Az emberi társadalom számára a rend és a harmónia iránti vágy olykor önpusztító hatással bír. A fejlődés határain belül ragadva, ahelyett hogy egyensúlyra törekednénk, hajlamosak vagyunk a káosz, az ellentét keresésére anélkül, hogy hajlandóak lennénk átgondolni az összefüggéseket, amelyek az ellentétek egyesítéséhez szükségesek. A kultúra, a társadalom és a nyelv mind hatással vannak arra, hogy miként formálódik a világ, és hogyan fogadjuk el a világot, mint azt, amit nemcsak tapasztalunk, hanem ami szerves részévé válik gondolkodásunknak is. Az "idióták" és a "képzeletbeli harmadik személyek" egyre inkább a társadalom tükrévé válnak. Deleuze és Guattari gondolatai szerint a hétköznapi beszédaktusok mindig visszautalnak egy olyan "harmadik személyre", akinek jelenléte elengedhetetlen a társadalmi kommunikációban: „Úgy beszélek, mint apa”; „Úgy gondolkodom, mint egy idióta”; „Úgy cselekszem, mint Zarathustra.”

Az idiótizmus nem pusztán egyéni vagy társadalmi eltévelyedés, hanem egy olyan állapot, amely a társadalom peremére szorítja a normális viselkedést, és hatékonyan elmozdítja a valóság különböző elemeit. A "nem biztos" állapotot, amelyet az Idiokracia (2006) című filmben bemutatnak, egy olyan jövőként ábrázolják, amelyben a társadalom fokozatosan lezüllik a tudatlanságba, miközben a hőseink megpróbálnak értelmet találni egy valóságban, amelyben a bölcsesség már nem létezik. Az emberek egy olyan rendszerben élnek, amelyet a pénz és a hatalom ural, de közben az alapvető társadalmi normák már elmosódnak.

Az Idiokracia víziója arra épít, hogy a tudatlanság és a tudás közötti szakadék szélesedése elkerülhetetlen következményekkel jár. A filmben Joe, a „legokosabb élő ember”, akit a társadalom egy elavult tudományos kísérlet részeként ébreszt fel a jövőben, kénytelen szembenézni egy olyan világgal, amely a legprimitívebb szinten van. A társadalom nemcsak hogy nem képes fenntartani a gazdasági rendszereket, de egy-egy alapvető igazságot is képtelen megérteni. A probléma nemcsak az emberek alacsony intelligenciájában rejlik, hanem a rendszer működésképtelenségében is. A szocializmus és a kapitalizmus elemei egyszerre jelennek meg, miközben az emberek egy-egy szórakoztató fogyasztási élményre vágynak, anélkül, hogy bármilyen tudatos kapcsolatot keresnének a világ valóságaival.

A filmben bemutatott jövőben a társadalom széttöredezetté válik, ahol az egyének közötti kommunikáció és kapcsolat már szinte teljesen értelmetlen. Az emberek képtelenek megérteni a szimbolikus jelentéseket, amelyek egykor összekapcsolták őket a társadalmi valósággal. Az ünneplés, a szimbólumok és az identitás keresése mind üres és értelmetlen cselekedetekké válnak. A Idiokracia nemcsak hogy a tudatlanság dominanciáját ábrázolja, hanem a politikai struktúrák totális válságát is. A kormányzati hatalom, a társadalom vezetése és az irányító osztály látszólag nemcsak elhibázott, hanem közömbös is a társadalom többi rétege iránt.

Miként válhatott lehetségessé egy ilyen jövő? A válasz egyaránt biológiai és társadalmi eredetű. A filmben az oktatott elit, amely nem tudott utódokat nemzeni, fokozatosan kihalt, míg az oktatási rendszerrel nem rendelkező, alacsonyabb rétegek népessége exponenciálisan megnövekedett. Az ideológiai rendszerek szétesése egy olyan társadalmat teremtett, amelyben már semmi sem illeszkedik a hagyományos politikai keretekbe. Az "ordoliberális" totalitarizmus és az anarchikus diszfunkcionalitás határvonalán egyensúlyozva, a társadalom ideológiátlan, céltalan és végső soron értelmetlen lett.

