliberalizmus fejlődése azáltal, hogy a gazdagok adócsökkentése, a vállalatok szabályozásának csökkentése és a szociális programok megvágása révén destabilizálta a demokrácia kulcsfontosságú intézményeit, végső soron a társadalom erőszakos, politikai és gazdasági energiáit indította be. A Trump-rezsim idején az erőszakot az állami és polgári szférák között áramló dinamikák vezérelték. Az Egyesült Államokban a fegyverek elterjedése és a börtönrendszer növekedése már nem csupán a katonai erőszak és a kriminalizáció terjedését jelezte, hanem egy militarizált társadalom kialakulását is, amely a neoliberalizmus logikáján alapul.

A neoliberalizmus kudarcát nemcsak a gazdasági különbségek növekedése és a szociális programok leépítése jelzi, hanem a globális szinten terjedő fasiszta politikai tendenciák is. A neoliberalizmus világában a bevándorlókat és menekülteket ellenségként, „invázióként” ábrázolják, míg a kritikus újságírókat, oktatókat és disszidenseket a „hazaárulók” kategóriájába sorolják. Az ilyen politikai környezetben a közös felelősségvállalás minden alapja eltűnt, és a társadalom egyre inkább a széttagoltság felé mozdult.

Ahhoz, hogy a jelenlegi helyzet valódi változáson menjen keresztül, fontos megérteni, hogy a neoliberalizmus nem csupán gazdasági és politikai eszközként működik, hanem mélyebb társadalmi és kulturális hatásokat is gyakorol. A neoliberalizmus egyik legfontosabb jellemzője az, hogy miközben az egyéni szabadságot és jólétet ígéri, valójában a társadalom legszegényebb rétegeit még inkább kiszorítja, miközben a gazdagok számára újabb előnyöket biztosít. Ennek a rendszernek a megértése kulcsfontosságú ahhoz, hogy felismerjük a demokratikus társadalom valódi problémáit, és képesek legyünk olyan alternatívákat keresni, amelyek nem a neoliberalizmus torz szemléletére építenek.

Miért fontos a történelem felejtése a fasiszta politika szempontjából?

A politika mint látványosság az érzékeket zajjal, olcsó melodrámával, hazugságokkal és bohóckodással telíti meg. Ez nem azt sugallja, hogy a politika tiszta színházként való ábrázolása csupán szórakoztatásra és figyelemelterelésre szolgál. Trump az szórakoztató csatornákat újfajta politikai formává alakította. Ő találta fel a pandémiai pedagógia új formáját, amely a digitális média hatalmából nőtt ki és arra használták, hogy megkerülje a hagyományos kommunikációs és párbeszédes csatornákat, közvetlenül beszélve híveivel, miközben gyűlölet-hangulatot teremtett egy olyan visszhangszférában, amelyet még a hatalom legmagasabb szintjeiről is tápláltak. Míg az amerikai liberális média egyes elemei erőteljesen bírálták Trumpot, ezek háttérbe szorultak a digitális média látványos kampányai és a mainstream híradások mellett. Ebben az esetben a vállalati irányítású média ritkán kérdőjelezte meg Trump háborús nyelvét, ahogy az hozzájárult az autoriter kormányzati mód érvényesítéséhez. Ilyen körülmények között a háború mint állandó társadalmi kapcsolat normalizálódott, és a társadalom és politika elsődleges szerveződési elvévé vált. A háború továbbra is a nyelv operatív és meghatározó jellemzője, és a hatalom összes viszonyának mátrixaként működik.

A jelenlegi történelmi pillanatban a militarizáció látványossága a figyelemelterelés, megosztottság és fragmentálódás kultúrájának részévé vált, miközben elutasítja annak kérdését, hogyan osztozik az Egyesült Államok a fasiszta politikai elemekben, amelyek összekapcsolják más autoriter országokkal, mint Brazília, Kína, Törökország, Magyarország, Fülöp-szigetek és Lengyelország. A világjárvány közepette sok ország digitális megfigyelési formákat alkalmazott, vészhelyzeti hatalmakkal elnyomta az ellenállást, rendőri erőszakot alkalmazott azokat a területeken, amelyek nem voltak biztonságosak, leállította a hagyományos és közösségi médiát, és háborút indított a politikai ellenségekkel szemben. A pandémia közepette mindezek az országok egy olyan fasiszta politikát öleltek magukhoz, amely a törvényi alapú demokrácia bomlásával, valamint gyűlölet, nativizmus és állami elnyomás diskurzusával keveredett. A sötét időszakokban a mindennapi élet militarizációja a fasiszta múlt elemeit mutatta, miközben egy olyan depolitizált formát teremtett, amelyben a közvélemény nagyrészt elutasította annak kérdését, hogy „miért tartja még mindig olyan erősen fogva a modern életet Hitler és a náci Németország emléke.”