Mégis, az Idiokracia nem csupán a társadalom és az egyén közötti szakadékot mutatja be, hanem egy mélyebb társadalmi és gazdasági állapotot is, amelyben az emberek már nem képesek megérteni, hogyan lehetne jobbá tenni a világot. A film egyben azt is ábrázolja, hogyan válhat egy ilyen leépült társadalom a fogyasztói ideológia áldozatává, miközben az elnyomás rendszere továbbra is működik. Az egyéni élmények, bár autentikusak, elvesztették kapcsolatukat a kollektív tapasztalattal, a közösségek pedig szétesnek.

A film végső soron azt a paradoxont is bemutatja, hogy míg a társadalom sokrétű problémái és diszfunkcionalitása szembetűnő, egy olyan elit, amely képes manipulálni a tömegeket, mégis képes fenntartani a status quót. A film hőse, Joe, a jövő messiása, végül visszanyeri a hatalmat, és miközben a társadalom elidegenedett, üres célokat követ, ő egyfajta "realista szocialista" lépésekkel próbál javítani az életkörülményeken. Ám a struktúrák nem változnak: a tömeg megnyugszik, de továbbra is a hatalom irányítása alatt él. A jövő idiótái boldogan élnek, és a politikai helyzet változatlan marad.

Miért válik az emberi lét egyre inkább „frenetikus” és „idiotikus”?

A modern világban az új és az hasznos közötti határvonal egyre homályosabbá válik. Ahogy Theodor Adorno írta: az emberek egy olyan világban élnek, amely már eleve utilitárius, és mind inkább hasznosak kívánnak lenni ebben a rendszerben. Az új impulzusok, amelyek folyamatosan betörnek a világunkba, azt hirdetik, hogy most már minden egyes új dolognak van egyfajta „hasznossága”, amelyet mindenki kénytelen elfogadni. Az emberek egyre inkább az új dolgokat az ősi, már ismert dolgokkal hasonlítják össze, úgy kezelve őket, mintha azok a régmúlt hasznosságát tükröznék, csupán egy kissé eltolódott időpontban. A fogyasztói elektronika, amely régen hosszú éveken át szolgált, ma már csupán pár hónapos életciklusokkal rendelkezik, és az új termékek gyors egymásutánban tűnnek fel, sokszor anélkül, hogy valóban megfelelnének a hirdetett ígéreteknek.

Ez az új típusú hasznosság elindítja a fogyasztókat egy olyan ördögi körben, amelyben a hasznosság nem csupán eszköz a világban való boldoguláshoz, hanem inkább a fogyasztók folyamatos „összefonódása” a csoportokkal és az egyre inkább túlszaturált személyes információk megosztására való hajlamával válik a központi elemmé. Ennek a körforgásnak a célja, hogy az egyén vágyait objektivizálja, és elhitesse vele, hogy a vágyak, amelyek valójában a rendszerből erednek, a saját vágyai. A világ nemcsak kívülről hat ránk, hanem belülről is befolyásol minket, és eltereli figyelmünket azoktól az eredeti, közvetlen kapcsolatoktól, amelyek életek között kellene, hogy létezzenek.

Az ember tehát egy olyan szubjektumot alkot, amelyben a vágyak, a hasznosság és a manipuláció szoros szimbiózist alkotnak. A legnagyobb kihívás éppen az, hogy ez a szubjektum paradox módon nemcsak hogy ellenáll a vágyainak, hanem mintha azok maguk is a vágy részei lennének. A vágyaink objektiválódása egy olyan örökös frusztrációt szül, amelyben egyfajta illúzióval élünk, miszerint képesek vagyunk befolyásolni a világot, miközben valójában a világ folyamatosan alárendel minket saját szabályainak.

Az ipari, gazdasági, esztétikai vagy politikai döntések, amelyek az egyén hozzájárulása nélkül születnek meg, folyamatosan idiota állapotba kényszerítik az embert, miközben ő, mintha képes lenne bármit is befolyásolni, folytatja a dolgait. Az, amit Adorno az élet alávetettségének nevezett, elnyomja a mindennapi választásokat és szabadságokat, miközben egy olyan ideológiai rendszert alakít ki, amely egyre inkább az egyéni túlélési stratégiákra összpontosít, mintha a valóságos döntési helyzetek elkerülése válna minden ember számára az élet alapvető céljává.

A „kényszerített szabadság” paradoxona még egy lépéssel tovább megy, amikor a főhősök, mint Ken Loach filmjében, képtelenek valódi szabad akaratot gyakorolni, mert a bürokratikus rendszer folyamatosan kiüresíti a szabadság fogalmát. A rendszer a közvetlen gazdasági célok szolgálatába állítja az embert, miközben megőrzi a látszólagos szabadságot, amely valójában a legnagyobb elnyomás formájává válik.

A szorongó tömeg, amely a világ minden sarkából folyamatosan új impulzusokat keres, miközben semmi sem elégíti ki véglegesen a vágyakat, egyre inkább a „frenetikus turista” képét ölti magára. Zygmunt Bauman nemcsak a városi flâneuröket és vándorokat említi, hanem egy új típusú, rendkívül rugalmas identitású, kalandvágyó egyént is, aki valójában csak egy áramlásnak van alávetve, és az egész életét valami új dolog, valami különleges keresése tölti ki. A turisták, akik állandóan keresnek, új utakat fedeznek fel, politikai és gazdasági érdekeket képviselnek, azokat a normákat és értékeket igyekeznek helyettesíteni, amelyek egyébként az emberi lét természetes rendjét biztosítanák.

Ez a képzeletbeli figura éppúgy része a civilizáció lecsúszott, technológiai szempontból túlfeszített világának, ahol az ember mindent a „pillanat” fogalmára alapozva igyekszik teljesíteni. Ez az állandóan vágyó, elérhetetlen célokkal rendelkező egyén végül csak saját üres vágyait próbálja kielégíteni, miközben a világ egyre inkább egy olyan „élő múzeummá” válik, amely tele van éppen a pillanatnyi vágy kielégítésére irányuló destruktív cselekvésekkel.

A selfie-kultúra, amely napjainkban különösen elterjedt, már nemcsak az önképzést vagy az önkifejezést jelenti, hanem egy teljesen új formáját adja a szelfiszabotázsnak. Az emberek egyre inkább belehalnak az önkifejezésbe, miközben a vágy, hogy valamit bizonyítsanak maguknak és másoknak, gyakran a legnagyobb veszélyekkel jár. A selfie kultúra – miközben látszólag az egyéni szabadságot hirdeti – valójában annak egy újabb formáját jelenti, amely elpusztítja a valós identitást és a közösséghez való tartozás érzését, hogy csupán a pillanatnyi vágyakat és impulzusokat szolgálja ki.

A mai világban a frenetikus szubjektum nemcsak hogy egyedül van, hanem közvetlen kapcsolatban áll mindennel és mindenkivel, mégis elidegenedik saját valóságától.

Miért és hogyan érdemes a "bolond" politikai aktivitásba belevágni?

A politikai aktivizmus világában számos megnyilvánulási forma létezik, amelyek különböző ideológiák és célok mentén szerveződnek. Azonban van egy sajátos, szinte irracionális vonulat, amely sokkal inkább a szórakoztatás, a feszültségkeltés és a konvenciók szembemegyeként létezik. Ezt nevezhetjük "idióta-praktikának", amely számos, első pillantásra értelmetlen vagy ostobaságnak tűnő cselekedetet foglal magában, mindeközben mégis komoly politikai és társadalmi kérdéseket vet fel.

A "bolond" politikai aktivitás nem a hagyományos értelemben vett politikai célok megvalósítását tűzi ki, hanem inkább a társadalmi normák és elvárások felrúgására irányul. Az idióta-praktikák célja nem annyira a világ megváltoztatása, hanem inkább annak felforgatása. Az ilyen típusú akciók jellemzően a hétköznapi élet rendjét zökkentik ki, és egyben tükröt tartanak a társadalom számára, rávilágítva a fennálló rendszerek abszurditására.

Ezek az akciók sokszor szórakoztatóak, ironikusak, vagy akár tréfásak is lehetnek, de a mögöttük húzódó szándék mindig komoly. A politikai közegben gyakran tapasztalható, hogy a társadalom elnyomja azokat a hangokat, amelyek nem illeszkednek a megszokott narratívákhoz. Az idióta-praktikák az ilyen elnyomott, alternatív hangokat hozzák felszínre, és próbálnak alternatív megközelítéseket kínálni a megszokott problémákra. Ezen akciók során a cél nem a rendszer megváltoztatása közvetlenül, hanem inkább annak a rendnek a rombolása, amelynek a fenntartásához ezek az idióta-akciók egyesek szerint nem adnak helyet.

A legismertebb példák között szerepelnek azok az akciók, ahol az egyének sajátos, figyelemfelkeltő módon avatkoznak be a nyilvános térbe: gondoljunk csak a híres brit példára, ahol egy férfi a nyilvános táblák helyesírási hibáit javította, vagy a 1974-es dán színházi csoport, akik Mikulásnak öltözve, üzletek polcain szétszórták az árucikkeket. Az ilyen jellegű akciók célja nem a hatalom vagy a társadalmi struktúrák közvetlen megváltoztatása, hanem a társadalom megszokott rendjének és normáinak szembesítése az abszurditással.

Ezen kívül fontos észrevenni, hogy az idióta-praktikák nem feltétlenül politizálnak a hagyományos értelemben. Az ilyen akciók gyakran nem is próbálnak elméletet alkotni vagy elméletet gyártani a változásról, hanem egyszerűen csak provokálnak, szembemennek az elvárásokkal. Az idióta-praktikák alapvetően azt sugallják, hogy a politika és a társadalom formálásának sokkal több útja létezik, mint ahogy azt a hagyományos aktivizmus bemutatja.

Ezek a "bolond" politikai aktivitások nem a hagyományos értelemben vett politikai érdekek védelmét célozzák meg, hanem inkább a közönség elgondolkodtatását és a társadalmi elvárások újragondolását. A legtöbb esetben az ilyen típusú akciók inkább a személyes szabadság kifejezését és az egyéni viselkedés elismerését célozzák meg, minthogy valódi politikai rendszert akarnának kialakítani.

Fontos azonban, hogy az olvasó megértse: az idióta-praktikák nem csak a szórakoztatásról szólnak, hanem mélyebb társadalmi és politikai kérdéseket is felvetnek. A társadalmi normák, a hatalom és az egyéni szabadság kérdései mind előtérbe kerülnek, miközben az ilyen típusú aktivizmus lehetőséget ad arra, hogy mindenki saját módján vegyen részt a politikai diskurzusban. Az idióta-praktikák tehát nem csupán egyéni kifejezésformák, hanem társadalmi reflexiók is, amelyek elgondolkodtatnak bennünket a világról és a benne elfoglalt helyünkről.

Miért fontos megérteni az „idióta” fogalmát a modern társadalomban?

Az idióta kifejezés ma már szinte kizárólag negatív értelemben használt szó, amely leértékelést, egyfajta elutasítást, a társadalom által elfogadhatatlan viselkedést jelöl. Azonban a történelmi gyökerei és a különböző filozófiai és társadalmi diskurzusok révén az „idióta” fogalma sokkal bonyolultabb és rétegeltebb jelentéssel bír. Az idióta nem csupán egy értelmi képességekben korlátozott személyt jelent, hanem azt a társadalmi helyzetet, amelyben az egyén a közösség normáitól és elvárásaitól való eltérés következtében kívülállóvá válik.

A görögök számára az „idióta” kifejezés eredetileg nem volt pejoratív. Az idióta olyan egyén volt, aki kizárólag a saját magánügyekkel foglalkozott, és nem vett részt a közéletben. Ez az értelmezés szoros kapcsolatban állt az állampolgári kötelességekkel, és olyan személyeket írt le, akik nem vállaltak közszolgálati szerepet, nem vettek részt a politikai diskurzusban vagy az állami döntéshozatalban. A régi Athénban a politikai életben való aktív részvétel egyértelműen elvárt volt, és az idióták, akik nem vállaltak közszolgálatot, „privát” személyeknek számítottak, akik mások társadalmi érdekének képviseletében nem vettek részt.

A modern társadalomban, különösen a kapitalista és liberalizált társadalmakban, a „privát” fogalom különböző értelmezéseket kapott. Walter C. Parker, amerikai pedagógus figyelmeztetett az egyéni érdekek túlhangsúlyozásának veszélyére. Szerinte az egyéni érdekek folyamatos erősödése a közösségi szempontok háttérbe szorulásához vezet, ami összezavarja a társadalmi normákat és értékeket. Az egyéni érdeket gyakran összetévesztik a privát tulajdonnal, de a modern világban a „privát” nem jelent többé egyedi vagy személyes szférát, hanem egy uniformizált állapotot, ahol mindenki ugyanazokkal a külsőségekkel rendelkezik, mint mások.

Ez az inflációja a magánéletnek nemcsak a társadalmi közösség felbomlását, hanem egy egyre inkább „idiótásodó” társadalom kialakulását is elősegíti. A magánszemélyek saját elvárásaik és normáik alapján alakítják életüket, egy „rudderless ship”, amely végül a sziklákra hajózik. A mai üzletemberek és kultúraikonok, akik egyéni előnyük hajszolásával elismerést és gazdagságot kívánnak szerezni, valójában egy olyan társadalmi struktúrát erősítenek, amely mindenkit elszigetel és elidegenít.

Plato szerint az önzés és a kapzsiság „idióta” természete nem csupán egyéni katasztrófához vezet, hanem az egész közösség pusztulásához is. Az üzleti életben elért személyes siker könnyen vezethet a társadalom fokozatos dehumanizálódásához, mivel az ilyen magatartás öncélúvá válik. Marx is utalt az idióták világára, amikor a tőkés társadalom működését elemezte: a gazdagok és hatalmasok magányos vágyai, hogy mindenkit manipuláljanak saját érdekeik szerint, valójában mindenkit elidegenítenek a közjó fogalmától, amely minden egyes személy teljes potenciálját elősegíthetné.

A 19. századi pszichiátria is foglalkozott az „idióták” kategorizálásával. Philippe Pinel munkája jelentette az első lépést a mentális betegségek szakszerű osztályozásában, megkülönböztetve azokat a zavarokat, amelyek különböző természetűek. Az idiótizmus fogalma akkoriban elsősorban a testi vagy szellemi fejlődés hiányával kapcsolatos, ám a fogalom egyre inkább szimbolikus jelentést is nyert. A „betegség” és a „állapot” közötti különbség hangsúlyozása nem csupán a testi, hanem a társadalmi elszigeteltség szempontjából is releváns. Az idióta egy olyan egyén, aki nemcsak a társadalom szokásos normáit nem érti, hanem saját egyéni valóságát másként értelmezi.

Ez a kettősség nem csupán filozófiai kérdés, hanem konkrét társadalmi problémákat is felvet. A modern társadalom fokozódó individualizálódása, amelyben mindenki saját jogait keresi és igyekszik érvényesíteni, paradox módon gyakran vezet az egyéni szükségletek és a közös érdekek közötti konfliktusokhoz. Az, hogy az egyének képesek legyenek koherens módon működni a közösségben, nem csupán a személyes felelősségtől függ, hanem a társadalom kollektív tudatosságának fejlődésétől is.

A társadalom idiótásodása tehát nemcsak egy személyes probléma, hanem egy globális jelenség, amely a társadalmi struktúrák és az egyéni akarat közötti feszültségek eredményeként alakul ki. Azok, akik nem értik a közös társadalmi normákat, végül egy szigeteltség állapotába kerülhetnek, amely nemcsak őket, hanem az egész közösséget veszélyezteti.

Hogyan jelenik meg az "idióta" a mai társadalomban és művészetben?

Az idióta fogalma gyakran ellentmondásos és többértelmű. Ma, amikor a pénzügyi szakértők a munkaerőpiaci rugalmasságot az állati ösztönökkel magyarázzák, elfelejtik, hogy ezek az ösztönök egyúttal a totális összeomlást is előidézhetik. Az igazi világ jelenlegi kognitív megragadása olyan fogalmakat hoz elő, amelyek bonyolultabbak és mélyebbek, mint azt a felszínen elterjedt közvélekedés mutatná. Az idióta két alapvető szinten jelenik meg, melyek más-más módon illusztrálják a társadalom és a kultúra furcsa dinamizmusát.

Az első szint a magányos gondolkodó, a szelíd természetfiú, a zűrös kívülálló, aki tudatosan vagy tudat alatt felforgatja a korszak tudását. Ez a típusú idióta, mint például az inspirált amatőrök vagy a bódult outsider geekek, akik az életük során mindig is kívülállók voltak, és ennek eredményeként épp az ő jelenlétük hozhat valami igazán új és eredetit. Az idióta itt még nem szembesült az ontológiai különbséggel, ami szétválasztja őt a többiektől. A második szint inkább az egyre inkább elidegenedett és megszállott figuráké: a túlzottan lelkes, buta tudatlanok, a könyörtelen profitéhesek, vagy a világot a szakadékba húzó, önmagukat romboló őrültek. Ezen idióták nemcsak a társadalom peremére szorulnak, hanem határozottan destruktív hatást gyakorolnak a környezetükre.

A történetírás és a filozófia gyakran polarizált képet fest az idiótáról: a nevetséges és jónak tűnő jellemek közötti feszültség egész művészeti és irodalmi hagyományokban megjelenik. A “mélyebb jelentés” keresése érdekében számos kultúrában és társadalomban a különböző idióta típusok az emberi létezés határvonalait próbálják feszegetni. A különféle idióták azokat az egyedülálló helyzeteket teremtik meg, melyek lehetőséget adnak egy új típusú, szintetikus értelmezés kialakítására.

Az idióta létezése nem csupán a társadalmi periférián való jelenlétet jelenti, hanem sok esetben azt is, hogy az egyén az egyetemes igazságok keresésére vállalkozik, miközben az elfogadott normák és elvárások alól próbál kitörni. Az irodalomban és a művészetekben az ilyen típusú idióták sokszor látszólag céltalan vagy értelmetlen tettek sorozataként jelennek meg, miközben valójában új világokat és új perspektívákat hoznak létre.

A XIX. századi vadon élő gyermekek, mint Victor de L'Aveyron vagy Kaspar Hauser példái a természetes állapotba visszaesett ember titokzatos mivoltát kutatták. Az idióta, mint kulturális és ontológiai kérdés, egyre inkább elgondolkodtatja a társadalmat: hogyan is értelmezhetjük azokat, akik kívül esnek a racionális világrenden, és mi rejlik a látszólagos értelmetlenségük mögött? Az idióta fogalma nem csupán a mentális fogyatékosságot öleli fel, hanem azoknak a társadalmi alakoknak is helyet ad, akik elhagyják a normák határait.

Az idióta nemcsak a naiv művészekben és zseniális elmebetegekben jelenik meg, hanem minden olyan alkotóban, aki az “igazságot” keresve új utakat próbál járni, még akkor is, ha ezt a társadalom nem képes azonnal értékelni. A művészetek, az irodalom, a kultúra számára az idióta nem csupán a szórakoztatás eszköze, hanem a társadalmi normák és a konvenciók áthágásának lehetősége.

Ezeket a mélyebb rétegeket és komplexitást csak akkor érthetjük meg igazán, ha nemcsak a látszatot, hanem a jelentésrétegeket is képesek vagyunk olvasni. Az idióta tehát nem csupán egy „butuska” szereplő, hanem egy olyan figura, aki a társadalom által elhagyott vagy megvetett ismeretekből új tudást formálhat.

Hogyan kezeld a kisebb sérüléseket és állapotokat: A szükséges elsősegély
A poszt-truth politika és a posztmodernizmus összefonódása: A tudás és az igazság viszonya
Hogyan kezeljük a politikai ellenállást és hogyan formáljuk sikeres kezdeményezéseinket?